A rekkenő hőségben még a hullámok sem adtak igazi enyhet: a lágyan fodrozódó langyos vízben csak néhányan lubickoltak, főleg fiatalok, kisgyermekek boldogan zsivajogva. Messzebb a parttól csendesen ringatóztak a szélre váró hajócskák. Petyhüdten csüngő vitorlájukat meg-meglebbentette egy-egy fuvallat, de ezek csak annyit értek, mint repülőgép szárnyának a sóhajtás. A távolban egy hatalmas motorhajó elmosódott körvonalai úsztak a víztükör fölött remegő kékesfehér párában. Tombolt a nyár a Balatonnál.

 

Széttárt szárnyakkal

   A szertartás véget ért. A koszorúk elborították a friss sírhantot. A gyászolók többsége elment már, csak egy magas, sovány, ősz hajú, hatvan év körüli férfi és hasonló korú felesége maradt a fiukkal. Némán álltak még néhány percet a sírnál. Fátyolos szemmel újra és újra elolvasták a frissen letűzött fejfa feliratát. Kis Ó Jánosné, sz. Szabó Mária, 1908–2005. A fejfa mellett egy másik kereszt, kőből, rajta a név, a születés és a halálozás, valamint a temetés éve: Kis Ó János rep. hadnagy 1905–1945 (2004). Még egy utolsó pillantás, azután a házaspár és fiúk csendben a temető kijárata felé indult. Már alkonyodott, a gondnok zárni készült.
   A kijáratnál az ősz hajú férfi megállt. Megfordult, tett egy bizonytalan lépést visszafelé. A többiek is megálltak. Tanácstalanul, szomorúan nézték. A felesége megérintette a karját:
– Miklós, kérlek, gyere. Nem tehetünk többet. Szegény szüleid …
– Apa, menjünk! – mondta kérlelően a fiatalember is. – Gyere szépen.
   Az ősz hajú férfi nem szólt, engedelmesen elindult. Lehajtott fejjel lépkedett. Nézte feketecipős lábait, ahogy szinte öntudatlanul viszik előre. Gépiesen rakta egyiket a másik elé. Ment gondolataiba merülve, és egyszer csak olyan érzése támadt, mintha a múltba lépdelne visszafelé, egy régi, 1958-as balatoni nyárba.
   A félsziget nyugati csücskének strandja már dugig megtelt, pedig még tíz óra sem volt egészen. Végig a parton sűrű sorokban, szinte egymás hegyén-hátán heverésztek a nyaralók. Aki tehette, behúzódott az árnyas fák alá, vagy a napernyők alatt keresett némi menedéket a tűző nap elől. Csak az elszántak és a színükkel elégedetlenek aszalódtak a terméskővel kirakott vízparton és a pázsiton. Az üdítőital-árusok és a fagylaltosok standjai előtt hosszú sorok kígyóztak.
   A rekkenő hőségben még a hullámok sem adtak igazi enyhet: a lágyan fodrozódó langyos vízben csak néhányan lubickoltak, főleg fiatalok, kisgyermekek boldogan zsivajogva. Messzebb a parttól csendesen ringatóztak a szélre váró hajócskák. Petyhüdten csüngő vitorlájukat meg-meglebbentette egy-egy fuvallat, de ezek csak annyit értek, mint repülőgép szárnyának a sóhajtás. A távolban egy hatalmas motorhajó elmosódott körvonalai úsztak a víztükör fölött remegő kékesfehér párában. Tombolt a nyár a Balatonnál.
   A strand szélén két asszony állt a parton. Mindkettő szinte pecsenyére sült. Szőke hajukon meg-megcsillant a napfény, arcuk fénylett az izzadságtól. Szalmakalapjuk a hátukra lökve. Szemük elé a tenyerükből ellenzőt formálva izgatottan kémlelték a fűben és a parton heverőket, valamint a vízben lubickolókat.
– Te sem látod a gyereket, Ica? – kérdezte idegesen a magasabbik. – Még csak tizennégy éves, de már nem fér a bőrébe.
– Nem, Marika, nem látom, de ne izgulj! Tudod, mit? Te figyeld a vizet, én meg végigjárom a partot, csak rábukkanunk előbb-utóbb. Biztos megint a Nagyék kislányával sétálgat – mondta nevetve –, és elindult szétnézni.
A másik asszony a partról nyugtalanul tovább fürkészte a víztükröt. Egyszer csak úgy százötven méterre a parttól meglátta a fiát, amint éppen kifelé úszik a nyílt vízre.
– Miki, nem szabad! Ne ússz tovább, fordulj vissza azonnal! – kiáltotta utána torkaszakadtából.
   A fiú tempózott még egy darabig, és – bár valószínűleg nem hallotta anyja kiáltozását – visszafordult. Néhány perc múlva ott állt előtte a parton.
– A mindenedet, legalább szólhattál volna! Ica nénéd is téged keres – pirongatta meg szelíden. – Na, csakhogy megvagy! – ölelte magához aztán csuromvizes, lihegő fiát. – Nagy Kati volt itt az előbb, kérdezte, hol vagy.
– Találkoztam vele. Hívtam is, jöjjön be a vízbe, de nem akart. Egyébként, mama, én nem csak napozni szeretnék, meg a part mentén pancsolni. Hát nem azért jöttünk ide, hogy megpróbáljunk tenni valamit? Te mondtad, hogy valahol ezen a részen történt az eset, és azt is, hogy a háború vége óta már hányszor el akartál jönni ide, erre a helyre. Hogy legalább a helyszínt lásd. Nem? Hányszor sírdogáltál? Most, tizenhárom évvel utána, végre – először – itt lehetsz. És csak nézed, nézed a vizet. Csak sírdogálsz. Nem tudod elfelejteni a papát. De akkor legalább hagyd, hogy én próbálkozzak!
– Miki, te kis buta. Honnan gondolod, hogy jó helyen keresgélsz? Úgysem veszed észre, még ha pont a roncs fölött úsznál is el, vagy lemerülnél egy-két másodpercre. Több méter mélyen van. Lehet, hogy öt-nyolcra.
– Jól van, na – rázta meg a fiú kelletlenül és morcosan a fejét –, nem keresem tovább, pedig biztos, hogy ebben a légtérben tűnt el a repülőgépe. Egy amerikai vadászrepülő-raj támadta az övéket. Súlyos légi harc bontakozott ki. Tudod, feljegyezték…
– Jól vagy apa? – zökkentette vissza fia kérdése a valóságba.
– Persze, nincs semmi baj. Csak, tudod, az emlékek.
– Rudi, hagyd apádat, jobb most nem beszélgetni!
– Nem, nem, nem zavar. Kérdezz csak, fiam!
   Rövid hallgatás után Rudi megköszörülte a torkát:
– És nagymama meddig reménykedett, hogy nagyapa mégsem veszett a hullámsírba?
– Sokáig, sőt az utolsó pillanatig. Mindig azt gondolta, hogy hadifogságba esett, és előbb-utóbb hazajön. Amikor tavaly megtalálták nagyapád gépének törött szárnyait, a többi roncsot, benne az ő maradványait, még akkor sem hitte el, még akkor is reménykedett. Pedig apám volt az a pilóta. A nagyapád. Ott voltam az azonosításánál. Meséltem már róla.
– Különös, hogy meghívtak oda téged. Te irodalomtanár vagy, nem hadtörténész és nem repülési szakértő.
– Igaz, de tudod, a nagyanyád helyett én mentem. Ő már nem tudott. Egyébként is csak a formaság miatt.
– Milyen volt? Mennyi maradt belőle.
– Egy csontváz, összetörve.
– És mire gondoltál először, amikor megpillantottad?
– „Ez volt apám.” – Tudod, sohasem láttam, nem ismerhettem, hiszen egyéves sem voltam még, amikor…
– Biztos, hogy őt találták meg?
– Biztos, mert előkerült a kis fémlapka is a személyi és katonai azonosító adataival. Tudod, fiam, furcsa, de a légzőkészüléke működőképes maradt még csaknem hatvan év elteltével is. Sőt, a gép főfutóiban is megvolt az eredeti nyomás! A szakértők mondták.
– Döbbenetes!
– Az.
– És a nagymama? Ki mondta meg neki az igazságot.
– Én, de nem akarta elhinni, mint említettem. Nagyon felkavarta a hír. Talán fel sem fogta egészen, hiszen nagybeteg volt már akkor. – „Nem halhatott meg. Hadifogságban van, hazajön nemsokára.” – ezt ismételgette egyre.
– Ráhagytad?
– Rá.
– És apa, mit gondolsz, fent találkozik a lelkük?
   Hosszú hallgatás következett.
– Szóval, mit gondolsz, apa?
– Nem tudom, fiam, de eszembe jutott valami. Victor Hugo írta. A Nyomorultak végén van. Ha jól emlékszem, így hangzik: „A mély homályban minden bizonnyal ott állt széttárt szárnyakkal valamelyik hatalmas angyal. Várta a lelket.”
– Igen, széttárt szárnyakkal. Hát, valahogy így…