A két főszerkesztő a szerkesztőbizottsággal és a szócikkek íróival hatalmas munkát végzett azzal, hogy feltérképezte az elmúlt 60 év irodalmi termését. Valóban hozzájárultak az irodalmi kánon teljesebbé tételéhez, különösen a határon túli magyar irodalom széles körű bemutatásával. Ilyenkor az egyensúlyra törekvés ellenére is mindig helyt kapnak egyéni ízléspreferenciák, és valljuk be, nem könnyű feladat válogatni az évente jelentősen növekvő könyvtermésből.

Az Irodalmi Jelen januári TOP 10-es ajánlója három kategóriában. A műveket alfabetikus sorrendben közöljük.

Líra:

Acsai Roland: Mi dalol a madárban (Parnasszus, 2021)

Farkas Wellmann Endre: Hannibal Lecter levelei Clarice Starling ügynökhöz (Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2021)

A hét verseskötettel és egy regénnyel is rendelkező József Attila- és Babérkoszorú-díjas Szentmártoni János azért képes önmagát is „felmutatni”, mert hisz a versírás szakrális erejében, megtisztító hatásában s mindenekelőtt terápiás hatásában. De hisz abban is, hogy az irodalom idő- és térperspektívája határokon átívelő: az irodalmi múlt és jelen közötti átmenetet éppúgy érzékeli, mint azt, hogy egyszer talán újra nemzetmegtartó és nemzetformáló erővé válhat az irodalom.

A körkörös szerkesztésű kötet a jelenből indul (Erkölcs nyolcvan felett), és a jelenbe visszatérve zárul (A pizzéria mélyén), miközben nyomon követhetjük az írónő életének fontos állomásait négy tételben: család, tanoncidő, fordítói és írói pálya, magánéleti válságok. De mindvégig szorosan ott kísért a zsidósághoz fűződő viszony. Ennek vállalásáról, illetve e vállalás nehézségeiről első ízben az 1973-ban megjelent A tolmács című művében vallott a szerző.

„Ennyi legyet nem lehet egy csapásra lecsapni, kapkodhatjuk a fejünket. Lapozunk, lapulunk, és közben légy-otton vagyunk, ehhez nekünk is legyekké kell válnunk, nyelvet zümmögnünk, már viszket a lapockánk, jujj, hány szárnyunk nő vajon?” – Deák Csillag és Kölüs Lajos kettős kritikája Vass Tibor A Nagy Bibin és a műlovarnő című kötetéről.

Leczo stílusától nem áll távol a bizarrság, karakterei közt találkozunk magukra hagyott iszákosokkal, élő árnyékokkal, reménykedő reménytelenekkel, vesztes nyertesekkel – és talán még önmagunkkal is.

Mirtsének nem ez az első kötete, amelyben a lélek húrjait pengeti. Mestere a rejtve őrzött gondolatok betű- és hangjeles kódolásának. Ha erdőről, megkínzott kutyáról s talán az első igazi csókról ír, nem biztos, hogy csak ezt a talányos emlékét akarja velünk megosztani.

Cecilie Enger a női lélek hiteles ábrázolója. Korábban megjelent önéletrajzi regényét (Anyám ajándékai) édesanyja emlékének szentelte. Jelen történetben arra keresi a választ, hogyan tud az ember újra talpra állni egy tragédia után.

Az Oratórium Iancu Laura nyolcadik, egyben a kritika egybehangzó véleménye szerint eddigi legjobban felépített és megszerkesztett kötete. Az erdélyi származású, Magyarországon élő írónő nem szakadt el gyökereitől, néprajztudósként a csángó hagyományok, népszokások kutatója. Ez a kétlakiság fontos szerepet kap a kötetben is.

Tawada regényének erőssége, hogy nem foglal állást az emberi jóság vagy gonoszság mellett, nem célja ítélkezni. Esze ágában sincs olyan művet kiadni, amely több száz oldalba foglalt számonkérés lenne. Nem akar lelkifurdalást kelteni, ahogyan nem törekszik érzékenyítésre sem. A könyv olyannak mutatja be az emberi fajt, amilyennek a három jegesmedve látja.

A József Attila-díjas Fecske Csaba melankolikusan, szinte szelíden néz szembe az elmúlással új kötetében, az Árnyűző életben. Nem a gazdagnak mutatkozó, örömöt harsogó élet talmi fénye uralja a kötetet, hanem a nyugodt, értékeket felismerő visszatekintés. Költeményei a számvetésversek hagyományába illeszthetők, jóllehet nem a bölcs (vagy annak kikiáltott) következtetések levonása a költő célja, hanem az önfeltárás, az írás általi megértés és a mélyebb összefüggések keresése.

A három ciklusra osztott versek első szakaszában a fájdalmak, sérülések okán kibírhatatlanná váló félelem felgyülemlését élhetjük át. Csontok ropogása, repedő sziklák robaja hallatszik. A megkötözöttség, a börtönbe zártság érzése haraggá alakul át. És ebből az energiahalmazból, érzelmi kavalkádból törnek fel a versek, mint a forrás éltető, tisztító vize.

Schein Gábor új kötete bizonyíték arra, hogy fel lehet támasztani egy már elfeledett, elavultnak vélt műfajt, amely éppoly őskövületté vált napjainkra, akár a rinocérosz. A több szálon futó cselekményű, rövid anekdotákból, népdal-, ima- és versátiratokból, filozófiai eszmefuttatásokból, politikai beszédekből, hivatalos szövegekből összeszőtt, mozaikos szerkesztésű mű groteszk hangvételével leginkább Örkény egyperces novelláit idézi.

A szerző fiatalos energiáját nem éretlen, dölyfös vagy sértett ordibálásra fordítja: egyedi hangja van, és jó ügy érdekében használja képességeit, adottságait. Szereplőit nem nézi le, csak ábrázolja őket, úgy, ahogy a köztudatban is mozognak, miközben együtt hullámzik velük.

Varga Melinda kötetében az én és a Másik duális viszonyrendszert alkot. Még abban a pozícióban is, amikor az eggyé olvadás megtörténik: a nő nő marad, a férfi férfi. A testiség tapasztalata a különféle szerelmi szituációkban átlényegül: „megtanulod ragozni a csendet” – írja féléves telek című versének zárlatában.

Ki nem szeretett gyermekkorában régi fiókokban, dobozokban, elsárgult fényképek, képeslapok, levelek, préselt virágok, törött porcelánfigurák, olcsó, tarkabarka bizsuk rejtekhelyein kutakodni? Sal Endre szintén élvezettel kotorászott egykor nagymamája titkos fiókjaiban, ám felnőttkorában is megmaradt a múlt tárgyai iránti szenvedélye. Sportújságíróként munkája lett a hobbija, gyűjteni kezdte a régi újságok példányait.

2021 februárjában a Nincstelenekkel indította el Borbély Szilárd-életműsorozatát a Jelenkor. A Nincstelenek új kiadását úgy reklámozták, mint ami a szerző javításaival lát napvilágot. Sokakban felmerülhetett a kérdés, hogy miről vallhatnak a változtatások, milyen jellegűek a javítások. Közelebb jutunk-e Borbély Szilárd személyiségéhez, az öngyilkossághoz vezető körülmények megértéséhez?

A kapcsolódások, találkozások és reciprocitások révén Bollobás Enikő kötete nagyban hozzájárul az angol és amerikai szerzők magyarországi recepciójához, miközben feltárja néhány jelentős magyar mű angolszász recepcióját is, az „egymás felé nyitó nemzeti irodalmi hagyományok között”. A kötetben szereplő tanulmányok 2006 és 2020 között születtek, és különböző irodalomelméleti területek kapcsolódásait értelmezik, s az elméletek szövegolvasási alkalmazásán túl bemutatják a kultúrák közötti kritikai diszkurzusok módszertanát és változatosságát is.

A magyar költészet német fordítása ma kényes ügy. Kényes, mert ebben is érvényesül a „kultúrharc” (Kulturkampf), mely előírja, hogy milyen költők felelnek meg a nyugati „vonalas” költő eszményének. Fontos ismérve annak, aki megjelenhet, hogy nem írhatja le: szereti hazáját, anyanyelvét, történelme hőseit. Ha pedig mégis leírja azt, hogy „magyar”, minimum elönti az epe.

Offenbach neve a zeneszeretőknek kellemes dallamokban tobzódó muzsikát idéz fel, pajkos, csípős, humoros, franciásan könnyed világa felhőtlen szórakozást ígér. Ki volt ez a német származású, franciává vált zeneszerző, aki ontotta magából a frivol operetteket, és hogy alakult műveinek sorsa a világ számos színpadán? Hogyan változtak, alakultak a szövegkönyvek a magyar fordítások és átdolgozások során, hogyan nyomta rá bélyegét egy-egy operettjére a fennálló politikai rendszer a saját szája íze szerint, és hogyan fogadta mindezt a korabeli közönség, valamint a zenekritika az újságok hasábjain?