Ugrás a tartalomra

Eleven erdő - Vasárnapi levelek II/47.

Hányszor elképzeltem, hogy mi lesz akkor, midőn majd meghalok, s most jövök rá, hogy arról gondolkodtam mindig, hogy mi van akkor, ha élek. 

A kertet elmélyülten figyelem hosszú ideje. Ez a kert és az én tudatom kísértetiesen hasonlít. A kertet figyelem, és látom, hogy a növények és az állatok egymás halálából lesznek. Látom, hogy a víz és a fény folytonos körtáncát járja, át és átitatva a Nappal és tengerekkel az élők szöveteit. Látom, hogy egy vagyok a létezők közül, kit egy csillag melege fűt és végtelen folyamok vize olt a lángolásban. Látom, hogy része vagyok a falevélnek, a csigaháznak, a tölgynek, az énekesmadaraknak, s azok énekének, az azúr kékségnek, s része vagyok az egész kozmosznak. Látom, mégis van egy olyan nyugtalanító érzésem, hogy egyedi vagyok, egyszeri, megismételhetetlen. Ez az érzet lenne a tudás almájának íze a szánkban? De vajon nem minden tudás kissé tudatlanság is? Vajon nem minden emlékezet kissé feledés is? Mi van, ha ez az érzet – a tudás almájának íze valójában csak egy téves képzet? Mi van, ha én nem vagyok egyedi, egyszeri, és megismételhetetlen? Mi van, ha még csak halandó sem vagyok? Mi van, ha nem testemet tekintve, tehát nem ezt a folyton cserélődő, napjában tízezer kis halált élő emberi formát tekintve, hanem lényegemet nézve örökkön létező vagyok? Talán úgy, mint az élőkhöz képest a kertet átitató vizek és fény.

Végtelenül jellemző a különböző emberi korszakokra, hogyan képzelik el a kezdeti pillanatot, amikor mindez lett. Hiszen mégiscsak a létezés ténye, az hogy van a legnyugtalanítóbb a tengelyét vesztett emberiség számára. Volt idő – megjegyzem igen figyelemre méltó hatással a legjobb elmékre –, midőn e bolygón a teremtő akartban hittek, s úgy képzelték valamilyen – az embernél feltétlenül hatalmasabb – metafizikai valóság (nevezhetjük istennek, vagy isteneknek, vagy ki így-ki úgy) szerencsés vagy szerencsétlen, kalandos vagy átgondolt közbenjárása folytán valósult meg ez itt: kerttel, eleven erdővel, élettel, emberrel, velünk, veled, velem együtt. Figyelemre méltó a hozzáállás szerénysége az ember részéről, s hogy önmagát – tengelyét megtalálva ezen elképzelésben – el is helyezi.

A mi korunk úgy képzeli, hogy valaha, nagyon-nagyon régen kellett lennie egy nagyon nagy energiájú „bummnak”, s ezen robbanásnak a hatására jött létre minden. A robbanómotor és az atombomba korában nagyon meggyőző ez az elképzelés. Mellőzzük azt a két szomorú, ám annál látványosabb tényt, hogy az ember ezen elképzelése, nem is az hogy szerénytelen, de fantáziátlan, és hogy legfőképpen önmagának tengelyéül a robbanást választja. Úgy képzeli, így keletkezett minden , és így is fog elmúlni, ezért ő maga is robbanásszerűen él, cselekszik, rombol, és pusztul el. Úgy gondolja, ez a „robbanás” egyszeri, egyedi, megismételhetetlen. Ez a robbanás a tudás almájának íze. Nem valódi emlékezet, hanem felejtés. Nem igazi tudás, hanem csak egy íz. Nem tengely, hanem tengelytelenség. 

Oda kell helyezzük a kiinduló pontot, ahová vissza akarunk térni. Ha valaki a robbanásba helyezi a kezdetet: a robbanásba fog visszatérni. Ha valaki fénybe és vizekbe, úgy az csillagokba és tengerekbe. S ha valaki megszabadul teljesen az íztől, az illúziótól, s tengelyét és kezdetét az Istenbe helyezi, úgy szerényen – oda is fog visszatérni.        

Zsennye, 2009. március 21.

 

 
 
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.