A magány ellen: kivimadarat
kezdtem nevelni
meg egy csótányt az éjjeliszekrényben
Este lefekvéskor közösen olvasunk
egy-egy oldalt Hadrianus emlékirataiból

Egy vaskos beszéd egy óriási szájban
Egy világágító-torony
Az én koponyámban,
Sodrodó bárkák
A vulkanikus létben

Ne nézz kegyetlen tükörbe,
A démonok kijátszanak,
Hamis képük pereg körbe

az író, aki nem provokál, olyan

mint az ivartalan here!

Kopaszon, bezárva ülök, akár egy elítélt,
a kupolás tetejű toronyban,
őszi levelekből font kötelekkel háromszor összetekerve.

És a Boszorkány… néha lustán belerúgok
egy rongykupacba a földön.

Látom, ahogy évről évre zsugorodik.

„…Én csak követem őt, bízva a nyelvében, amellyel mutatja az utat, amint hálaimát liheg a kemény útburkolathoz. Ez minden, amit érzékel a saját lába mozgásán kívül, és így is nagyon boldog.” – Sohár Pál novellája Kocsis Kata fordításában.

“Gyakran előfordul, hogy a költő hátat fordít a kedvesének.

Így formálja költészetté a szerelmi drámát.

Az orfeuszi érzés nem keverendő a közönséges megcsalással”

"Mondtam már nektek, olyan vagyok, mint az állatok, mindent megérzek. És azt hiszem, hiába keménykedünk most, a kommunizmus egy napon visszatér. Na, akkor szeretném én megnézni azt a sok szarevőt, aki most ott nyüzsög az újságokban és a tévékben, hogyan húzza ki magát a slamasztikából?"

„A szerelmest támogatva, muszáj, hogy te is szeress,
Rendelkezz ismerettel, ne a külvilágban keresd!
Nem szerelmes alig érti szerelmesek szellemét.
Maradt testemben még pici nedv, maradt csipetnyi vágy,
Kéjekből és gyönyörből nem száradtam ki teljesen.”

Szóval a szavak,
ha jól hallom, amit mondasz,
túszai a lehetetlen életnek,
amelyre mindannyian vágyunk.

Marin Georgiev bolgár költő egyik jeles versének két fordítását közöljük Kiss Benedektől és Szondi Györgytől a szerző budapesti látogatása alkalmából.

Csak azt tudod, hogy valami hiányzik. Akik
részt vettek, nem szólnak hozzá; nincsenek már
itt. Még elhúzódik a búcsú; a folyosó végi
szobába nem léptünk be.

Minden sarokból nyugtalan hang. Középen
ült a közönség, hallgattak és figyeltek,
legalább százszor láttuk egymást viszont.

„úgy akarok beszélni, ahogy
egy kőműves szokott. Nem a szépségről, most
nem babra megy a játék... Nem vágyom többé
arany maszkok mögé rejtőző Költészetre”

Új rovatot indítunk Láthatár címmel, amelyben műfordításokat közlünk. Elsőként Alan Britt amerikai költő verseit olvashatják Sohár Pál fordításában.