Lehet, hogy a nagy emlékek elnyelik a kicsiket,
és csupán puszta villogás marad körülöttük.

A feladat adott – ismerd meg önmagad! –, csakhogy hiányzik a megoldókulcs. Erre a lehetetlennek látszó kihívásra vállalkozik Florin Irimia elbeszélője. Közeledvén a negyvenhez önmaga megoldókulcsát keresi a gyerekkorában, mintha az is ott lapulna valahol a tömbházak mögötti szőnyegporolóállvány tövében, magára hagyottan. Elveszett? Vagy eleve nem is volt? Az emlékekben nehéz teljességgel megbízni.

Florin Irimia kortárs román szerző elbeszélése Szonda Szabolcs fordításában.

Mindemellett mára valamiféle ezredfordulós kétségbeesés burkol hatalmas melankóliafelhőbe mindent: úgy tűnik, közel a vég, a fajunké, a világunké, az illúzióinké. Nem kívülről érkező katasztrófa nyomán, hanem amiatt, hogy már nem bírja a nyomást a lelkünk, amely tudja, hogy az ismert világegyetemben kéttrillió galaxis létezik, ezek mindegyike pedig sok milliárd csillagot foglal magába. És azt is, hogy a világegyetemünk maga is, a húrelmélet szerint, csupán egyetlen a tíz az ötszázadik hatványon univerzum közül, hogy nem kapaszkodhatunk többé a valóságnak legalább a gondolatába sem, mert lehetséges, hogy egy hologramban élünk. Miféle megváltás, melyik érték, milyen emberiség lenne képes ellenállni még a semmi, az üresség ilyen mértékű rohamozásának? A másodperc milliomodrésze alatt fogok eltűnni, mintha soha nem is léteztem volna, az összes könyvemmel, tehetségemmel, ostobaságommal, szélhámosságommal együtt. Miért írok hát egy ilyen nevetséges apokalipszis közepette, ebben a túlzsúfolt légüres térben?

„Ott az évszak rejtett zugában / amikor megszöktem otthonról / emlékszel a szemüveges halálra?” – Anamaria Pop versei Szonda Szabolcs fordításában.

Erdély-történetek volt a címe az Erdélyi Magyar Írók Ligája XVII. írótáborának, amelyet immár hagyományosan Árkoson (Kovászna megye) tartottak meg szeptember 6–9. között. A tábor hangulatát Király Farkas fotóriportja hivatott szemléltetni.

Újabban elkezdett spanyolul tanulni. Amikor épp nem írogat, szappanoperákat néz. Arról ábrándozik közben, hogy szerelemre lobban iránta egy mexikói vagy kolumbiai drogbáró lánya, ad a gazdáinak százezer dollárt (mi az neki, bagatell), és felszabadítja a rabszolgaságból.

"Mondtam már nektek, olyan vagyok, mint az állatok, mindent megérzek. És azt hiszem, hiába keménykedünk most, a kommunizmus egy napon visszatér. Na, akkor szeretném én megnézni azt a sok szarevőt, aki most ott nyüzsög az újságokban és a tévékben, hogyan húzza ki magát a slamasztikából?"