A szövegek láncszerű összekapcsolódása első közelítésben kedves játéknak tetszik. Második olvasatban egy új, többszerzős alkotás megszületését üdvözölhetjük. A rendhagyó performance, úgy reméljük, hagyományt alapoz meg. Annál is inkább, mivel jelentősége túlmutat önmagán: az együtt alkotás örömére és az egymásra figyelés ethoszára tanít. (Halmai Tamás)

 

 

ÉGRŐLSZAKADTAK

Verstörténés 2012.01.23. – 2012.04.11.

 

 

 

 

 

 

 

 

Köszöntőbeszéd egy verslánc elé

          „Tud valamit a vers, amit mi, akik a verset csináljuk, nem tudunk.”
           Nemes Nagy Ágnes

          „Nem az irodalom érdekel, hanem a mű, a te írásod, mert te érdekelsz.”
           Vasadi Péter

 

(A sebről) Sebes szánkon gyógyír a lassú versek. Ennyit akkor is tudnunk kell, ha semmit sem tudunk.

(Az angyalról) Fény csiszolta szó? Sárból gyúrt oltár? Bűnbe esett ima? Netán az angyal inkarnációja a nyelvben? Lám, verssé akar lenni a beszéd, amikor a verset kívánja meghatározni. Holott a definíció oly kézenfekvő: a vers a költő műve. A költő pedig a versé. És a nyelvé. És az angyaloké. És a mélabúé. És a szerelemé. És az élet-halál kérdéseké (válaszoké).
          Csoda-e, hogy ágról is, égről is szakadnia kell az efféle szerzetnek?

(Az ünnepről) Tudjuk, a versírás magányos munka. (Munka, mert mágia.) Elvonulás és különállás szükséges hozzá. A konyhaasztal fölé görnyedés mosdatlan arisztokratizmusa, a vonatfülkében elővett jegyzetfüzet szamárfüles liturgiája, avagy csak jambikus belső monológok séta, szerelem, fűnyírás idején.
          Olvasni is jobbadán magunkban, magányunkban szoktunk. A csoportos költészeti játéknak ugyanakkor komoly hagyományai vannak irodalmunkban; amint az ünnepnek, a versünnepnek is.

(Az eseményről) A Kárpát-medencei panaszkultúra kifogyhatatlan leleményről tesz tanúbizonyságot, ha az irodalom helyzetéről van szó. És szerencsére mind többször van róla szó (igaz, a Kárpát-medencei panaszkultúra kifogyhatatlan leleményétől kísérve). A mai befogadói szokásokról mindenesetre a versblogok nagy száma vagy egynémely cizelláltabb slágerszöveg éppúgy árulkodik, mint a közönségtalálkozók, felolvasások, költői estek nem is oly elenyésző népszerűsége.

Az Irodalmi Jelen első lapszámától a sokirányú érdeklődés és tágas látószögű tájékoztatás fóruma volt. Világhálós változatára is leginkább ez: a színek rétegzett derengése a jellemző. A folyóirat Verstörténés című rovata körül kialakult lírikusi társulat ez évben különleges produkcióval készült a költészet napjára: egymást ihlető művek sorával, amelyet a szerzők maguk adtak elő a Bárka Színház stúdiószínpadán.
A rendhagyó performansz, úgy reméljük, hagyományt alapoz meg. Annál is inkább, mivel jelentősége túlmutat önmagán (tehát az irodalmon, azaz a mindenen). Túlmutat, mert az együtt alkotás örömére és az egymásra figyelés ethoszára tanít.
Ahogy az ismert játékban a körben ülők, úgy itt a versek súgtak egymás fülébe titkokat, hogy a sugalmak e légies sora fajsúllyá lényegüljön.

(A végeredményről) A szövegek láncszerű összekapcsolódása első közelítésben kedves játéknak, figyelemkeltő gegnek tetszik. Neoavantgárd avagy poszt-posztmodern mulatságnak.
          Második olvasatban egy új, többszerzős alkotás megszületését üdvözölhetjük; annál is inkább, mivel a szerzők száma a szonett (14 sor) s a szonettkoszorú (14 vers) kompozíciós elvére mutat. (A tizenötödik, a mesterszonett sem hiányozhat: nem is hiányzik, az a befogadás  élményében áll össze.)
          Harmadjára a vállalkozásnak az a sajátossága ötlik elénk, hogy a többszerzős jelleg voltaképp valamely személyeken túlmutató hatalmat nyilvánít meg – a nyelv, a művészet, a hagyomány transzcendenciáját; az alkotói névtelenség középkori  szokásrendjére is utalva. Amely névtelen (s ekképp közös!) minőségből a játék második körében költő- és verspárok formájában született valami újdonatúj szépség, a szóval tagolt és nevekkel belakott létezés mintájára. Mintegy a teremtés szertartása szerint öltött alakot az alaktalan.
          Végül ne hunyjunk szemet a talán legérdemibb értelmezés fölött sem: az eggyé írt költemények alkotók, művek és befogadók óhatatlan – ideológiai megosztottságtól nem háborgatott, ontológiai törésvonalaktól nem szabdalt – összetartozását idézik emlékezetünkbe. Egységet, egyetlenséget – misztikus és profán értelemben egyaránt. Így végső soron nem kevesebbet állítanak, mint hogy a világ szöveg – amennyiben egymásba íródott életek, egymást olvasó sorsok szöveteként tűnik elénk. (S tűnünk, tűnődünk mi magunk is.)

(A kontextusról) Kortárs költészetünk hosszú évek óta a gazdag sokféleség termeit nyitogatja. Új- és újabb holdas poétikai törekvésekben hallat magáról hagyomány és újítás, emlékezet és képzelet bonyodalmas összjátéka. A klasszikus formák becsületétől a dallá hangszerelt iróniáig, a rontott nyelv fenséges mókáitól az „új komolyság” kísérletező hivatástudatáig alig belátható, hány- és hányféle minőséget bocsát elénk a míves nyelv módszertana. Költők, versek és hangok e tartós-tartalmas változatossága jelenik meg az alábbi sorozatban is; lássunk csodát.

(Az örömről) Titkot hírel, aki a nyelv gondolataiban olvas. A jó költő örömhírnök, mert olvasástudó.

Halmai Tamás

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

VERSTÖRTÉNÉS
2012.01.23. - 2012.04.11.

VERSLÁNC

 

Acsai Roland

Este a hegyek…

Este a hegyek felrepülnek,
Csillagok drótjára leülnek.

Árnyékuk leér a földig,
Az éjjelt csillagdróton töltik.

Kőtollukat borzolgatják,
Hollóhangjukat hallatják.

Csőrükkel verik a sötétet:
Ha lekopik, mögötte fény lesz.

Mire felébredsz, visszaszáll
Mindegyik károgó kőmadár.

 

Szabó Imola Julianna

Valamilyen házunk

megyünk a hegynek
árnyként lóg a vállunk
a bánat láthatatlan
magunknak sem látszunk

megyünk a hegynek
skatulya házon piros tető
futunk az istenhez
a bőrén nincsen redő

a nap már a csillagokban
varrt ég szélén kőmagok
olyan ez a táj, mint a halál
megfoghatatlanul valós

apa szorítja a kezem
a térdéig ér a hátam
lassú séta a semmibe
utolsó lépések a mában

összefolyt és álmos
akvarell arc csendje
apa fogy a kezemből
elhúzott hajszál a teste

skatulya házon apró ablak
elszakadt cérna a hátam
nem varr már össze semmi
apa fenn a kőmag várban

 

Korányi Mátyás

Mélységi mámor

Leértem a mélyére.
Mindig azt hiszem, hogy leértem a mélyére.
Ez tényleg egy olyan óceán, aminek nincsen feneke?
Milyen idétlen szó az, hogy fenék, ilyenkor,
mikor azt gondolom, hogy leértem
legaljára a dolgoknak.
Ez egy nagy dolog-óceán. Most röhöghetsz.

Olyan ez a táj, mint a kiábrándult halál fogsora.
Innen már nincs hová,
nincs lejjebb,
nem erősödhet tovább a nyomás.
Mert szétrobban a fejem.
Apró csengőhangok a távolban. Halk surrogás.

Pontos szavakat használunk, különben elfogy a levegő.
Játszom a nehézbúvárt,
de már rég levettem a szerelést.
Arcom szürke, felpuhulva.
Lassú séta a semmibe, utolsó lépések a mában.
Itt már halak sincsenek.
Semmilyen élőlény.

Gúnyosan mosolygok a sötét víztömegre.
Helló semmi.
Helló. Belefolyik az arcom.
Mint a higany a tükörbe.
Mint az olvadt jég a folyóba.
Áramlatok nélkül, lefelé sodródunk.
Mélyebbre. Mélyebbre. Mélyebbre.

 

Prágai Tamás

Tárgyszerű költemény a történelemről
 
Objektív, leíró vers vagyok, apró, arctalan emberek
kalapáltak tengermélyi csöndben szögletesre,
kidolgozták
vonásaim finomságait, cizellált részletek
szaladnak szét hideg eszközeik alól, mint a hangyák,
marcipánszív dobog melkasomban és átvérzi a papírlapot,
pontos szavakat keresek megfoghatatlan részletekre,
és még ez a legegyszerűbb, nem ellenkezni, csak nézni és látni,
 
hogy merülnek mind mélyebbre az idő medúzái és könnyűbúvárai,
rettenetes és rémült minden búvár arca,
nincs szánandóbb őrült, mint a hengeres, gumiruhába
csomagolt ember, aki a technika
szelepein át
sisteregve az erőt, a gőzt, a feszültséget, a mámort ereszti ki
és megkönnyebbül, amikor
az egész ál-üzem sípol és süllyedni kezd a létben –
 
csak verssor vagyok egy objektív versben,
én meg a következő, tengermélyi halak közé merültem,
rám kacsintanak, de nem kezdek méltatlan viszonyt,
a felszín
mély, árkos sávokat vet a tengerfenékre, felszín alatti fény,
zebracsíkok és csikóhalak, országhatárok és hurrikánok
jönnek-mennek, államformák és megváltáseszmék,
de engem nem érdekel más, csak ez a süllyedő testem,
 
a merített papír, aki vagyok, az ólomnehéz betűk,
minden szó lépés ólomcipőben, amelyre rátapad a holdpor,
kalligrafikus térkép, lépésből cizellált
vers, művészi forma, anyag, megtestesülés –
pontos szavak, igen, különben elfogy a levegő,
és pisztolygolyó járja át a történelem puha nimfa-testét,
és hiába kergetjük tovább keresztül álmainkon –
versszak voltam egy objektív versben,
 
de sírfelirat most egy süllyedő nautilusz-koporsón,
láttam, hogy a gépekből emberi karok nőttek, és
fülek, fogak, ujjak, körmök és hajukat
szaggatni kezdték, szórták a szőrt szét,
látványnak is sok ez, nemhogy sorsnak,
bőrtarisznyában hordja az ember az aggodalmat,
látom és leírom, mert egyedül
írás véd az őrület ellen, és a macskagyökér,
 
oroszlánarcú férfak gázolnak egy vitrinen keresztül,
és a függönyt letépték,
láttam és leírom,
láttam Kádárt, krumplilevesről beszélt, miután
nevét halálos ítéletek alá firkantotta fehér papírra, és
láttam Antallt, Horn Gyulát, Gyurcsányt és Orbánt az Országházban,
de objektív vers vagyok, papírlap, nem beszélek, tudatom
a fehér szín örökre elsimítja,
 
megmerültem a szenvedély tavában, és utánam, nektek
mi marad? Maszatfolt, hínár, tündérliliom, híg iszap.

 

Baki Júlia

Arcáról többet nem beszél. Hangtalan nyitja az ablakot,
húz fóliát a kanapéra, takarja el a tükröket. Költözik,
a tárgyak már nem kellenek, új vonásokkal rendezi be
a lakatlan életet. Lakattal zárja szemeit, éjszakára,
a sötétségre gondol, hogy meddig ér. Nem vár új választ,
a tengerre emlékszik, a mélyére, álmában változik szíve
lüktetése. A falak tovább már nem bomlanak, a réseken
többé nem jut be esővíz, letakarja különböző testeit,
ne fedje többé por. Saját történetét őrzi majd, hajlataiba vésve,
lakása mint metronóm, elmúlt időt diktál a lépteknek.
Kétszer írja a közös emlékeket, a feledést tanítja meséivel.
Lassan a kamerába néz. Arcát arcába hamisítja a gép.
Haja kiégett folt marad, hunyt szemein át dereng az ég.

 

Debreczeny György

elmúlt időt diktál a gépezetnek
de hangjáról többé nem beszél
arcával nyitja az ablakot a kamera takarja el
az esővízzel áztatott nejlonnal fedett falakat
a világossárga világosságra gondol a napra
a tengernek esővízzel nem válaszol
nem emlékezik még a feledésre

elmúlt gépezetet diktál az időnek
hangjával nyitja az ablakot
de nem beszél többé az eltakart kameráról
az esővízzel letakarított nejlonfalakról
a világossárga tenger világosságára sem gondol
az esővízben nem létezik még
a tenger emlékezete

mások történetét őrzi majd
vérszerződést diktál a gépezetnek
arcát felhasítja a gép

gyorsan a letakart kamerába néz

 

Nagy Zopán

arcát fölhasítja a fény
a kamerából koncentrált tév(ed)és (sorozat)
emlékként buggyan a vér
(milliárd tengercsepp vibrál)

a közönség egyenként
(mint ruhába bugyolált cápa):
mocorog a vér szagára
ám a tenger nem emlékszik
(az emlékező kamerára)

arcát összevarrta a fény
(a kamerát régen letakarták)
ismétlődés az egész
a szelídített cápák levetkőznek –
testrészeik összeérnek
(a színházi félhomályban)

a közönség is összevarrva
(karma és karizma letakarva)

nincs utolsó felvétel
nincs utolsó jelenés
(ismétlődés az egész)

 

Tóth Kinga

nincs szemhéja
nem pislogott amikor
belevakuztak emberek
a feleségek eltakarták
szemüket és a gyereket
amíg tartott amíg
vége lett a tátogásnak

holnaptól nem jönnek
többet szűrik a közeget
belülről vezetett a gép
resetel nem tölt dir

 

Freund Éva

élni nem is volt igénye
sötét donor csalta létre
nem beszél, csak nézi vakon
kilátástalan ablakon
hullik a hó önmagára
nyomtalanul, isten lába
léphetetlen, nincsen jóság
szemen szedett a valóság
érzi, szűk lett testén az ég
szorítja a képtelenség
fognyomok mélyülnek rajta
vasfogú múlás harapja
irányítópult a lélek
elvezetgetik az évek
mindenen átvágyja magát
kiszakítja az éjszakát
nem beszél, néz, s látni kezdi
vért kíván a hajnalt festi

 

Rónai-Balázs Zoltán

Nincs szemhéja,
konzekvens,
nem pislog életében,
ül, fekszik, nem beszél – néz,
pipetta-végű kis üvegből csepegtet,
lúdbőrző tarkókat bámul,
gyáva tarkókat,
hogy ott kellene lenni,
hogy ott lenne, ha nem itt,
ha itt valaki más volna most
mint nyom a hóban, amit
nem taposnak már szét,
és várhat, amíg az új lehull,
vagy amíg az olvadás eljön,
a Túlvilág, vagy a Semmi,
vagy újjászülethet.
Konzekvens.
Nem pislog. Addig.
Ül, fekszik, nem beszél – néz,
pipetta-végű kis üvegből csepegtet,
könnyet, amiből nincs elég.

 

Jász Attila

nonfiguratív (1986–1989)

„Egyik kolléganőnk, egy kutató, 1991 nyarán Szibériában járt. Találkozott sámánokkal, és az egyiktől kapott egy szent nyírfakérget. Ha vigyáz rá, akié, a kéreg megvédi őt. Küldött nekünk is egy darabot, amit betettünk egy befőttes üvegbe, de nem tetszett az üveg teteje. Végül találtunk egy szép tetőt, viszont annak az üvegében ketchup volt. Át akartam önteni és mivel siettem, hogy levigyem a kutyát, véletlenül ráöntöttem a ketchupot a kéregre. 1991. november 6-án, este öt után… Gyorsan lemostam és átraktam az új üvegbe. Éjjel a rendőrök ébresztettek, hogy meghalt a fiam! Frontálisan ütközött egy szabálytalanul előző Ladával, este fél hat körül: egy pillanat volt az egész. Pont amikor a nyírfakéreggel szerencsétlenkedtem.” (Kaposi Endre)

NONFIGURATÍV IMA KORAI LÁTOMÁS CSAK NÉZI A KÉPET ÉS BESZÉL RÓLA
MINTHA HOZZÁ VAK VEZET VILÁGTALANT A SZAKADÉK FELÉ MINT MINDIG
NEM BAJ HOGY CSAK FESTVE VAN ÉPPÚGY BELE LEHET ZUHANNI SŐT KÉT
VASTAG FESTÉKRÉTEG KÖZÖTT SOKKAL JOBBAN ELVESZHETSZ VAGY
ÖSSZETÖRHETED MAGAD ILYEN A BONYOLULT ÉRZÉKISÉG A JÓ FELÜLET
KEZELÉSBEN DE VALÓJÁBAN MÉG BOLDOG ÁRADÁSRÓL ÁRULKODIK
A VÖRÖS-FEKETE-FEHÉR KONTRASZT TÖBBNYIRE EGY DIREKT DERÉKSZÖG
FORMA SÜPPED AZ ORGANIKUSAN BEFOGADÓ NYUGALOMBA ÉS UGYAN
CSAK ERRE UTAL HOGY NINCSENEK HÁTTEREK NEM ZAVAR MÉG BE
A KÜLVILÁG NEM ENGEDI EZ EGY VÉDŐPAJZS IDEIGLENES ÁLRUHA
NONFIGURATÍV ÉRZÉKENYSÉG KAVAROG BENNE LÁZAD A VILÁG ELLEN
DE MÁR NEM TUDJA MIÉRT MIKÖZBEN NAGYON IS ÉLVEZI A LEGKISEBB
RÉSZLETET IS ÉS TUDJA HOGY EZ MÉG NAGYON KARCOS NEM AZ IGAZI
DE A LEGKISEBB RÉSZLETEKBEN MÁR OTT VANNAK A SORSSZERŰ SEBEK
NEM KELLENEK MINDIG NAGY DOLGOK MAGÁTÓL ALAKULNAK HA KELL
ÁMEN.

 

Sós Dóra

„A legkisebb részletekben már ott vannak a sorsszerű sebek”

elfeküdni deszkatestén –
most ez az ismerősség
minden, amit kérhetek.

a homály felismer engem,
és a vérfolt tenyérre talál.
a mozdulat hasonmásai
ikerszülésbe halnak
a sziszüphoszi köveken.
fölsír a táj.

elfekszem deszkatestén –
a medret ellepik a halrajok.
a másság bezúzza mellkasom,
érzem a bennakadó horgokat.
Isten csorba körme felhasít,
és a testbe behatol a só.
ágyéktól bordáig embernek
kell lennem. esti ima,
majd megtörik a kenyereket.
kitépi, ami jelentéses volt valaha,
aztán mindent visszatöm.
így változik meg az ember.
a sebet összevarrom, és
letakarítom a vacsoraasztalt.
nincs mire nézzenek a kivájt halszemek.

elfeküdtem deszkatestén,
húsomba fúrtam a szögeket,
de a szögek hazudtak a húsnak:
szép új arcomról eltűntek a hegek.

 

Payer Imre

Homály-rondeau

Mert “a homály fölismer engem”,
a fényem alján ott motoz,
mint templomajtón a gonosz,
motoszka csendben soha meg nem

állapodhat,  vét, okoz,
állít-tagadva létre hoz
– mert a homály fölismer engem.

Szolgává tesz, királynak felken,
uralhatlan sors-doboz,
pattan belőle üdvnyi kosz.
Mint szót a szó szorongat lelken
– ő, a homály fölismer engem.

 

Jónás Tamás

Együgyű alanyi vers

"Szolgává tesz, királynak felken."
Parancs, parancsnok: egy az egyben.
Csaltam felnőttben, csalódtam gyerekben.

Születtem 73 ózdi márciusán.
Anyám helyett nővérem volt anyám.
Fordítva. Vagy mégse. Vagy talán.

Apám cigány. Szobákat festett fütyörészve.
Szeretett inni. Engem nem szeretett mégse.
Vagy csak ő talán. Vagy nem vettem észre.

Titán voltam hat-hét-nyolc éves koromig.
Kit kínzás, Zeusz, éhség el nem komorít.
Nehéz vagy áldott, majd te kitalálod, a sorom így.

Sikert sikerre arattam, s megvetettem.
Feleségem lett, s két gyereket szültünk ketten.
Rendetlen voltam a szokott régi rendszerekben.

Szabálytalan apa. Komor, különc szerető.
Pofákat vágtam Istennek. Ördögnek. S rajtam eret ő.
Játszóterem lett, s otthona Mutteremnek a temető.

Nem vagyok árva, de nincsen rokonom.
Azt mondják, költőként magamat zokogom.
Nem gondolkodom következményeken, s okokon.

Erőm, az nincs. De van elég minden másnak.
Különösen sok minden őszinte vallomásnak.
Hívnak ide-oda gyakran. És Jónás Tamásnak.

 

 

 

 

 

 

 

 

VERSTÉR

Sós Dóra

szabálytalan apa
      (Jónás Tamás versére)

szabálytalan apa. kevésbé felnőtt, mint anya,
nálam pár évvel korábban felnőtt. nagy ügy,
alig ismer. én vagyok a heti penzum, a szem
meg a fény, én vagyok a panasz, én vagyok a pénz.
„apa, apa”, mondogatom. hátha ettől jobb lesz –
hátha zsebéből cigi helyett engem kap elő.
„én fürdettelek. én cipeltelek. én hánytattalak”,
ezeket ismétli, ha gond van. én vagyok a gond.
miattam nincs család, csak a csonk. zátony vagyok:
anya megtört, apa is hullám. nincs a tengerben
annyi só, mint amennyi erre a sebre kéne –
a fogyatkozás, a fogyaték, a fogyóeszköz. nincs elég,
soha semmiből. főleg apából. apa a pénz, apa a zaj,
apa a kéthetente rámszoruló ölelés. apa a csaj,
aki a zsebébe fér, azt hordja magával. annak a csajnak
tőle lesz babája. egy kis apa – vagy kis én. csak anya az,
aki egy zsebbe se fér. én is fityegek, szakadok.
apa holnap talán elhagy, ahogy elhagyta anyát,
és örökre gyerek maradok. apa olyan gyerek,
amilyen felnőtt lenni akarok.

 

Debreczeny György

engem ismer fel
     (Sós Dóra versére)

a homály engem ismer fel
én meg felismerem a ködlámpát a homályon át
kettő van belőle
ikreket szült a köd

a vérfolt hasonmás kiadásban
nem látszik
nem játszik most
sem a deszka-est

folyékony kenyerem is volt valaha
de jött valaki
letakarította a kocsmaasztalt
de most nem látszik az sem

rozsdás szögbe léptem
de nem kértem a tetanusz
anatoxint
lesz még itt öt seb úgyis

minek pocsékolni az oltóanyagot?
miért kellene a ködben
a vérfoltokat s a kenyeret katalogizálni?
ikreket szült a lámpa-köd

öt darab rozsdás szög bököd
hason más
hanyatt más
de szálkás mindig a deszka

 

Tóth Kinga

     (Debreczeny György versére)

nem hisznek előhívott
fotónak a filmeket
beállították a sivatag
az már csak száraz
oda vándorolnak ki
az elvesztettek
és a nem akartak
ott leplet húzni előírás
élőlények mozgását
tanulmányozhatják
szokásokat utánoznak
hogy új előképek legyenek

nem hisznek                         előhívott fotót
a filmeknek                           beállították
 - a sivatag -                          száraz
oda vándorolnak                     az elvesztettek
leplet húznak                         - előírás húzni -
szokásokat utánoznak                 élőlények mozgását
                                             tanulmányozzák

hogy új előképek legyenek

 

Nagy Zopán

     (Tóth Kinga versére)

a mélyben árnyék
(mint) hullám-tört feszület:
sötétség-játék

s a

meztelen akasztott
in-aktív ön-aktot
csodálják a partról

(rajta csak nyakkendő
vashídról lecsüngő
finoman lebegő  =  konstrukció)

nincs többé pislogás
tétova tátogás
retusált hang-varázs

horgászok, turisták, nyomozók, nudisták:
fotózzák a corpust  =  ismerős idegen…

csak test-vér vagy rokon
szülők, álmok, szeretők nincsenek Jelen…

 

Korányi Mátyás

     (Nagy Zopán versére)

ismétlődés az egész
azt is eszi a penész
hej tengerész tengerész
hiába az emberész
rész csupán de túl merész
olyan üres hogy nehéz

hej tengerész tengerész
minden kopik elenyész
víztükörbe belenéz
hullámsírba belevész
gyenge fiú csenevész
átvérzett a cseregéz

arcát hasítja a fény
vér szagára mocorog
farigcsálj a magadén
ne lázadozz kis konok
ismétlődés az egész
nincs utolsó jelenés

hopp!

 

Freund Éva

Semmitológia
     (Korányi Mátyás versére)

Helló, Senki.
Helló. Folyékony maszkodról
a gúny álarcát levetheted.
Hagyatkozz magadra.
Hiába is írnál,
itt elsodródnak  a széljegyezek.
Helló, Senki.
Saját arcodba merültél.
A nemlétnek nincsen halmazállapota.
Liftnek nézel engem? 
Még hogy lefelé…
A mámor csalétek. Te vagy a vacsora.

 

Payer Imre

Donor-rondeau
      (Freund Éva versére)

Mert „sötét donor csalta létre”,
csak ámítás volt, semmi más
a virtuális létvarázs
ködvilággal hívva lépre.

Ami önmaga, az a más.
Évein ő a pattanás,
mert sötét donor csalta létre.

Felhangzik, mint az ige, és le-
halkul, az egész vanás
gomolygó köd, egy nagy rakás…
A szó a lét-lakása, élte,
mert sötét donor csalta létre.

 

Prágai Tamás

Homály, homár
     (Payer Imre versére)

A homály nem ismer versmértéket. Szabadon
rakja a lábát ide-oda, nem lép: bandukol,
ballag, lézeng, téblábol, lófrál, kalamol és
nem tart formát, ahogy ez a szonett sem.

A homár nem ismer vízmértéket. Kinézi
szemedből ami kell neki: dévaj, vízmélyi
jókedv napra nap, kacsintás, rákollók
csettegése, alakítás egy tökéletlen versen.

A homály nem ismer. Idegen vagy, ha
nem jártál xy varrószakkörébe. Ott
elmondják, mi a napra nap, mi a szonett.

A homály sötétség, söntés pult alatti csöndje,
kulcspengés, elvesztett hazatalálás,
félreértések. Egy biztos, nem ismernek engem.

 

Jász Attila

punkkorszak (1987–1989)
     (Prágai Tamás versére)

„Egyik kolléganőnk, egy kutató, 1991 nyarán Szibériában járt. Találkozott sámánokkal, és az egyiktől kapott egy szent nyírfakérget. Ha vigyáz rá, akié, a kéreg megvédi őt. Küldött nekünk is egy darabot, amit betettünk egy befőttes üvegbe, de nem tetszett az üveg teteje. Végül találtunk egy szép tetőt, viszont annak az üvegében ketchup volt. Át akartam önteni és mivel siettem, hogy levigyem a kutyát, véletlenül ráöntöttem a ketchupot a kéregre. 1991. november 6-án, este öt után… Gyorsan lemostam és átraktam az új üvegbe. Éjjel a rendőrök ébresztettek, hogy meghalt a fiam! Frontálisan ütközött egy szabálytalanul előző Ladával, este fél hat körül: egy pillanat volt az egész. Pont amikor a nyírfakéreggel szerencsétlenkedtem.” (Kaposi Endre)

NONKONFORM HOZZÁÁLLÁS SZABADSÁGSZAGA ÁRAD A KÉPEKBŐL SZÁLKÁS
FIGURATIVITÁS LESZ A TEREMTŐ LÁZADÁS FORMÁJA  A RÉSZLETEK IDEGES
VIBRÁLÁSA AHOGY  KÉT PUNK SZERELMESKEDIK AMIBŐL CSAK ANNYI LÁT
SZIK AHOGY FELÁLL A HAJUK NEMTELENÜL ÉS MINDEN SZEREPJÁTSZÁST
MELLŐZVE A SÖTÉT HÁROMSZÖG LEHET A LÁNY FÖLBORZOLT PUNCISZŐRE
MIKÖZBEN A FIÚ MÖGÖTTE ÁLL ÉS HÁTULRÓL ÖLELI ÁT TALÁN A MELLÉT
FOGJA ÉPP A LEGEGYSZERŰBB NEM ELLENKEZNI CSAK NÉZNI A SZINTE
FELISMERHETETLENSÉGIG MONOKRÓM TÖRTÉNETET A BÁBUKBÓL LEHET
CSAK SEJTENI VALÓJÁBAN SAKKJÁTSZMA FOLYIK A FEKETE-FEHÉR MEZŐK
FELÜLETÉN KARCOLÁSOK A LEBEGŐ TESTEKBŐL A FELSZÍN ALATTI FÉNY MEG
VILÁGÍTÁSÁBAN MEGFOLYIK A FEHÉR FESTÉK AKÁR EGY MÉLYTENGERI HAL
VÉRE EGY KOPASZRA BOROTVÁLT ÖLTÖNYÖS LÁNY KEZÉBEN MINTHA MASZAT
FOLTOK LENNÉNEK AHOGY ÁTVÉRZI A VÁSZNAT AZ INTELLIGENS NIHIL KREATÍV
LENDÜLETE A LEGEGYSZERŰBB ELLENÁLLÁS FÉKTELENSÉGÉVEL A TOVÁBBLÉPÉS
FELÉ.

 

Baki Júlia

Nonfiguratív korszak
     (Jász Attila versére)

Reggelente átrajzolja arcait, és csak nézi a képet
és beszél róla, míg el nem tűnnek vonásai.
Akkor körülnéz, bár senki nem hallja, leoltja a villanyt és
testét alaktalan formákhoz igazítja.
Karja csavarva nyúl az égbe, szakad a szalag,
csípője köré vastag festékréteget hord.
Legyen mi egy ideig összetartja.
Keretekből kiálló szögek, nyitott gázcsap.
Háttér nincsen, a fények vakítanak az emlékezetében.
Behunyja szemét, hosszú szünetet tart két lélegzet között.
Elhasznált, levetett testeit lassan eszi a por.
Esténkét új vonalakat karcol a tenyerébe,
a családi képeket a fal felé fordítja.
Nonfiguratív korszak. Arcáról eltöröl minden emberit.

 

Acsai Roland

Metronóm
     (Baki Júlia versére)
 
A játszótér kihajtott
A hinták metronómjára –
 
Nevetgélő, visítozó rügyekkel,
Bimbókkal lett tele,
Gyerekekkel.
 
A szülők, mint a fák, időtlen
Idők óta figyelik őket.

 

Rónai-Balázs Zoltán

Acsai kontra dark side
     (Acsai Roland versére)

Csillagok drótjára felkötik
maguk a hegyek reggelig.

Ránganak, kőszemük kidülled.
Megnyúlnak, és lassan kihűlnek.

A testük az enyészet elviszi,
hogy el lehessen felejteni.

És mire szürkül, a táj lapos,
mint újságpapír alatt a fos,

mint a vers, amiből elveszett
mára, ami emelkedett.

 

Szabó Imola Julianna

     (Rónai-Balázs Zoltán versére)

Üvegen a fény. Fedett szemhéj az álom. Enciánkék a félelem karja. Bénul, ami él. Vár, hosszan nyúlik el a törött ágon. Csak test. Hideg és hűvös hegek, az ég kifekszik a tenyérre. A semmi. Üvegszárny, szemek mélye a tó tükrére. Rá gondol. A másikra, aki nem ő. Aki nem is lehetne, mert nincsen. A színre, ami úgy folyik az arcából, mint a folyó a hegyekben. Kimosott tekintet. Üveghajó a szélben. Nézi őt. Kismadár, vagy angyal. Sírkamra minden, ami érintetlen. Fekszik. Lúdbőr fut a karon. Vállig csalogatja a fájdalmat. A hatás lassú. Nehezen bomlanak ki a szavak. Mint egy kabát, olyan a mellkasa. Csak rá gondol. A másikra. Ül. Nem beszél. A hátát rajzolja egy árnyékra. A távolodást markolja. Fehér gomb. Varrt rés a száj. Csalfa sárga az éjszaka. Nem pislog. Nincs álom, ami visszahozza. A másikat. Őt. Jéghideg a víz, koccan a fájdalom. Mossa az arcát. Olvad a kín, látja őt, a szétfolyó foncsoron.

 

Jónás Tamás

     (Szabó Imola Julianna versére)

jövünk a hegyről
vállunk kőkemény
a bánat lámpa
megmutatja magunk

jövünk a hegyről
a házak tetejét vihar sikálja
isten elszalad
kiáltunk utána hiába

egy csillag sincsen
szakadoznak ez éghártyák
olyan az tán, mint ez élet
simulékony, hazug

anya elnézett fellettem
a szájáig ér szemem
rohanás a szeles mindenbe
első lépések a múltban

szétszakadt és éber
naturalista arc a zajban
anya nő a szívemben
korcsolyapálya a teste

házak helyén a fű
a hátam helyén egy párna
isten öltöget
anya épp száll inába

 

 

A versek szerzőinek rövid bemutatása az itt rejtőzködő oldalon érhető el

Költőtől költőig: verslánc a Bárkában (helyszíni tudósítás)

Verses ha-jó - költészetnapi gyermekprogram a Bárka Színházban