János bácsi nyelt egyet. Felvette nehéz csomagjait, nem szól semmit, csak magában füstölgött: „Hát, kedves húgom, mióta megözvegyültél, egyre bolondabb leszel. De üsse kő, én holnap úgyis elutazom, te meg csak dúlj-fúlj kedvedre!”

A szerencse fia

   A virágáruslány csokrot kötött. Arra jött egy idős úr, és szaglászni kezdte a vázában pompázó rózsákat. A lány félszemmel ránézett.
– Szépek?
– Mit tetszik kérdezni?
– Hogy szépek-e.
– Á, igen, maga gyönyörű. Álmodni sem tudnék szebbet.
   A virágáruslány elpirult. Talán nem a bóktól, mert így folytatta:
– Nagyothall a bácsi? Azt kérdeztem, hogy melyiket kéri.
– Á, úgy! Köszönöm kérdését, ezt a sárgát és azt a fehéret.
   Megkapta a két szál rózsát, fizetett.
– Tudja kisasszony, ez a kedvenc virágom. Ennél illatosabb nincs, és ...
   Az öregúr mögött ekkor megállt egy idős hölgy, és erélyesen félbeszakította a bimbózó beszélgetést:
– Gyerünk, indulás hazafelé!
   Az öregúr nem válaszolt.
– Gyönyörű, bódító illat – áradozott tovább.
– Gyere már, menjünk! – sürgette az idős hölgy.
   Az öregúr a füle botját sem mozgatta.
– János! – csattant a türelmetlen felszólítás.
– Persze, húgom, máris – felelte megadóan.
   Elköszönt a virágáruslánytól, és a húga orra alá dugta a két szál rózsát.
– Nézd csak, mit kapsz tőlem!
– Rózsát? Nahát, megint szórod a pénzt. És miért kapom?
– A fehéret azért, mert az előbb tíz percig nem szólaltál meg. A sárga meg előleg.
– Ej, te, mindig viccelsz! – válaszolta a húga, és a két szál rózsát a szatyor tetejére rakta. János bácsi lehajolt, bal kezébe fogta a kis krumpliszsákot. A másik kezével előbb balra-jobbra megsimította hófehér bajuszát, aztán felkapta az almával teli szatyrot.
– Na, Berta, a maradék a tied – szólt egy parányi éllel a hangjában. – Kapd fel, és gyerünk!
   Berta néni felvette a maradékot, azaz a válltáskát és a zöldséges szatyrot. Indultak gyalog hazafelé a júniusi déli verőfényben. János bácsi ment elöl.
   Berta néni kisvártatva megszólalt:
– Te, János, ne menjünk inkább villamossal?
– Már megint kezded? Mindjárt visszaveszem az előleget!
   Amikor a templom elé értek, Berta néni beült az árnyékba. Pihentek egy-két percet, nézegették a morzsák után kajtató galambokat. Berta néni felvette az előbbi gondolata fonalát:
– Jobb villamossal, hidd el! Itt egy kicsit nagyobbak ám a távolságok, mint nálad otthon, Bors-Ófalván.
– Ebben igazad van, Berta. Rég jártam én már itt. Mikor is? Kétezernégyben, a kilencvenötödik születésnapomon? Igen, úgy van. Hej, istenem, megy az idő! – sóhajtott egy nagyot János bácsi. Levette világos vászonkalapját, megtörölte izzadó homlokát, aztán így szólt:
– Mégis menjünk inkább busszal! Ne gyalogoljunk annyit! Kutya meleg van.
   Berta néni nem tágított:
– De a villamosmegálló közelebb van. Nézd csak, alig ötven méter! – unszolta a bátyját. – És le is tudok ülni a villamoson. Csak induljunk, mert még napszúrást kapok a végén miattad!
– Na jó – adta meg magát János bácsi. – Te tudod, húgom.
– Még szép, hogy én tudom! – replikázott Berta néni dühösen, és csak fújta a magáét.
   János bácsi nyelt egyet. Felvette nehéz csomagjait, nem szólt semmit, csak magában füstölgött: „Hát, kedves húgom, mióta megözvegyültél, egyre bolondabb leszel. De üsse kő, én holnap úgyis elutazom, te meg csak dúlj-fúlj kedvedre!”
  Jött a villamos. János bácsi felhajította két nehéz batyuját, fellépett a járműre, átvette a szatyrot Berta nénitől, majd őt is felhúzta a magas lépcsőkön. A villamosozás csak három percig tartott, mert csak egy megállót mentek.
   Leszállás után, még a megállóban, Berta néni elővett egy kis üveg vizet. Ivott egy kortyot, aztán bátyja felé nyújtotta:
– Kérsz?
– Nem vagyok szomjas, idd csak ki az egészet – válaszolta egykedvűen, aztán elindult a hazafelé vezető úton, egy hosszú, széles, árnyék nélküli utcán.
   Berta néni, aki mögötte cipekedett, zihálva megszólalt:
– János, álljunk meg egy pillanatra, úgy elfáradtam. Láttad azt a lányt? Át nem adta volna a helyét, a kis k … !
– Mondtam ugye, hogy fedetlen fejjel ne járkálj a tűző napon. Megártott, hogy ilyeneket beszélsz.
   Berta néni egyre jobban belelovalta magát:
– Az ilyenektől fel is fordulhat az ember!
– Ugyan miért? Különben is te akartál villamosozni. Most meg már nem mindegy, hogy álltál-e vagy ültél?
– Ej, te nem értesz semmit, te is mindig csak ellenem beszélsz! – rikácsolta paprikavörös fejjel. – Vedd tudomásul, befejeztem, többet nem szólok hozzád!
   János bácsi elfordult, nehogy a húga észrevegye arcán a boldog mosolyt. – „Adná a jó isten! A leghőbb vágyam teljesülne!” – fohászkodott magában.
   Hazaérkezve kipakolták a vásárolt dolgokat. Berta néni nekilátott a főzésnek. János bácsi bement a szobába, lefeküdt egy kicsit pihenni, meg hogy a gondolataival maradjon. „Holnap már otthon leszek. Igen. Délután lemegyek a szerpentinen a henteshez, veszek csontot a kutyámnak, utána meg …”
   Tovább nem jutott a tervezgetésben, mert berontott a húga:
– János, a mindenit, hát nem elfelejtettük! – jajveszékelt.
– Mit, he? – illesztette kezét a füléhez János bácsi.
– Hát a terpentint! Nem vettünk terpentint – ordította Berta néni.
– A szerpentin? Nem, nem, majd csak holnap délután, ha megérkeztem. Majd akkor lemegyek a henteshez csontért. A szerpentinen hamarabb odaérek, mint a főúton.
– Mondom: ter-pen-tin, nem szerpentin – hajolt egészen közel az öreg füléhez. – Nem vettünk ter-pen-tint. Megsüketültél?
– Aha, értem már. Jól van, na. Csak ne idegeskedj! Később lemegyek venni, úgyis kell újságot a lottónyerőszámok miatt.
– Újságot nem muszáj. Persze, ha akarsz, vegyél! A nyerőszámokat mindjárt bemondja a rádió. Megyek, meghallgatom a konyhai rádión.
– Jó, hallgasd meg, én visszafekszem egy kicsit.
   Úgy is tett. Amint lefeküdt, furcsa zúgást érzett a fülében, aztán csönd lett. Megint zúgást hallott, és újra csöndet. Ez így ment egy darabig. „Ejnye, de furcsa. Ilyen még nem volt.”
   Különösebben nem ijedt meg, pillanatok alatt napirendre tért a dolog fölött, hiszen a szokatlan jelenség nem tartott tovább egy-két percnél, és meg is szűnt.
   Berta néni benyitott. Bátyja feléje fordult, látta, hogy hadar valamit, de hallani nem hallott semmit.
– He? – tette a kezét a füléhez. – Nem értem, beszélj hangosabban! Csak egészen elmosódottan hallak.
– Mi lelt, megsüketültél?
– Jé, most meg mintha hirtelen dugót rántottak volna ki a fülemből! – csodálkozott János bácsi.
– Jól vagy?
– Semmi gond. Csak az előbb nem hallottam, mit mondasz. Biztos nagyothallok már.
– Akkor jól nyisd ki a füled! Nyertél a lottón, hármasod van.
– Hármasom? Kevés.
– Több a semminél, nem? – állapította meg Berta néni, és ezzel visszament a konyhába főzni.
   János bácsi felkelt, becsukta az ajtót, és izgatottan járkálni kezdett a szobában. Egyszer csak jobb öklével a bal tenyerébe csapott. „Hinnye, micsoda szerencsém van! Holnap máris felveszem a nyereményt, azonnal veszek egy jó kis szabályozható hallókészüléket.”
– Ezentúl azt fogok meghallani, amit akarok! – kiáltott fel örömében. Rögtön a szája elé kapta a kezét. „Elárultam magam!”
   A konyha irányába figyelt. „Nem, szerencsére nem hallotta meg. Csak az edények zörögnek.”
– Ezentúl azt hallok meg, amit akarok! – ismételte meg. De ezt már csak nagyon halkan, a bajsza alá dörmögte.