„Attól, hogy személyzetnek hívjuk őket, még ugyanúgy szolgák” – jelentette ki néhány éve a Feleségek luxuskivitelben egyik szereplője, Vasvári Vivien. Akár nevettünk, akár szörnyülködtünk rajtuk akkoriban, Bátorligeti Mária első regényének ismeretében e bárdolatlan szavak is más megvilágításba kerülnek.

Összességében egészen meglepő, hogy Papolczy írásai nem törpülnek el Szabó Lőrinc és William Shakespeare szavai mellett; és nem azért, mert Papolczy ennyire jó költő – bár kétségkívül van tehetsége a rímfaragáshoz –, inkább azért, mert kiváló fordító. Miközben úgy tűnik, hogy Papolczy a felismerhetetlenségig eltávolodik az eredeti szövegektől, valójában átülteti Shakespeare-t korunkba.

A kötet alkalmazott – ahogy a kötet címe is mutatja: mondani való – verseket tartalmaz, elsősorban olyan ünnepekre, melyekkel sok évtizedes szokás szerint az oktatási-nevelési intézményeknek általában kezdeni kell valamit. Így a Mondani-valók valóban hiánypótló kiadvány, egyszerre friss és alkalmi.

Tudjuk, az élet egyik feltétele a víz. Szervezetünk döntő részét is ez alkotja. Éltető elem. A „szomjas víztorony” olyan, akár a funkcióját vesztett költő, költészet vagy Isten. Fel kell töltődnie, hogy adhasson, hogy betölthesse szerepét.

Most, hogy a külföldi utazás újra kiváltságnak számít a koronavírus-járvány idején, még jobban átélhetjük Szalay Károly 1962-ben érzett lelkesedését. A kilencvenegy éves író-irodalomtörténész akkor három hónapra szökhetett meg a szocialista valóságból, egyenesen a vegyes élményeket nyújtó francia fővárosba.

Kétségtelenül komoly feladatra vállalkozott Vásári Melinda. Három igen jelentős szerzőt igyekszik egy kalap alá venni, s egy bizonyos szempontból vizsgálni műveiket. Eme fő szempont pedig a „hangulat”, az „érzékiség” fogalma – nem az erotikáról van szó, inkább egyfajta „érzékelhetőség”-ről –, más szóval a kimondhatatlan kimondására tett kísérletek megragadása.

A regény nemcsak egy szűk értelemben vett családtörténet, hanem korrajza is a háború körüli, utáni időszaknak. Szirtes egészen invenciózus módon küzd meg az emlékezés nehézségeivel, s konstruálja meg édesanyja történetét a fotók és versek által, melyek egységet alkotnak a szövegben. A szöveg elgondolkodtatja olvasóját arról, miként lehetséges felidézni és feldolgozni egy család tragédiákkal teletűzdelt életét a művészet eszközeivel.

A szerző az 1919-es évet a tizenkét hónap mentén mutatja be, amelyben a szereplők mindennapi életéből láthatunk mozaikkockákat. Egyfajta időkapszula ez, méghozzá értelmiségi szemszögből, hiszen híres magyar és nem magyar írók, művészek lépnek színre.

A közös hűlés úgy szemlélteti a világ árnyékos oldalát, hogy nem veszi védelmébe az áldozatokat, és nem ítélkezik a „gonosz” felett. Serestély Zalán legújabb kötete szembesítő útra hív, és olyan szemszögből láttatja velünk az elmúlás fokozatait, amilyenből még aligha nyílt alkalmunk látni azt.

Smid Róbert könyve valóban úttörő munka: nemcsak interdiszciplinárisan olyan szerteágazó, ami párját ritkítja, de módszereinek következetes végigvitelében, következtetéseiben és önreflexióiban is. Izgalmas szellemi kaland, amely nyitottságot és merészséget vár a résztvevőktől: olvasóitól.

Bíró-Balogh Tamás kétségtelenül élvezi, amit csinál. Szakmabeliként az ember természetesen csak irigykedhet már a felkérés miatt is: hogyne lenne boldog az a filológus, aki elsőként közölheti Radákovich Mária Kosztolányihoz írott leveleit.

Hegyi Ede néhány röpke hónap alatt írta meg első, A senki című regényét, amely egy fiatal értelmiségi útkeresését mutatja be különböző munkahelyein keresztül. A történet arról szól, hogyan lesz a senkiből pincér egy kávézóban, folyamatfejlesztő, logisztikáért felelős munkatárs, informatikus, adminisztrátor, csoportvezető – majd újra senki.

A Nők a cekkerben korrajz is. A kiszolgáltatottságra, a nők társadalmi alacsonyabbrendűségre utal. Bár látszólag úgy tűnik, hogy egyenlők vagyunk, tudjuk, nagyon sok helyen, még mindig az dívik, a nőnek a konyhában a helye, nem érdemel megbecsülést, figyelmet. A Nők kredencen című novella jó példa erre. A kiszolgáltatottságába és a szeretetéhségébe végül beleőrül főhős, akinek az idegsejtjei figyelmeztetik, hogy nem jó úton halad, ezt a témát bontja ki

A Semmi nem igaz, bármi lehetséges egységes hangon megírt, feszes könyv, amit a szerző rengeteg szereplővel, környezetrajzzal, tényekkel és lírai betétekkel tarkít. Egy olyan könyv, aminek nem kell feltétlenül minden mondatában tárgyszerűen igaznak lenni ahhoz, hogy a valóságot mutassa meg nekünk.

Érdemes a pályakezdők írásaiban elmélyedni, különösen akkor, ha azok egy szellemi műhely gyümölcsei. A Lakat vére hull izgalmas és sokat sejtető cím, a benne szereplő műveket a már tíz éve működő Magyar Írószövetség Íróiskolájának hallgatói írták. A kötetben a pályakezdő írók mellett gyakorlottabbak is szerepelnek.

Ő lenne egyféle kortárs magyar Sylvia Plath? Jó barátjaként tudom, hogy ez csak narrátori szinten elképzelhető.

Bartusz-Dobosi László esszékötete nem véletlenül ért meg idén már második kiadást is. Sokakat foglalkoztató témát boncolgat: az őrület különféle, magyar és világirodalmi ábrázolásmódjait gyűjti össze. A téma azért is fontos, mert még mindig számtalan tévhit kering a köztudatban az elmebetegségekkel kapcsolatban, és a szerző ezeket is igyekszik eloszlatni.

Lehetséges, hogy ez a Bolyai-regény nem az a Bolyai-regény, amelyet sokan vártak, de az biztos, hogy formátumos, nagyívű alkotás Láng Zsolt könyve. Emberfeletti a küzdelem, melyet a szerző a két Bolyaival folytat, ám nem kínkeserves. Sokkal inkább örömteli és katarzissal biztató, gótikusan elegáns szókatedrális.

A könyv egyszerre tárgyalja a XX. század nemzetiszocialista és kommunista rendszerének emberiség elleni bűntetteit – ebből a szempontból széles horizontú, hiánypótló alkotásról van szó. A címadás ugyanakkor annyiban félrevezető, hogy a cselekmény nem lineáris, „kötött pályát” követ, és mind konkrét történésekben, mind absztrakciók terén túlmutat Budapesten.

A szöveget sokféle műfajból szőtte össze a szerző: történetekből, ráolvasásokból, receptekből, tanításokból, mítoszokból, szimbólumokból. És ahogy olvassuk, a körülöttünk lévő tárgyak, gondolataink, történeteink és kapcsolataink egyszerre megtelnek jelentéssel és jelentőséggel. Ha csak ennyi hatást kivált a könyv, már megérte.