PARS POETICA – Bora

Pár napja, mikor az alábbi verset megírtam, azt éreztem, amit még soha: azért lettem költő, hogy ezt a verset megírjam. Nincs magasztos ars poeticam. Sem mélyebb indíttatás bennem az anyainál.

BORA

„Nekünk még pókunk sincs!” - Mórának ez a mondata jutott eszembe, mikor ars poeticán törődtem. El is határoztam, nem írok ilyet. A versről. A Fölös Legről. A feltámadt szövegtestről, ami átmegy a bezárt ajtón, sebei tapinthatók. Az anyagtalan matériáról.

Aztán  egy vasárnap töltöttem le a fényképeket a számítógépre. A fotókat én és a lányom készítettük a Balatonon. Csenge egyik képén türkiz sín. Már emlékeztem, elment sétálni egyedül. Akkor készíthette a képet.

Capa-t parafrazálva, azt éreztem, nem lehet ennél közelebb menni. Se sínhez. Se éghez. Valami jeges félelem kúszott belém, hogy hol járt a gyerekem. Egy vidéken, amitől mindig óvtam. Ami mégis az én vidékem. Ahol a vonatok oly gyakran járnak, hogy a sínek kéken tükrözik az eget.

Ilyen kék sínek visznek az emberi számítás szerint bejárhatatlan tájakon.

Beállt derékkal ott ülök az ORFI-ban. Egyik csípőcsontom tíz centivel magasabban. Ennyivel rövidebb lábbal sántikálok. Csigolyaív-szakadás. Még egy terhesség: gerincműtét. Ülök konokul, szeretnék még egy gyereket. „Orvos. Van már három fia. Nagyon nem javaslom.” Akkor láttam először az olvadt kék síneket. Három év múlva született meg a lányom.

Pár napja, mikor az alábbi verset megírtam, azt éreztem, amit még soha: azért lettem költő, hogy ezt a verset megírjam. Nincs magasztos ars poeticam. Sem mélyebb indíttatás bennem az anyainál.

Mindegy, ki mit gondol erről a versről. Sok. Kevés. Ez az én mércém.

tőlem sosem
Csengunak

épp annyira hasonlítasz,
hogy ne emlékeztess.
az arc dombornyomásos mélység.
nem lett tollas?
azt mondják,
ezt kérdezed leggyakrabban.
tőlem sosem.
a dallam észrevétlen nő közénk.
dúdolásával tisztítom a hallócsontokat.