Simó Márton: Béla

"A hatvanas évek végén végezte el a szakiskolát, még abban az időben, amikor közvetlenül a nyolcadik után kellett felvételizni, mert elég sokan voltak, s akkortájt mindenki iparos akart lenni. Főleg a géplakatos és a villanyszerelő mesterség vált népszerűvé." – Simó Márton novellája.

Simó Márton

[Béla]
 

 A hatvanas évek végén végezte el a szakiskolát, még abban az időben, amikor közvetlenül a nyolcadik után kellett felvételizni, mert elég sokan voltak, s akkortájt mindenki iparos akart lenni. Főleg a géplakatos és a villanyszerelő mesterség vált népszerűvé.Gyakran ketten-hárman is jelentkeztek egy helyre. Komoly iskola volt, nem akármi! Nem volt szó még akkor szaklíceumról, általában le is nézték, aki ilyesmiben gondolkodott, úri marhaság volt, esetleg annak való, aki tovább akart tanulni, egyetemre vagy főiskolára készült, de az olyanból csak munkakerülő lett, aki köpenyben mászkál majd a gyárban, és nem hatra jár munkába, hanem hétre. A rendes gyerekek azok mind a szakiskolát választották, mert ott ösztöndíjat adtak, és szerződést kötött velük az iparközpont. A három év után gyakornoki idő következett, s tizenkilenc éves korára mindenkinek megvolt a mestersége, legalább kettesbe került, aztán mehetett katonának. Szinte biztos lehetett abban, hogy a másfél év után visszamehet a régi helyére.
Bélából esztergályos lett.
Szabadidejében focizgatott és birkózott, de nem olyan szinten, hogy kiemeljék a termelésből, ez csak olyan hobbi-szerűség maradt, ami aztán szép lassan teljesen háttérbe szorult. Egy idő után már csak a kocsmai témákban bukkant fel a sport, ha éppen hazafelé tartottak vasárnap délu­tá­nonként a harmadosztályú meccsről, és leültek a sétatér teraszán egy kicsit beszélgetni. Vagy akkor, ha visszajöttek egy-egy szabadtéri tévénézésről. Legtöbbször ázottan, sárosan kászálódtak ki az autókból, s úgy mentek be a restibe, mintha a teljes vodka-készletet ki akarnák inni, mert minden testrészük átfagyott, meggémberedett a hidegtől. Inkább elégedetlenek és szomorúak voltak, mert a csapat vagy kikapott, vagy valami ócska döntetlent szerencsétlenkedett össze, ami semmire nem volt elég. Ilyenkor megállapították, hogy ez már nem az a csapat. Sorolták a nagy neveket: Bozsik, Buzánszky, Puskás, Gellér, Gulyás, Budai II, Hidegkuti, Czibor.... És bezzeg! Akkor! Benét, Kocsist emlegették… Végül kiegyeztek abban, hogy többet olyan társaság nem jön össze, hiábavaló minden kísérlet. Ez annyira biztos, mint az, hogy vagyunk, vagy az, hogy itt többet magyar világ nem lesz! Egyik alkalommal fejenként hat decit ittak, hat sörrel – ez az emlékezetes szovjet–magyar után történhetett, ami még Mohácsnál is nagyobb érvágás volt –, hogy a 6:0-át valahogy elfelejtsék. Ez nagyjából sikerült is, csak a fejfájás maradt másnapra és a kiábrándultság…
Egyébként mindig elhatározták, hogy elfelejtik őket, többé nem nézik a meccseiket, inkább ezeket követik figyelemmel, bár nyilvánvaló, hogy vizet sem vihetnek nekik, azoknak, mármint a magyaroknak. Soha! Hol vannak ők attól? Sehol! Két méterrel a béka segge alatt. A legjobb szerepléseikkor is mindig tele volt a válogatott magyarokkal, svábokkal, zsidókkal… “ – Hallám, nézzük csak meg, hol játszották az első meccseket ebben a mostani országban? Nem Aradon, Váradon és Kolozsváron voltak az első klubok? Nyilvánvaló, hogy csakis ezekben a városokban! Régebbi klubok vannak, mint Pesten! Hol voltak ezek 1896-ban, 1901-ben, 1910-ben? Még mindig bocskorban jártak, szamárfogattal, kát­rány­papírral fedett viskókban éltek. Mi már olimpiákon és világbajnokságokon szerepeltünk! Akkor! Ők még azt sem tudták, hogy vannak olyan bolond emberek, akik másfél órán keresztül futnak egy bőrlabda után. Fogalmuk sem volt arról, hogy erre a játékra sokan annyira kíváncsiak, hogy képesek kimenni a stadionokba, figyelmesen végignézik a mér­kőzéseket, az esővel vagy a hideggel sem törődnek, és még pénzt is áldoznak rá, mert sport, mert igazi játék, szép, lát­vá­nyos és eléggé férfias. Mert az.”
A hetvenes évek közepén nősült meg.
Ügyes, egyszerű leánynak ismerte meg Líviát. Három évvel volt fiatalabb. Éppen illett hozzá. Varrónő volt, vagy inkább amolyan betanított készruhagyári munkás, abban a gyárban, ahol rajta kívül még legalább ezren dolgoztak.
Mindig azt mondogatta, hogy egyszerű véletlenen múlott, hogy akkor éppen Líviát kérte fel táncolni. A diszkóban majdnem teljesen sötét volt, valami gyenge zöld és vörös égők pislákoltak, de annyira halványan, hogy csak a körvonalaik látszottak a teremben lévőknek, mozgó, imbolygó árnyak voltak. Nyugodtan választhatott volna bárki mást a tánchoz, mert az arcát nem látta senkinek. Líviáról sem tudott semmit, még azt sem, hogy létezik, teljesen ismeretlen volt. A nevét is csak akkor tudta meg, amikor kimentek a büfébe, de aztán minden kialakult… Összejöttek.
Éppen betöltötte a harmincat, amikor megkapták a blokkot. Két szoba, konyha, előszoba, fürdő és kamra volt a lakásban. Mindössze hatvan négyzetméter, de ahhoz elég, hogy tartósan berendezkedjenek. Megvolt már ekkor mind a két gyermek, éppen ideje volt, hogy rendeződjék a helyzetük, mert egy kicsit unalmas volt a munkásszállás, meg a sok bizonytalan albérlet. Öt év alatt hét vagy nyolc helyen laktak a város különböző részein, már összeszámolni sem tudta rendesen...
Aztán teltek az évek. Különösebben nem haladtak semerre sem, nem gyarapodtak. Ilyen jellegű igényeik nem is voltak. Csak munka legyen, annyi fizetés, hogy abból fizetni lehessen a nem túl magas számlákat, kerüljön ennivaló az asztalra, és egy-egy ruhadarab, cipő, ha elszakadt a régi, vagy kinőtték a gyermekek. Mert a gyermekek nőttek, az volt a legfontosabb tennivalójuk! Azokban az években mások is hasonlóan éltek, a szomszédjaik, a kollégáik, az összes ismerősük. Külö­nö­seb­ben nem kellett töprengniük semmin, mert a minimum adott volt, a többi pedig nem volt érdekes. Akinek nem tetszett az ország, az valami módszert keresett arra, hogy megpattanjon. Vagy így, vagy úgy. Elmentek, persze, hogy elmentek egy páran. Volt, aki Amerikáig meg sem állt, sokan Németországba, Ausztriába, Svédországba telepedtek, aztán Magyarba is. Ez később volt, amikor odaát egy kicsit másabb szelek kezdtek fújni, és kezdték emberszámba venni a külmagyart, legalábbis egyeseket, mert hallani lehetett, hogy ez a család is ott maradt, az is, de időnként felbukkantak itt a negyedben olyan fiatalok is kopaszon, laposra verve, akik odaát nem kellettek…
Reménykedett, hogy egyszer mégiscsak jobb lesz minden, mert mindig megváltoznak a dolgok egy idő után, de az nagyon bosszantotta, hogy a kocsmában nem lehetett italt kapni, hogy épp akkor vették el az áramot este, amikor az egyetlen nézhető filmet sugározta a tévé, amikor éppen olvasni szeretett volna.

Nagyon jól érezte magát a változások idején.
Két hétig munkába sem kellett menni, a lakásokat úgy felfűtötték, mint soha, és a boltokban kezdett igazi áru lenni: hús, sajt, kenyér – akár többfajta is – kávé, sör, bor, pálinka. A fizetés egészen tűrhető volt, pedig januárban, februárban is folyton gyűléseltek. Márciustól júniusig már rendesebben dolgoztak, de úgy érezték, mintha kezdenének apadni a rendelések, áram volt, nyersanyag, munkakedv is lett volna, de a főnökök nem adtak utasításokat, nem tartottak eligazításokat, mint máskor, ha valami új terméket kellett indítani. Csak megjátszották a munkát, bekapcsolták, és üresen jártatták a gépeket, az élelmesebbek pedig maszekoltak. Minden hónapban megkapták a fizetésüket, sőt folyton emelték, külön szakszervezeti pótlékokat, ilyen-olyan kompenzációs rátákat emlegettek a bérszámfejtők.
– Ha ilyen a demokrácia, akkor nem lehet rossz – gondolta Béla kilencven nyarán, de azt már gyanította, hogy ha valami kapitalizmus-féle épül itt megint, akkor ez nem marad mindig így, sejtette, hogy a tőkés nem szereti a lazaságot. És ennek a lazsálásnak később ára lesz…
Azon a nyáron kiváltották az útleveleiket, és mind a négyen elindultak a családi Trabanttal egy kicsit szétnézni a világban. Soha nem jártak külföldön. Valahogy kimaradtak a KGST-körútból, az egykor álomszerű magyar–cseszkó–endéká-lengyel túrákból, a táboron belüli nagy utazásokból. Egyszer beadta volt ugyan az útlevél-kérelmét, de valamilyen ürüggyel visszautasították; aztán nem erőltette tovább. Azt mondta akkor a mestere, hogy – először is – nem párttag, és – má­sod­szor – az lehetett az egyik akadály, s hogy nem vitte a megfelelő igazolást a szervnek, mert olyan kellett volna nekik, hogy a pihenőszabadságát pontosan abban az időszakban adják ki, amikorra az útlevelet kérte. Bélának meg csak olyan papírja volt, amelyen annyi állott, hogy ebben és ebben az évben huszonkét napra jogosult... 
Megrakták az autót mindenféle holmival, amiről azt tartották, hogy eladható. Ingeket, zoknikat, törülközőket vásároltak, a gyárban pedig bicskákat, konyhakéseket csináltatott a haverokkal, mert hallotta, hogy az ilyesmit jól el lehet adni, csak át kell csempészni a határon. Valutát ugyan hivatalosan már nem adtak, de annyira alakult addigra a piac, hogy a neppereknél lehetett venni. Dollár, márka, forint, és minden más pénznem volt ezeknél a semmiből előpattant szakembereknél, mintha hosszú évekig erre a feladatra készültek volna. Eleinte féltek tőlük. Mi van, ha átverik az embert? Lehetett ilyen történeteket hallani, de ezek mindnyájan helybéliek voltak, ha személyesen nem is, de látásból ismerték őket. Ilyen körülmények mellett kötelező valamennyire becsületesnek lenni, mert kicsi a város, másnap is vissza kell menniük az emberek közé. Nagyvárosban, pályaudvarokon, határátkelőknél talán lehet garázdálkodni egy ideig, mert ott fel lehet szívódni, és a klientúra is változik…
Beváltottak ötszáz dollárt és tízezer forintot. Elég sok pénz volt ez az összeg akkoriban. Legalábbis számukra. A dollárt tízesekben kérték, a forintot ötszázasokban…
Augusztus elején indultak. Úgy tervezték, hogy kifelé menet egyszer a legtávolabbi helyekre igyekeznek – nyilván mindent meglátogatnak, ami elérhető, mert nem akartak ugyanazon az útvonalon jönni visszafelé –, elmennek Németországig, ott Drezdára, Berlinre gondoltak – tulajdonképpen nem is tudták pontosan, hogy mit akarnak látni, mert az útikönyveik is legalább húszévesek voltak, csak a térképeket lehetett használni –, aztán ott megfordulnak a lengyelek felé. Három városról voltak elképzeléseik. Ha már annyit hallottak Auschwitzről, a zsidóirtásról, oda mindenképp el szerettek volna látogatni, Varsót, Krakkót is jó lett volna látni. Csehszlovákiáról voltak ugyan elképzeléseik, de nem tudták, hogy Ausztriába beengedik-e, mert mindenféle pletykát hallottak a vízumról, hogy kell, hogy nem kell, hogy Bécs környéke már tele van román koldusokkal és bűnözőkkel, hogy a derék osztrákok annyira megbánták már, hogy a nagy eufóriában megnyitották a határaikat, mint a kutya, amelyik kilencet kölykezett. Megtörténhet, hogy addigra lezárják a határaikat… Ha mégis arrafelé mennek, ha mehetnek, akkor Prágát is könnyebben meglátogatják majd, s a szlovák rész, a Felvidék pedig a visszaútra marad, amikor jönnek lefelé Lengyelországból…

Életükben először jutottak ki Pestre.
Augusztus huszadika volt, hivatalos ünnepségek, tűzijáték, pápalátogatás. Jól időzítettek, volt élmény és látnivaló bőven. Rokonhoz nem mentek – minek? Hogy a siránkozásukat hallgassák? –, hanem kempingekben és kollégiumokban aludtak. Mindig kiválasztottak egy-egy félreesőbb helyet, olyant, amelyik olcsóbb, hogy párszáz forintból megússzák a szállást. Visszafelé úgy döntöttek, hogy Kecskemét és Szeged érintésével jönnek, Arad felé, a Maros-völgyén át, mert – szégyen-e vagy nem? – azt a vidéket sem ismerték.

Olyan más volt a városuk, amikor hazaértek. Kicsi, sivár és zárt, szűknek tűnő, pedig egy hónapig sem hiányoztak!

Valahogy visszazökkentek a régi kerékvágásba.
Megkezdődött az iskola. A gyárban emlegetni kezdték, hogy leválasztják őket az iparközpontról, külön cégként fogják bejegyezni a részvénytársaságot, és minden dolgozó tulajdonossá válhat. Valami értékjegyeket osztogattak, azokat kellett letenni a káderosztályon, de a pénztárban még külön összegeket is lehetett elhelyezni – akinek kedve és lehetősége volt –, amiről aztán megfelelő igazolásokat adtak és megmondták, hogy nem fog az a pénz kamatozni, de minden év végén elképzelhető, hogy lesz valamennyi osztalék…
Osztalék vagy részvény? Nem volt lényeges, hogy mire lett volna jogosult az újdonsült tulajdonos, elkezdték leépíteni az embereket.
Előbb csak a kényszernyugdíjazást erőltették, azokat küldték el, akiknek harminc év régiségük volt, vagy annál több, aztán következtek az ötvenen felüliek. Negyedévenként háromszáz fővel apadt az összlétszám. Béla akkor került sorra, amikor már nem volt nyugdíjba kényszeríthető emberük, amikor már mind kirugdosták a pályakezdőket is, akiknek még nem volt családja, hogy hadd keressék máshol a boldogulásukat, esetleg vállalkozzanak, vagy menjenek el a városból.
Ahogy a negyvenötöt betöltötte, őt is szélnek eresztették.
A nagyobbik fia ekkor kilencedikes volt, a kisebb pedig a nyolcadikat járta, őt is valami gimnáziumba kellett volna bejuttatni, mert immár az volt a szokás, hogy csak érettségi után kezdtek el a fiatalok szakma és munkahely iránt érdeklődni, vagy még akkor sem, hanem továbbtanulással foglalkoztak.
Béla látta, hogy a gyermekei jól tanulnak, és nem bánta volna, ha egyetemre mennek. Ekkor kellett volna a legjobban a pénz…
Tavaszra a felesége is megbolondult, folyton azt emlegette, hogy ő bizony el fog innen menni, mert hívják egy soproni varrodába, osztrák a cég, éppen itt járt az igazgató, amikor egy nagyobb mennyiségű edzőruhát exportáltak nekik. Négyszeres a fizetés, utazási támogatást, lakhatási hozzájárulást fizetnek, és teljesen hivatalos az egész…

A következő tanévet a gyermekek Sopronban kezdték…
Annyira megszokta volt a délelőtti műszakot – az utóbbi tíz évben mindig az első váltásba járt –, hogy ötkor már talpon volt. Nem kellett ébresztőóra. A legapróbb zajokból következtetett arra, hogy mennyi lehet a pontos idő. Ilyenkor indult egy tehervonat a helyi állomásról, és amikor elhaladt a bútorgyár melletti sorompónál, mindig füttyszóval jelzett, még a mozdony dübörgése is felhallatszott a lakásba, ahogy nekilendült… Aztán volt egy hajnali buszjárat, amelyik felment a város felső végébe, hogy behozza a cérnagyári munkásnőket. Ez öt óra tízkor csattogott fölfelé. Hitvány, csuklós jármű volt, folyton zörögtek rajta a rosszul záró ajtók…
Ebben az időben már semmi értelme nem volt ám a korai ébredésnek, de rendszeresen felkelt.
Kávét főzött, teát, és nekilátott reggelizni.
Ezt korábban így szokta volt meg, mert rájött, hogy sokkal jobb, mint üres gyomorral kóvályogni a gépek között, elszívni három-négy cigarettát, és türelmetlenül várni a fél tízes szünetet, amikor végre hivatalosan megeheti a szend­vi­cseit…
Öt harmincötkor vagy negyvenkor mehetett volna kifelé az ajtón, mint máskor. A gyár elég közel volt, főleg akkor, ha átment a vasúti hídon…
De már nem volt munkahely, ahová mennie kellene…
Igaz, hogy időközben nyílott két kocsma a negyedben. Mind a kettőt élelmesebb munkanélküliek alapították, mert ismerték a célközönséget, és a marketinget saját magukon próbálták ki. A saját nyavalyáik és a szorongásaik vezették el a helyes döntésekhez: az intézményt korán kell nyitni, italnak mindig kell lennie benne, olcsó vodka, konyak és asztali bor, sör is, mert nagyon rászoktak az emberek, és akkor sokkal akkor hosszabb ideig ülnek az asztalnál, közben pedig a fél liter árpalé mellé megisznak olykor két-három decit is... Ki volt ugyan írva, hogy hitelre nem adnak, de felírták a fogyasztást egy füzetbe, ha úgy alakult; olyan átlagos napszám erejéig bárkinek adtak, aki a környéken lakott. Az egyik korcsoma olyan volt, mint a másik, büdös és osztályon aluli, de ugyanakkor igénytelen és olcsó, ilyen munkanélkülieknek való. Azaz: ideális.
A volt kollégák is ezeken a helyeken bukkantak fel. Elsősorban azok – nyilván –, akik valamilyen oknál fogva magukra maradnak, akárcsak Béla, s akik még nem tudtak elhelyezkedni a leépítések után.
Hárman-négyen, néha öten is összegyűltek, átmentek a másik helyre, aztán összepótoltak, vettek valami italt, és felugrottak valamelyikük lakására.
Valami okból kifolyólag a legtöbb alkalommal éppen Bélához mentek.
Egy idő után a lakásának is kocsmaszaga lett. Olyan nyomor-bűz, olyan doh-szag, amit festéssel vagy mázolással már nem lehet kiirtani, ami csak akkor szűnik meg, ha kicserélik a teljes berendezést, és akkor, ha abbahagyják benne a rendszeres italozást és a mértéktelen dohányzást.

Lívia egy ideig rendszeresen hazajárt.
Az első hónapokban még úgy látszott, hogy nem lesz semmi baj ebből a kétfelé-élésből. Az asszony pénzt küldött, vásárolt néhány konyhai gépet, új függönyöket hozott, de amikor látta, hogy Béla egyre nehezebb helyzetben van, és szinte kilátástalan, hogy munkát találjon, biztatta, hogy menjen ki, és nézzen szét legalább, mert ott jobban meg lehet élni.
Mindig azt mondta, hogy a forintot könnyebb megkeresni…
A férfi azonban nem akart kimozdulni a városból. Néha talált ugyan valami alkalmi munkát az építkezéseken, két-három heteket dolgozgatott valami asztalosműhelyben – amikor hívták –, de többnyire a kocsmában tartózkodott. Megvoltak a régi haverjai, és mindannyian az övéhez hasonló helyzetekben kínlódtak, kinek jobb, kinek valamennyivel nehezebb volt az élete. Az volt a közös a sorsukban, hogy – ők néhányan, akik már kamaszkoruktól ismerték egymást, és mindannyian hasonló korúak voltak – hosszú hónapok, évek múltán sem találtak állandó elfoglaltságot.
A végén már nem is keresték a lehetőséget.
Azt számítgatták, hogy mikor érik el a nyugdíjazási korhatárt? Mikor jön el az idő, amikor nem lesz egyéb dolguk, mint várni, hogy a postás becsöngessen?

Így érkezett el a kilencvenhármas esztendő vége, amikor először történt meg, hogy egyedül ünnepelte a Karácsonyt és a Szilvesztert.
Ha egy feleség nem érzi szükségét annak, hogy az ünnepek alkalmával hazamenjen, ha erre a gyermekeit sem tudja, vagy nem akarja rávenni, akkor nagy a baj. Azonnal felmérte a helyzetet, hogy a család szétesőben van, s az otthon számukra immár nem itt van, hanem máshol.
És vele most mi lesz? Kell-e ő még egyáltalán valakinek? Hiába vásárolt be jó előre, hiába a felhajtás – töprengett azokban a napokban, miközben felébredt egy-egy félórára a hajnali, a délutáni vagy az esti részegségéből. Egyebet sem tett, mint gépiesen nézte a szatokat a tévében, időnként evett valamit, és a pálinkásüveg végig ott volt az ágy mellett, kézügyben.
A kutya se nyitott rá az ünnepek alatt.
Napok teltek el úgy, hogy az sem volt, akivel bár egy szót váltson.
Harmadikán reggel, amikor lement a boltba kenyéréért, olyan idegen, rekedt és távolról jövő volt a hangja, hogy maga is megrettent tőle.

Abban az időben már voltak ügyes ingatlanügynökök is a városban. Keresgélni se nagyon kellett őket. Jöttek. És kedvezőbbnél kedvezőbb ajánlatokat tettek.
Egy idő után beadta a derekát.
Tulajdonképpen egy szolgálati lakás volt ez az apartman, amit annak idején a vállalat adott, bérbe, örökös használatra. Bérlőként elővásárlási joga volt, és szinte bagóért, jelképes áron meg is vehette az ingatlant. Rendes tulajdoni lapot kapott, amelyen immár egyedül az ő nevén szerepelt a lakás. Volt valamilyen lehetőség még arra is, hogy a távolban lévő családtagokat – talán, mint kivándorolt személyeket – törültessék a lakossági nyilvántartásból… Addig ügyeskedtek a jogban és az ingatlan-bizniszben járatos jóakarói, hogy csekély három hónap alatt, sikerült banki kölcsönt szerezni, az átíratásokat rendezni, és Béla egy húsz négyzetméteres garzonba költözött, amelynek sokkal olcsóbb volt a fenntartása. Mindenki jól járt – ezt hallotta az ismerőseitől is –, és az új hely nem volt messze a korábbi lakástól. Attól nem kellett tartania, hogy idegen környezetbe kerül. A pénz egy részét letétbe helyezte. Éppen annyi volt, hogy lehetett volna venni egy házrészt belőle, egy szobát – talán –, de ahhoz még a Béla új garzonja akkori árával is kevés volt, hogy ugyanakkora blokkot vegyenek, mint a korábbi… Eltelt ismét vagy két esztendő. Az eredeti nyugdíj-korhatár igencsak közeledett, már-már betöltötte az ötvenet, amikor új rendelet látott napvilágot, amelyből az ő korosztálya kimaradt. Dolgozni kellett volna közben, hivatalos, bejelentett helyen vagy két évet, talán akkor sikerült volna. Aki egy évvel volt nála idősebb, de napra pontosan ugyanannyi munkaviszonnyal rendelkezett, az szerencsés ember volt, akár Szent Péternek is leadhatta a munkakönyvet…

Egyszer a felesége is megjelent a városban, azon a napon, amikor kimondták a válást. Megkapta a lekötött pénzt. A volt férj garzonja kapcsán meg úgy egyezkedtek – valami jelzálog volt rajta a felhalmozódott rezsi és a közös költség miatt vett fel egy jelentősebb összeget –, hogy az a fiainak marad. Majd. Megkapják egyszer, ha eljön majd annak az ideje…

– Innen már nagyon egyszerű volt az út – vallotta be Béla Vass Gyurinak, az egyetlen barátjának, aki még ekkor is kitartott mellette, és néha elhívta ebédelni vagy horgászni –, két év múlva ez a kicsi lakás is elúszott. Mindenkinek tartoztam. Muszáj volt lépnem.
– Te, Béla, miért nem költözöl haza falura?
Béla ilyenkor úgy megsértődött, hogy kikérte magának!
– Ne marháskojd! Mire gondolsz? Hogy én?
– Igen. Te! Én azt pedzem, hogy hazamehetnél. Úgy tudom, hogy üres a szüleid háza.
– Üres. Fele az enyém, fele a húgomé. Valamennyi föld is van. De mond meg, kinek kell az a viskó? Víz csak az udvaron van. Százéves, tapaszos faház. Ott nem lehet élni. Mit kezdenék magammal?
Nem lehetett megmagyarázni neki semmit. Igaz, hogy ekkor már túl késő volt, de voltak korábbi kísérletei is, amikor még lakása is volt. Akkor az a variáció működött volna, hogy a garzon kiadható, nem pénzt visz, hanem hoz, odahaza pedig ingyen lehet lakni, s a kertből, a mezőről az élelem nagy része kikerül, bora is, pálinkája is lesz a saját termésből, ha dolgozik véle.
Nem. Nem akart visszakanyarodni az egyetlen lehetőség felé.
Megmagyarázta a dolgot, részletesen, aprólékosan, hogy hihető legyen az érvelése.
– Tudod-e, hogy engem itt milyen sokan ismernek? Itt is kapok valami munkát, ott is. Nem sok, de annyi van, hogy nem halok étlen. Ez a mostani albérlet nem kerül sokba, ha szerencsém van, három nap alatt összejön annyi pénzem. Nem ideális a helyzetem, de tűrhető. A másik ok, amiért nem megyek el az, hogy kezelésre kell járnom…
Ez újdonság volt a barátja számára.
– Úgy emlékszem, hogy tavaly eltörted a lábad. Abból kigyógyultál…
– Igen, de kiderült közben, hogy cukros vagyok.
– Súlyos?
– Eléggé. Ha felugrik a cukorszintem, és nincsen nálam inzulin, akkor rosszul leszek… Az eszméletemet is elveszítem… Mi történne falun? Biztos, hogy azonnal elpusztulnék… Itt legalább bevisznek a kórházba, tudják, hogy mi van velem, és egy-két óra alatt rendbe hoznak.
 
Vass Gyuri egyik hétfőn olvasta a helyi újságban, hogy pár nappal azelőtt, még szerdán reggel holtan találták S. Béla 52 éves helyi lakost az egyik tömbház pincéjében, aki egyike volt a város első hajléktalanjainak. Mivel rokona vagy ismerőse egyáltalán nem jelentkezett, a kórházi exit-szállítók úgy döntöttek, hogy szociális temetést igényelnek. Bűncselekmény gyanújáról szó nem volt, S. B. évek óta nyilvántartott diabéteszes volt, ebbe a betegségben, illetve ennek szövődményeiben halálozott el. A nyúlfarknyi cikknek sokatmondó címe volt: A jobb szélről a perifériára.
Pár nappal később hívta ugyan Gyurit egy nő Bukarestből, aki S. Viorica néven mutatkozott be. A férfi csak hosszas puhatolózás után tudta kideríteni – románul beszélgettek –, hogy doamna Viorica este sora lui Bella. Három hét múlva meg Lívia kereste. Ő a Bélát emlegette. De egyiknek sem tudott pontos felvilágosítást adni.
Létezett a városi köztemetőben egy elkülönített parcella a szegények számára, erről hallott, de nem tudta, hogy az pontosan merre van. Megígérte mind a két nőnek, hogy alkalomadtán utánanéz. Majd. Hívják fel halottak napja előtt egy héttel, addig hátra van még egy bő hónap, meg fogja érdeklődni. Nagyon sajnálja, fűzte hozzá a mondandójához gépiesen, vigasztalásként talán, hogy ő is csak az újságból értesült róla, pedig valamikor Béla a barátja volt. Megmondta, hogy korábban nem lesz rá ideje, mert amióta beállt ehhez a maszekhoz, folyton úton van, járja az országot, s azt sem tudja, mikor veheti majd ki a felgyűlt szabadnapjait? Menni kell! Tudják ezt mások is. Mert mindenkinek kell a pénz.