„Később, amikor már több látogatás után jó viszonyba kerültünk, szókimondó feleségének négyszemközt elmeséltem a groteszk emléket. Egyáltalán nem lepte meg. Nem titkolta, hogy Tamási idegeit megviselték a forradalom utáni évtizedek, sokszor érezte, hogy bármikor újra eljöhetnek érte. S azt is, hogy esetleg provokálni akarják…” – Marafkó László tárcája

Hurrá! Végre elutazott az asszony! Hogy ezt is megértem! Egy hét szabadság, dínomdánom, hejehuja! Nehezen szánta rá magát, hogy hazamenjen anyósomékhoz segíteni pár napra, szinte ki kellett tuszkolnom az állomásra. Nem hagyhat itt annyi időre engem meg a kertet, hajtogatta, de megnyugtattam, hogy ellátom én magam, egy önálló férfinak meg se kottyan pár nap. Csak menjen nyugodtan, a szüleire ráfér a segítség, a kertet majd gondozom én, még öntözni is fogok. Kell ám, mert nagy a szárazság, vettem is hazafelé jövet egy láda sört és pár üveg bort.

Az olvasás külön ajtó, ha úgy tetszik, vészkijárat, a vers pedig kiváltságos műfaj, az irodalom kegyeltje, a pillanat istennője, amely összeköti az ég és a föld tenyerét, s hogy ez a csoda mindennap megtörténjen, rajtunk, magyar versolvasókon is múlik.

A film legnagyobb kérdése számomra (ezt úgy értem, ezen vívódom, mióta láttam) Saul megszállottsága. Valami nincs rendben azzal, aki a más életét hajlandó feláldozni.

Ólmos hideg ült a városra, az meg homlokát ráncolta, mint egy dühös öregember. Szürke, testes fagy telepedett az épületekre. Jégvirágok lepték be az ablakokat, szembekacagtak az elkényeztetett, piros szirmú muskátlikkal, kevély gerberákkal és kisasszonyosan kényes orchideákkal.

Van saját Nóbel-értékrendem is. Azért hosszú ó-val, mert Kudelász Nóbel erdélyi írót tervezem rábeszélni, hogy hozzunk létre egy nevét viselő díjat. Névjegyen ez is volna olyan hatásos, mint „Pulitzer-emlékdíjasaink” névjegye, akik külföldön szerényen elhallgatják, hogy ez a magyar elismerés azért NEM azonos az amerikai Pulitzer-díjjal.
X. Y. vagyok, Pulitzer-emlékdíjas szerző. Ó, igazán? Gratulálok. X. Y. vagyok, Kudelász Nóbel-díjas író – hát nem hangzana jól?

„Mind hiteles, anyakönyvi adat, persze!, kiáltotta a témavezetőnő, miközben idegesen állítgatta a ventillátort, aminek ide-oda kapó szelétől egy-egy gépelt oldal, nyomtatvány fellebbent az asztalon lévő papírhegyek tetejéről.
Persze!, mondta Szekeres Vali, ő is már kissé emeltebb hangon, és elkapott egy orra előtt elvitorlázó A4-est.” – Méhes Károly tárcája

Szó szerint értendő tehát, hogy a marslakók falják az irodalmat. A kicsiket mesékkel és gügyögő mondókákkal etetik, a felnőttek napi szükséglete néhány porhanyós költemény és egy-két kiadós novella vagy regényrészlet. Drámát inkább csak ünnepi alkalmakkor fogyasztanak.

Írásunkkal a 80 éves Bodor Ádámot köszöntjük

Nos, egy vasárnapon a 21. században hosszan elnyúló vacsorára került sor a közös európai menedékházban. Ez volt a neve, bár az európaiak egy része kívül lakott rajta, a szerényebb szomszédságban, de erősen törekedtek arra, hogy maguk is a falakon belülre kerüljenek.

Ahogy a Bartis-regényben a lány fehér ruhájához a Duna habja, úgy ér a mi szívünkhöz is mindennap a valóság kiszínezett, tiri-tarka giccsparádéja. De nem ettől elviselhetőbb a szürkeség?

Hallgatja a középkori koldusok tolvajnyelvét, társalog a francia forradalmi eszmékért rajongó kisvárosi polgárokkal és vidékről felköltözött, tollforgató nemesifjakkal, sorra látogatja több földi emberöltő legendás szerkesztőségeit, szemtől szemben látja a Maros-parti városban valaha megfordult magyar és külföldi hírességeket, akiket oly sokszor, oly lelkesen idézett meg.

„Lassan cihelődünk a bölcsőde felé az ónos esőben. Csúszkálnak a babakocsi-kerekek, a cipőtalpak, ingatag lábakon áll a jövő. Az ég és egy busznyi emberiség zúdította ránk haragját. Tűrjük-e a haragot, visszaszóljunk-e nekik?” – Boldog Zoltán tárcája

Én akkor tettem itt egy nagyobb kört, amikor korábban érkeztem a könyvbemutatójára, és volt időm járni egyet. Így kezdtem kapisgálni a Kőrösi-világ ízét. A Ferencvárosét. Szó szerint, a bemutatót ugyanis egy hentesboltban tartották, a Brauchban, a Mester utca élő múzeumában, ahol mindjárt vettem is egy kiló dagadót. – Laik Eszter írása.

Az erdélyi magyar láncdohányos sírva fog vigadni ezen a napon. Látom is, amint beül a város egyik legpatinásabb művészkávéházába, a Bulgakovba, megrendeli habzó, aranyszínű sörét, elektromos dohánypótlójába szippant, fülén, orrán és résre nyitott ajkain át lila füstöt ereget, mint a sárkányok.

Ez hát a mi narancsunk: valaha friss volt és élvezetes – ma csak egy olcsó fogás, érdektelen és gyakran gusztustalan is.

„Az első nagyobb éjszakai koppanás jelzi, hogy a díszek megindulnak a lekonyuló ágakon, a levelek már nem fogják meg a kampót vagy a cérnát, s a gömb akadálytalanul végigcsusszanva a gallyacskán a földön végzi. Eljött hát az idő.”– Laik Eszter tárcája.

Adott időpontban a székely hadak a Rajna mindkét partját megszállták. Nem messze Kölntől. Ha kihúztak volna ott alig több mint kétszáz évet, komoly feladataik lehettek volna a minap, szilveszterkor, a kölni nők védelmében.

"De ha ők a költőt egy hegycsúcson állva képzelték, arccal a világegyetem felé, épp indulóban távoli csillagképek felé, előttem úgy jelenik meg, mint akinek tekintete a tűzhányó kráterébe mélyed, a Föld középpontja irányában, az anyagnak nem a távoli vége, hanem a másik vége felé. Úgy is lehetne fogalmaznunk: nem a világ vége, hanem a kezdete fele fordulva."

„Attól, hogy olvasás nem sok volt az évben, a vágy megfogant bennem, mint asszonyban a második jövevény. A következő könyvekhez lett volna kedvem, ha lett volna időm.” – Boldog Zoltán tárcája