A mai kor embere már el sem tudja képzelni, milyen veszélyes vállalkozás volt egy diktátori emlékmű kivitelezése. Azt egyszerűen nem volt szabad elrontani. Ha mégsem sikerül a mű, ha csálé, ha sok, vagy túl kevés valami a kompozíción, ha túl őszinte, vagy túl valósághű, és nem engedélyezett módon részletgazdag a kivitelezés, abból bohózat és dráma egyaránt kerekedhet.

A képekből összerakott ember egy tudományos igényességgel megírt, mégis szélesebb érdeklődésre számot tartó, közérthető, kifejezetten kortárs problematikát körbejáró könyv. Alapgondolata a képek és az ember viszonya interdiszciplináris keretek között, ennek minden létező dilemmájával, kérdésével együtt.

A Szent Rinocérosz gyermekei (2017) után nem meglepő Orosz István új kötetének címe, amelyben a grafikus-író novellistaként is bemutatkozik. Hogy honnan ered a rinocérosz, helyesebben Dürer ilyen tárgyú metszete iránti rajongása, nem tudjuk, de a kötet leghosszabb írását szenteli ennek a különös, csúfságában már szinte szép állatnak, amelynek történetéről és grafikai ábrázolásairól szerteágazó tudományos előadást kanyarít.

A Darabokra tépve megcáfolhatatlanul nevezhető a testiség regényének is, amelyben olyan pszicho-szexuális konstrukció jut érvényre s olyan gyakorisággal, hogy már-már zavarba ejti az olvasót, nem lehet figyelmen kívül hagyni. Mi most magára a könyvre, mint corpusra fókuszálunk: egyfelől a szexualitásban „kiélt” testiség tapasztalatára mint szövegszervező tényezőre koncentrálva, másfelől a szöveg mint test jelentésviszonyára, amely főképp a trianoni békediktátummal ragadható meg.

Erdős Virág legújabb kötete két művészeti ág, a szépirodalom és a fotográfia találkozása, mint korábban a világító testek – 100 kis budapest (2016), melyben a hajléktalanok életét mutatta be saját versei és fotói által. A Hősöm témája a felszámolás alatt álló szegregátum, a drogelosztó helyként ismert kőbányai gettó, a Hős utca.

Akárcsak a mozaikos szerkesztésű Luther kutyái, Szilasi új regénye is elbeszéléstöredékekből áll össze: a kötet egy-egy évet felölelő, néhány oldalas fejezetei további, hosszabb-rövidebb bekezdésnyi szövegegységekre bomlanak. Az elbeszélés struktúrája – követve az úszás dinamikáját – tükrözi Ilma emlékezésének módszerét, töredezettségével ugyanakkor mintha a bemutatott emberi kapcsolat legfontosabb jellemzőjére, az állandóság hiányára is utalna.

Harag Anita könyve – noha megelőzte a pandémiás időszakot – hangulatában abszolút illik a kor emberéhez, aki agyonhajszolt, valami miatt biztosan szorong, magába fordul, és rendkívül komplex belső világából aligha tekint ki, így küzdve meg vagy hajolva el a problémák elől.

Az írott szöveg holt betűi az olvasók gondolataiban kelnek életre. Úgy tűnik, Böszörményi Zoltán könyve esetében ez különösen igaz. Bővítheti az ismereteinket, lehet rajta töprengeni, lehet vele vitatkozni, többféleképpen értelmezhető, továbbgondolható.

Meglepően érett anyaggal találkozhat az olvasó egy fiatal irodalmártól, ha keze ügyébe kerül a Bezárkózás vagy határátlépés? című, tanulmányokat, esszéket és kritikákat közreadó gyűjteményes kötet. A könyv három mottóval indul: Németh Lászlótól a kritikaíró feladatvállalásáról, Grendel Lajostól az izoláció és az egyetemesség problémakörére, Németh Zoltántól pedig az állandó újragondolás fontosságáról, mely szerint „vállalni [kell] azt is, hogy »igazságainkat« szüntelenül módosítanunk kell.”

Ki ismeri az aranyhajú gyermekek meséjét, ezt a szerelemről, ármányról, és föltámadásról szóló tündérmesét? Talán nincs is olyan, egész csekélyke írástudással és műveltséggel bíró magyar ember, akinek legalább gyermekkorából ne rémlene a történet, ha máshonnan nem, hát a Magyar Népmesék remek sorozatából.

Vannak pillanatok, amikor megpróbálnánk kézen fogni a gyerekkort. Szeretnénk, ha pozitív hatások és élmények sokaságát vezethetnénk át felnőtt éveinkbe; legyen szó lekvárfőzésről vagy olyan személyekről, akik meghatározó szerepet játszottak életünkben, de létezésünk e korai szakaszával együtt feloldódtak. Azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen, akinek dédszülei a kezébe adták azokat az albumokat, amelyekből a rokonok fiatalkori arca nézett vissza.

„Meg vagyok hívva én, az olvasó, nincs rám terhelve semmi.”

„…sok rétege van, sok gondolkodnivalót ad, de úgy, hogy ezeket a problémákat nem feltűnő módon, erőszakosan tolja elénk, hanem finoman engedi, hogy észrevegyük őket: azokat, és annyit, amennyire épp szükségünk van, vagy amennyit elbírunk.”

„…az embert a körülményei csak annyiban határozzák meg, amennyiben a költészet képessé válik e viszonyra reflexióval szolgálni.”

„Szeszélyessége leképezi az európai népek által elszenvedett történelmi sorscsapások kontinuitását, melyben »a harmónia kivételes, a káosz folyamatos«."

A kortárs magyar irodalom fellendítésében, új írói nemzedékek és törekvések pályára állításában érdekelt Előretolt Helyőrség Íróakadémia nem lehet érdektelen a kortárs kritika helyzete, állapota iránt sem.
Szükségesnek láttuk egy olyan kritikusi műhely létrehozását, amelynek keretében tehetséges fiatalok megtehetik az első lépéseket a maguk kritikusi pályáján, illetve már kritikusként bizonyított fiatalok lehetőséget kapnak a további fejlődésre, munkásságuk gazdagítására. Úgy gondoltuk, hogy az Íróakadémia fiatal költőket, prózaírókat elindító, pályára segítő szerepe, vállalása egy kritikusi műhely létrehozásával teljesedhet ki.
A Kritikusi műhely ezennel elindítja a tagjainak írásaiból összeálló könyvek sorozatát.

1920-ban, 1945-ben és 1990-ben is könnyedén, újra meg újra elveszíthette itt az ember az identitását, a vagyonát, és olykor gondolkodásának a józanságát is. Fenyvesi Ottó versei abban segítenek nekünk, ma élőknek, hogy az egykor itt élt emberek korából legalább az ő tekintetük tisztasága és szabadságvágyuk méltósága megmaradjon a következő évszázadokra is.

A bevezető fejezet már meghatározza a monográfia alaphangját, a személyes barátságon alapuló saját olvasatot, az eleven értelmező kapcsolatot. A Fodor-szakirodalom alapos ismerete, a művekkel való azonosulás és a bíráló, kritikus attitűd egyaránt jellemzi a kötetet. Sántha értelmezései egyrészt üdítően személyesek, másrészt nem titkolt céljuk, hogy Fodor Sándor méltatlanul háttérbe szorult életművét kiemeljék az elfeledettségből.

„Nem vagyok én NKA, hogy oly sok pénzzel a kézben
ezt az adagnyi hülyét brahiból most csecsre vehessem!”

A szerző nem beszél mellé, nem is válogat az eszközökben, ha a téma erős indulatot vált ki belőle, azt végletekig kicsontozza. Eredeti meglátásai szinte belülről izzanak, miközben éppúgy képes észlelni a horizontot, mint azt, ami épp a szeme előtt van.