ÉRINTÉSEK - FRANCISCO GOYA - Ujfalusi Éva

Vers és Valóság

Mikor lesz érdekessé számunkra egy kép? Mikor történik meg az, hogy nem tudjuk levenni róla a szemünket, vonz minket, befelé, önmaga rejtekébe? Goya Szaturnusz című képe már egy ideje kis képeslap méretben függ a műtermem falán; de mintha csak egy ideje vettem volna észre igazán. Hogy a borzalmakon túl - s Goya egyéb képeinél, sorozatainál is – képesek legyünk más szemmel nézni, ez nem mindig, s nem mindenkinek magától érthetődő.

 

 

 

ÉRINTÉSEK - FRANCISCO GOYA: SZATURNUSZ

 

Ujfalusi Éva esszésorozata

 


 

A teljes sötétből kibontakozó képen egy emberszerű lény görcsös szorítással és kigülledt szemekkel a megszállottan töm magába egy vérben ázó emberi alakot. Ha pontosak akarunk lenni, ez az, ami látható, megfogalmazható első ránézésre. S tovább nézve - mikor jobb lenne nem odanézni - borzalmat, iszonyatot vált ki. Önkéntelenül is elkezdünk hárítani, (már az is annak számít, amikor tényszerűen leírjuk a képet, hiszen racionalizálni törekszünk?), esetleg jelzőkkel illetjük, állást foglalunk vele kapcsolatban; elfordulnánk tőle, de tovább lépve mégis, vonzza a szemet. Megmagyarázhatatlan belső folyamat. Igazából nem a rettenet vonz, hanem a látni vágyás, a kérdés az, ami a sötétség felé fordít, az a sejtés, hogy titkot rejthet, s az túl van a félelmeinken.

Szaturnusz (Kronosz) mitológiai története szerint csak elnyeli gyermekeit, ugyanaz a rettegett sors vár rá, mint apjára, akit ő kasztrált és taszított le a trónról. Goya a kegyetlen és iszonyatos oldalát ábrázolja. Mitológiai összefüggéseiből kiragadva Szaturnusz pusztító oldala (elnyelés) magába zárul; elszakad a nemzés, újjászületés folytonosságától. Szinte érezzük, ahogy önmagát kezdi enni, amint áldozatát szétrágta.

Önkéntelenül is Lilith jut eszembe, aki mivel megtagadták, démonivá változott. Ő is, mint a kegyetlen istennő, az elnyelő Káli: Nagy Anya aspektusok; Szaturnusz, Dionüszosz, mind az átváltozásról szólnak. Ha le tudjuk küzdeni magunkban az önkéntelen ellenkezést, és értjük a kétértékűségét. De amiről nem akarunk tudomást venni, az lehasított rész marad (tudattalan erők). Árnyékuk elfedi a valóságot. Ez az a sötét, ami rettegést hordoz.

Kényére-kedvére irányít, manipulál, majd kegyetlenül felfal minket. Szaturnusznál ez az erő romboló, és terméketlen. Hogy éljünk, a testünk életben maradjon, ennünk kell (rajtuk kívül levőt), ahhoz, hogy új dolgokkal gazdagodjunk, el kell engedni másokat. A halál, a pusztulás így válik életté. Ebben a szenvedésteli folyamatban fel kell áldozni valamit. Szaturnuszhoz hasonlóan, Minosz király sem így cselekedett: birtokolni és megtartani akart, s ez okozta vesztét. Egyik gyermekeit ette meg, a másik pedig büntetésből egy szörnyet volt kénytelen táplálni.

De honnan jön a sötét, amely elveszi látásunkat, hogy ne tudjunk másképp reagálni? Hiszen Goya képén ez a félig emberi lény, ami a teljesen belemerevedett tartásával, görcsös szorítással a nálánál kisebb és ráadásul már halott alakot harapja kitáruló szájával, kiáltása önmagába záródva – már rég nem önmaga, nem ura önmagának, csak mozgatja valami. A szándéka, hogy az időt megszüntetve önmagát (hatalmát) fenntartsa, küzdelemmé változik, melyet már csak magával folytat: így számolja fel önmagát.

Hiszen szükségszerű, hogy amivel küzdünk, egyre hatalmasabbá válik azáltal, hogy szembehelyezkedünk vele, erőt adunk neki és ráfigyelünk. Ez által válik igazán létezővé. Ahogy esti szürkületben a poros úton egy aprócska, kacskaringós ág is könnyen átváltozhat képzeletünkben egy mérges kígyóvá.
Még a legszörnyűbb dolog is túlmutat önmagán. Hiszen sosem egyoldalú, nem szubsztanciális, nem csak önmaga: függ attól, aki nézi, s ahonnan nézi. Mint a forgószél, kívülről pusztító erő, belül, a középpontban: csend.

A jelenségek folyton tanítanak. Tanításuk önmagukban rejlik, hiszen folyton minden a múlandónak van alárendelve. A halál bölcsessége. Helyet adva még a legszörnyűbb dolognak is, hátralépve, feltárulkozik egy új oldal, megtanít valamire, s átváltozik. Hiszen addig van ereje, amíg elkülönítjük magunktól, amíg nem akarjuk látni, és nem vesszük észre, hogy bennünk (hol) van. S, amint elfogadva észrevesszük, már nem a részünk többé. S ereje sem lesz felettünk.

 

Francisco José de Goya y Lucientes

1746 tavaszán Aragóniában született José de Goya y Lucientes, a 18-19. századi spanyol festészet egyik legnagyobb alakja. Pályafutása azonban nem Spanyolországban, hanem Itáliában vette kezdetét. Miután többszöri próbálkozást követően sem sikerült bejutnia a Spanyol Királyi Akadémiára, egy római festőversenyen próbált szerencsét, ahol második helyet szerzett.
Az önbizalommal feltöltődött Goya ezt követően visszatért szülőhazájába, és freskófestőként vállalt munkát. A művész egyedi stílusának köszönhetően rövid időn belül annyira közkedveltté vált, hogy portrémegrendeléseinek száma jelentős mértékben megugrott. Bőkezű mecénásai közt volt Floridablanca gróf, Don Luis koronaherceg, Osuna herceg és nem utolsó sorban maga IV. Károly spanyol uralkodó.
A befelé forduló, sötét gondolatoktól gyakran szenvedő, egyre komorabb képeket festő Goya élete utolsó évtizedeiben teljes magányban élt, melyhez nagyban hozzájárult az 1792-ben kialakult süketsége is.
A festő 1828. április 16-án, 82 éves korában a franciaországi Bordeaux-ban hunyt el. Földi maradványait 1901-ben szállították haza Spanyolországba, és 1919 óta a madridi Ermita de San Antonio de la Floridában található.
Goyát a legismertebb alkotásai: a Szaturnusz, a Meztelen Maya, a Vízhordó lány, az 1808. május 3., A háború borzalmai című festmények révén a mai napig a legnagyobb spanyol festők között tartják számon.

Kun Enikő

Forrás: www.nationalgeografic.hu
 

Kommentek elrejtése, megjelenítése