Tanácstalan lett, váratlan volt az egész. Nem tudta mit is kellene mondania vagy tennie.
Érezte, hogy most ez egy olyan helyzet, ahol minden szónak és mozdulatnak visszavonhatatlan súlya van, ahol nem lehet hibázni, ahol élet és halál múlhat egy rossz hanglejtésen vagy gesztuson.

Találkozás 

– Megint nyitva maradt a csapóajtó – gondolta kicsit bosszankodva, ahogy kimászott a tízemeletes bérház tetejére. Jóllehet rajtam kívül nem jár fel ide senki, különösen nem, hogy megetessék a galambjaimat – mondta magában.
Langyos nyári szél fújt, pedig későre járt, látni is alig lehetett már. Az aludni készülő város fényei és a telihold varázsolt félhomályt a tetőre. A galambok ketrecei szinte nem is látszottak, de vakon is eltalált hozzájuk. Felkapcsolta a maga eszkábálta kis lámpát, majd a megszokott mozdulatokkal enni adott a galambjainak. Munka közben szokása szerint, egyenként végig simogatta őket és beszélt is hozzájuk, hiszen senkije sem volt a madarakon kívül. Mikor végzett az etetéssel, bezárta a ketrec ajtaját és pár szóval elbúcsúzott a galamboktól, ígérve, hogy másnap korábban érkezik az ennivalóval. Ahogy elindult azonban vissza a csapóajtó felé, mintha látott volna valamit. Érezte, hogy valami másképpen van, mint ahogy lennie kellene. Eszébe jutott a nyitott csapóajtó. – Van itt valaki – gondolta, és erőltette a szemét, hátha meglátja azt, amit az előbb csak érzett.
Ahogy közelebb botorkált a tető pereméhez, egyre jobban kirajzolódott előtte egy fiatalember sziluettje. Még közelebb ment, és döbbenten látta, hogy a fiú, a tető szélén ül, a lábát kilógatva.
– Hé barátom! – szólt hozzá. Le fog esni és nagyon magasan vagyunk.
A fiatalember, aki inkább még gyerek volt, befordult félig a tető felé, és furcsa rekedtes, szinte már hisztérikus hangon így szólt: – Ha közelebb jön, leugrom! Hallja? Menjen innen, törődjön a saját dolgával!
Tanácstalan lett, váratlan volt az egész. Nem tudta mit is kellene mondania vagy tennie.
Érezte, hogy most ez egy olyan helyzet, ahol minden szónak és mozdulatnak visszavonhatatlan súlya van, ahol nem lehet hibázni, ahol élet és halál múlhat egy rossz hanglejtésen vagy gesztuson.
Hirtelen elhatározással, pár méter távolságra a fiútól ő is kiült a tető szélére és kilógatta a lábát.
 – Így biztonságban van tőlem – mondta nyugodtan. Nézze, ugorjon, ha annyira akar, de előtte legalább mondja el, hogy miért tenne ilyen őrültséget. Fogadni mernék, hogy senki sem tudja, hogy itt van, és hogy mire készül.
A fiú ránézett, de látszott, hogy lélekben valahol egészen máshol jár. Szemei vörösek voltak a sírástól, az arca sápadt volt és elszánt, nagyon elszánt.
– Mondtam, hogy menjen innen – kiáltotta hisztérikusan, és egy félreérthetetlen mozdulatot tett, mintha el akarna rugaszkodni a tetőről…
– Várjon! Ember! Nehogy leugorjon! – kiáltott a fiú felé intve, és egy mozdulattal még távolabb ült tőle.
Pár másodperc múlva, az első ijedtség után, megpróbált újra nyugodt hangon szólni a fiúhoz: – Otthagyta a barátnője, igaz? Egy nő miatt akarja megölni magát ugye, fiatal barátom!?  
– Nem egy nő miatt, hanem a nagy ő miatt! Jött a majdnem sírásba fulladt válasz.
– Elhagyta magát? Vagy talán baleset érte?
– Évekig voltunk együtt – kiabálta a fiú. Évekig. Az arcomba nevetve mondta, hogy elmegy. Érti? Nevetve mondta, hogy elmegy.
Most, hogy elkezdett beszélni végre, egyre jobban belelendült: – nem tudom mi lesz most. Nem akarok nélküle semmit! Nem akarom az estét a reggelt, nem akarok levegőt sem venni nélküle! Nem akarok nélküle élni!
Olyan, mintha a testemből téptek volna ki egy darabot – mondta már zokogva. – Nem tudok nélküle létezni. Fulladozom, érti, megfulladok, ha nincs itt, ha nem láthatom, ha nem hallhatom a hangját többé.
Ő volt minden gondolatom – mondta kissé nyugodtabb, de el-elcsukló hangon. Nem múlt el perc, hogy ne gondoltam volna Rá – mondta most már egészen halkan. Bármikor szívesen adtam volna érte akár az életemet is. Bárcsak lett volna rá lehetőség!
De gondolom, ezt úgy sem érti.
Csendben hallgatta a fiút, majd halkan, talán egy kicsit komoran így szólt:
– Én is voltam hasonló helyzetben, és talán még sokan mások is.
Én is ültem egyszer egy tetőnek a szélén barátom, úgy hogy téved, amikor azt gondolja, hogy nem értem a helyzetét.
– De maga gyáva volt, és nem ölte meg magát! – kiabált újra a fiú.
– Téved fiatal barátom – mondta halkan. Én akkor meghaltam.
A fiú döbbenten nézett rá, Ő pedig nyugodtan folytatta: – Igen, én is ugyanazt éreztem, amit az előbb elmondott. Valóban fuldokolni lehet valakinek a hiányától, és lehet valaki sokkal, de sokkal fontosabb mindennél és mindenkinél. Még a saját életünknél is.
Én is éreztem már, hogy nélküle nem akarok élni sem, hogy nem akarok semmi szépet látni vagy átélni, ha Ő nincs velem.
El is határoztam, hogy nem akarom nélküle tovább az életet.
Ezért vittem neki egy apró ajándékot, hogy utoljára még láthassam, hogy még egyszer hallhassam a hangját.
Egy csodálatosan szép almát vittem neki. A földszinten lakott, be tudtam kopogni az ablakán. Odaadtam az almát, majd felmentem én is a tetőre, bár az csak négyemeletes volt.
Órákig ültem ott, a rongyos életemen és azon gondolkodva, hogy hogyan sikerült így elrontanom mindent.
 Amikor arra került volna sor, hogy leugorjak, eszembe jutott szegény édesanyám. Édesanyám, aki akkoriban még élt, és a süteményei, amiket valahogy mindig akkor készített, amikor nagyon nagy szükségem volt a szeretetére, a gyámolítására.
Ha elmentem hozzá a segítségét és a tanácsát kérni, Ő csak mosolygott és hozta a süteményeket.
Tudja fiatal barátom, ezekben a süteményekben a világ összes szeretete benne volt. Neki nem tudtam volna fájdalmat okozni.
Aztán eszembe jutott a munkám, a kollégáim, akikkel nap, mint nap vállvetve dolgozunk, hogy a legjobb teljesítményt hozzuk ki magunkból, hogy a legtöbbet érjük el. Az Ő szemükben gyáva megfutamodás lett volna a halálom.
Azután eszembe jutott az is, hogy milyen parányi, jelentéktelen kis porszem vagyok itt a földön, és ha megölöm magam, csak egyet érhetek el: Fájdalmat okozok azoknak, akik szeretik, vagy szeretettel gondolnak erre a parányi kis porszemre.
Tehát megöltem magam, de csak jelképesen.
Megöltem azt az embert, aki addig voltam, hogy egy teljesen új, és remélem jobb emberként, éljek tovább azokkal, és azokért, akik ezt szeretnék. 
– Nem mondom, hogy könnyű teljesen új életet kezdeni, de próbálja meg maga is fiatal barátom – mondta a fiúnak, aki mélyen lehajtott fejjel, csendesen sírt.
Aztán, ha kisírta magát, jöjjön, megmutatom a galambjaimat.
Feltápászkodott a tető széléről és elindult a galambketrecek felé.
Pár másodperc múlva a fiú utána nézett, majd felállt ő is és csendesen utána ment…