Kivette a csomagot a hóna alól. Körülnézett, nem jön-e valaki, nem akart feltűnést kelteni azzal, hogy éjszaka egy kisebb lepedőnyi újsággal bíbelődik. De a kutya sem járt arra, csak egy villamos csörömpölt el. Néhány másodperc múlva egy autóbusz motorzúgása hallatszott. – „A buszom, nyomás!”
A csomagot magához szorítva futott. A busz azonban nem állt meg, eldübörgött.
 

Novemberi sötétség

 

   Mint megvadult harci mén száguldozott, nyargalt, vágtázott, rohamozott a metszően hideg szél. A húszéves fiatalember, aki már elköszönt a házigazdától, de a kapualjban még ácsorgott egy kicsit, végre nekidurálta magát, és kilépett a nyirkos november eleji estébe. A fákról, bokrokról csomókban letépett ázott levelek máris az arcába csapódtak. Védekezésül felhajtotta viseltes ballonja magasított gallérját. A tócsákat kerülgetve elindult lefelé a kihalt, enyhén lejtős külvárosi utcán. Az egyik kezével összefogva tartotta a kabát gallérját, a másikat a zsebébe mélyesztette, és kotorászni kezdett benne, nem fújta-e ki a szél két darab húszforintosát.
   Behúzódott egy házfal szélvédett kiszögellésébe, egy gyér fényű lámpa alá. A pénzt áttette zakója belső zsebébe. Megnézte a karóráját. Kilenc múlt, nemsokára jön a busz, ilyenkor már ritkán jár, igyekeznie kell. Már csak kétszáz méter a megállóig, mindjárt odaér. A buszt fűtik, kellemes meleg lesz.
   Futott egy darabon, hogy felmelegedjen, aztán megint lépésre váltott. Egy nyomasztóan sötét, útszéli fasor mellett haladt, amikor gondolataiba pisztolylövésként egy kiáltás dörrent bele.
– Állj meg, haver! – csattant élesen az ellentmondást nem tűrő hang.
   A fiatalember összerezzent, de nem állt meg. Az egyik fa mögül már pattant is eléje egy ismeretlen alak, és elállta az utat. Nyomában egy másik fickó.
   A fiatalember megtorpant, gyorsan közrefogták.
– Mi az, mit akartok?
   Az egyik, egy ruhásszekrény méretű, bagolyképű fickó böffentett egy alkoholszagú felszólítást:
– Nyugi, apafej, csak ne majrézz!
– Ne félj, kis haver, nem bántunk –, mondta a másik, egy valamivel idősebb, köpcös alak. Visszataszítóan hernyószerű képe volt a ritkás, több napos borostától.
   A háta mögül előhúzott egy újságpapírba göngyölt kis csomagot.
– Eladó – bökött rá a hernyóképű a csomagocskára. – Megveszed?
   A fiatalember megvonta a vállát.
– Na, mi lesz? Kell vagy nem? – sürgette a bagolyképű srác, fenyegetően emelgetve a csomagot.
– Na, ne tátsd már a szád!
– Mibe kerülne? – szólalt meg halkan a fiú –, és közben villámgyorsan kergették egymást fejében a gondolatok: „Le akarnak ütni? Kirabolnak? Gyorsan el kéne tűnnöm innen! De hogyan?”
   Harapófogóban volt.
– Ötven forint! – morrant a hernyóképű.
– Ötven? Annyim nincs?
– Hát? Hány rongy van nálad, öcsi? – firtatta fölényes vigyorral.
– Két húszasom van – felelte –, magában pedig ezt gondolta: – „Azért letörölném a vigyort a képedről, ha egyedül volnál!”
– Igen csóró vagy – nyerített fel a hernyóképű fickó. – Nem dolgozol, he?
– Nem.
– És honnan van mégis pénzed, ha nem dolgozol? Csórsz?
– Dehogy. Tanulok, egyetemre járok, és …
– Egyetemre-e-e? – húzta el gúnyosan a száját a hernyóképű.
– És két órát korrepetáltam az előbb egy gimnazistát.
– Mi a neved?
– István.
– Hallod? Istvánnak hívják! – mondta vihogva. – Te át akarsz verni minket. Ilyen név nincs is – kötekedett tovább.
– Tök mindegy, azt mond, amit akar – intette le a másik.
– Oké, Pista haver! Ide a stekszet, és mehetsz! – Sürgetésül ki is nyújtotta lapát tenyerét.
   A fiatalember benyúlt a belső zsebébe, kihúzta mindkét húszast.
– Na, itt az „áru”, Pistike!
   Átvette a nyirkos újságpapírba bugyolált tárgyat. Valami kemény volt a csomagban. A hóna alá fogta.
– Aztán, kuss, sírig tartsd a pofád!
– Persze, hogyne …
– Mert ha eljár a szád, kiverjük a fogaidat, ha még egyszer találkozunk, érted?
– Értem. Hétpecsétes titok lesz.
– Na azért! Tűnj el!
   Búcsúzásképpen azért hátba vágták, aztán sarkon fordultak.
   A fiatalember elindult a szerzeménnyel. Olykor hátrafordult, nem követik-e.
   A szögletes tárgy nyomta az oldalát, a kíváncsiság meg furdalta, mi lehet a papírba göngyölve. Végre kiért a főútra. Fellélegzett. Sehol senki. Az alig derengő mellékutca is üres: a két fickót elnyelte a sötét.
   Kivette a csomagot a hóna alól. Körülnézett, nem jön-e valaki, nem akart feltűnést kelteni azzal, hogy éjszaka egy kisebb lepedőnyi újsággal bíbelődik. De a kutya sem járt arra, csak egy villamos csörömpölt el. Néhány másodperc múlva egy autóbusz motorzúgása hallatszott. – „A buszom, nyomás!”
   A csomagot magához szorítva futott. A busz azonban nem állt meg, eldübörgött.
   Várnia kellett a következőre. Most már nyugodtan megnézhette, mit tukmáltak rá. A nedves újságpapírt óvatosan széthajtogatta. Egy országos napilap volt, a cím szétázott, de a dátum olvasható maradt: 1964. november 5. – „Nem friss, tegnapi szám” – rázogatta le ujjairól a tapadós cafatokat.
   Még egy lapot kellett lehántani, és előtűnt a csomag rejtélyes tartalma.
   Egy fél tégla volt, egy kopott, vöröses, csorba, közönséges fél tégla.
– Ó, a nyavalyások!
   Fogta a téglát, belevágta a megálló oszlopán nyikorgó szeméttartóba. A tégla döndülve beleesett. Az újsággal nem kellett tovább bajlódnia, egy szélroham kitépte kezéből, és elsodorta.
   Várt tovább a buszra. Odább a vasúti síneken egy se vége, se hossza tehervonat kattogott. Ziháló gőzmozdonya fanyar füsttel terítette be a környéket. A közeli templom toronyórája mély hangján elütötte a fél tizet.
   Alighogy elzengett az óraütés, nyerítés hallatszott. – „Fura. Mint az előbbi útonállók! Egyikük röhögött így, nyerítve. Csak nem akadok megint össze velük? Hol van már ez a busz!?”
   A nyerítés megismétlődött, csattogó léptek közeledtek.
   Belefúrta tekintetét a homályba. A lassan oszló mozdonyfüstben, jobbról, egy sor imbolygó alak körvonalai bontakoztak ki. – „Csak nem még több útonálló jön rám az előbbiekkel együtt?”
   Sokat nem kellett várnia, hamar megoldódott a rejtély: lovak patája csattogott a kövezeten. A lovakon egyenruhás emberek ültek, rendőrök. – „A mindenit, ilyent még nem láttam!”  ámult el a fiatalember. – „Lovas rendőrök! Ilyenkor? Itt? Lehet, hogy az előbbi fickókat keresik?” – gondolta némi elégtételt érezve. – „Ilyen sokan? Marhaság!” – hessegette el rögtön az idétlen gondolatot. – „De akkor honnan jönnek, és hová tartanak?”
   A lovas csapat előtte haladt el. A lovak már órák óta „dolgozhattak”, mert csípős izzadtságszag áradt belőlük. Csatakosak voltak, kimerültek, patájuk, csüdjük sáros. Önkéntelenül számolni kezdte a lovakat. Tizennégyen voltak, oszlopban mentek, kettő-kettő egymás mögött. Tizennégyszer négy láb lépett szinte egy ütemre. – „Tényleg, mennyi az összesen? Kiszámolom, lássuk csak ...”
   Ötvenhat jött ki neki. Figyelte a fáradtan poroszkáló lovakat, és még egyszer elvégezte a fejszámolást. Ugyanaz lett az eredmény. – „Ötvenhat pata! Különös” – tűnődött, és csak úgy, magában megjegyezte:
– Jól meghajtottak benneteket!
   A lovak, akárha értették volna, keserűen felnyerítettek. – „Mintha panaszkodnának! Valami rosszra, nagyon rosszra használhatták szegény párákat!” – nézett a távolodók után.
   A fiatalember megborzongott. Bár a viharos szél lecsillapodott, az eső eleredt. Amikor a busz befutott, már hosszú, ferde, vigasztalan pászmákban verte az aszfaltot. A házakra és lámpavasakra kitűzött zászlók ázott rongyként csüngtek a rudakon …