Offenbach neve a zeneszeretőknek kellemes dallamokban tobzódó muzsikát idéz fel, pajkos, csípős, humoros, franciásan könnyed világa felhőtlen szórakozást ígér. Ki volt ez a német származású, franciává vált zeneszerző, aki ontotta magából a frivol operetteket, és hogy alakult műveinek sorsa a világ számos színpadán? Hogyan változtak, alakultak a szövegkönyvek a magyar fordítások és átdolgozások során, hogyan nyomta rá bélyegét egy-egy operettjére a fennálló politikai rendszer a saját szája íze szerint, és hogyan fogadta mindezt a korabeli közönség, valamint a zenekritika az újságok hasábjain?

Alaposan, minden aspektusból megvizsgált, körüljárt és kidolgozott mű, egyszerre sci-fi és szépirodalom. A stílust és a hangvételt illetően valahova a kései Updike és a korai Vonnegut közé helyezhető: szellemes, ironikus, szókimondó és részletgazdag.

A regény olvasása során olyan érzés kerítheti hatalmába az olvasót, mint amikor egy burjánzó mintájú keleti szőnyeget szemlél. Távolról nézve a szőnyegminta egy nagy egészt rajzol. Közelről nézve viszont a nagy minta sok kicsire ágazik szét, az egyes motívumok újabb motívumokat rejtenek magukban.

Ha a Lest hallgatom, szeretnék Judit lenni, szeretnék ilyen törvényenkívülien szeretve lenni, szerveim mulandóságában időzni, nőköltő tekintetét hordani magamon meleg ruhaként a hűvös októberben, szívbe rejtve, létre-beszélve lenni csak, lesgólt rúgni a mindent eldöntő meccsen, amit nem adnak meg, ami nem adatik meg soha, útfélen elszórt nőiségem a nőköltő verseiben újra meglelni.

„Különös műfaji „átúsztatásnak” lehettek tanúi, akik annak idején a költő Szöllősi Mátyás versgyűjteményei után első prózakötetét vették a kezükbe. Mert a szerző valóban olyan lágyan és simán mozdította el líráját a próza irányába Váltóáram című, 2015-ben megjelent novelláskötetével, mintha egy folyó sodrásában haladtak volna tovább a művek a maguk útján.” – Laik Eszter kritikája.

Az ember beszorult: a szájmaszk mögé, a lakásába, önmagába, ámde egyre szűkösebb neki ez a tér, egyre inkább vágyik a friss, „tiszta” levegőre. Jenei Gyula versei Verebes György grafikáinak kíséretében ezt a léthelyzetet ábrázolják közös, Légszomj című kötetükben, mely bár kissé túlhasznált szó, jól illik jelenlegi életünk kereteihez.

Mint Szabolcsi Miklósnak, a József Attila-kutatás fő letéteményesének egyeduralma után sokan mások, Szerdahelyi is a mítoszrombolás és legendaoszlatás pátoszával vizsgált meg egyes problémásnak tekintett József Attila-témákat. Ilyenkor persze rendszerint újabb mítoszok és legendák keletkeznek, és ő sem kerülhette el ezt a csapdát. Az általa rendre cáfolni kívánt vélekedések sokszor nem is mítoszok és legendák, hanem esetleges ismerethiányok, hibák vagy nézetkülönbségek következményei.

Zsámbéki Gábor a Katonában szerette volna megrendezni a Cyranót. De prózai fordítást akart, hogy lássa, mennyire él meg a darab, ha cikornyás verses burkából kihámozzák. Így kérte fel Bognár Róbertet a munkára. Ám mivel az egész darabot mégsem lehet prózásítani, Várady Szabolcsnak jutott a feladat, hogy a versbetéteket megalkossa.

Szabó Fanni Paraszomnia című, ígéretes debütáló kötete valahol félúton maradt a jó versek felmutatása és egy későbbi hommage-kötet terve között; bosszantó, hogy a költőnek semmi szüksége nem lett volna ezekre a támaszokra, de ha felismeri ezt, a mankókat a jövőben bármikor újra előveheti, vagy még inkább jó messzire hajíthatja.

Sárközi Mátyás nemcsak az édesanyjával, hanem a nagyanyjával is sűrűn váltott levelet. Ezek a nagyanyjától érkező – 1957 és 1961 között írt – üzenetek képezik a kötet alapját. Ezekből betekintést kapunk abba, hogyan élt Amerikában több helyen, például Hollywoodban is, amikor filmstúdiókban alkalmi munkákat vállalt, forgatókönyvet írt, majd meglehetősen szerény amerikai nyugdíjából a spanyol tengerparton, Alicantében szó szerint csak tengődött utolsó éveiben.

A könyvben az a fajta léttapasztalat érhető tetten, amelyben a külső (tárgyi) és belső (lelki) környezet egyszerre szervezi az életet, és ezek a környezeti struktúrák olyan egzisztenciális-ontológiai hálót képeznek, amelyben az ember maga válik sorsmetaforává. Az egyén orientálódása természetes és mesterséges terekben az ezekbe való ki- és belépések sorozataként írható le, és mint ilyen, a térpoétika alakzatával is szemléltethető.

Frank Tibor történészprofesszor tudományos igényű kötete bevezeti az érdeklődőket a szalonok világába, a társas együttlét, a zene, az irodalom és általában a kultúra ezen kisebb és nagyobb színtereibe, egyúttal eloszlatja azt a téveszmét, miszerint a szalonok csak magamutogatásra és üres fecsegésre szolgáltak volna a sznobok számára.

A camera obscura, más néven lyukkamera egy lencse nélküli optikai eszköz. Valójában egy minden oldalról fénytől védett doboz – de akár szoba vagy autó is lehet (a német szocialista ipar emblematikus furgonjából, a Barkasból is készítettek már ilyet) −, amelybe a fény egy apró lyukon keresztül hatol be, s ez a behatoló fény a külvilág fordított állású képét rajzolja ki a camera obscurán belül, a réssel ellentétes oldalon. P. középiskolás korában, osztálykiránduláson járt Egerben, ahol egy ablaktalan szobában, egy asztal lapján bámulta elképedve a város valós idejű látképét. A líceum kupolájának két oldalán hengeres formájú szerkezeteket helyeztek el az építők, így az északi forgó hengerbe szerelt tükör és lencse segítségével az alatta lévő szinten található kis, besötétített szoba közepén álló fehér asztalon megjelenhetett Eger panorámája. Habár ez a szerkezet némiképp bonyolultabb, mint az átlagos lyukkamerák (tükröt és lencsét is használtak hozzá), mégis lenyűgözően egyszerű.

A levelek, újságcikkek és naplóbejegyzések alakítják elsősorban a regény történelemmel kapcsolatos részeit, de az egész cselekményre is igaz az állítás. A filmszerűségre asszociálhat az olvasó, hiszen amolyan flashbackszerűen, dózisokban kapjuk meg száz év emlékezetét a regény lapjain. Ezek a dokumentarista elemek nem annyira a történet előremozdítását, mintsem a szereplők karakterfejlődését szolgálják. A karakterfejlődés fokozatos, apró, szinte észrevehetetlen lépésekben történik. Első olvasatra csak annyit érzünk, egyre inkább tudunk azonosulni a szereplőkkel. Érdemes újraolvasni a regényt. Számomra a második olvasatra vált egyértelművé, hogy amint a szereplők belenőnek saját szerepeikbe, úgy érik maga a könyv is. A stílusok váltakozása egyre komolyabb – néhol komorabb – irányt vesz, ezáltal a könyv fejlődésregény és fejlődőregény is egyben. Ez a fajta fokozatos építkezés teszi egyszerre közönségregénnyé és gondolatébresztő alkotássá a művet. Ebben az aspektusában a Darabokra tépvét talán Szerb Antal Pendragon legendájához hasonlítanám, amely a komikumot ötvözte a történelmi esszékkel úgy, hogy a filozófus és az éjjeli őr számára is érthetővé, szerethetővé váljék. Böszörményi is ezt a célközönségek közötti átjárást teremti meg.

Miha Mazzini Kitörölve című könyvét igaz történet alapján írta. 1992. február 26-án a Szlovén Köztársaság Belügyminisztériuma 25 671 személy állampolgárságát törölte. Ön hallott erről az esetről? Ne érezze rosszul magát, ha nem, abban az időszakban az ex-Jugoszlávia területén sajnos nagyobb hírértékű események zajlottak.

A mentális torzulások szinte teljes spektrumban megtalálhatóak, a mások dolgában való kutakodás édes perverziójától kezdve a kényszerképzetes nagyravágyásig. Néhány karaktert szándékosan sematikusan dolgozott ki a szerző, hogy még hatékonyabban világítson rá a lelki megzuhanásokra.

Kiss Noémi novelláskötetének címe, a Balaton, erős hívószó. A magyar tengernek is becézett tó közös nemzeti mítoszunk része. Mindenkinek eszébe jut róla valami emlék: nyaralások szülőkkel, szerencsésebbnek nagyszülőknél, bulik a haverokkal, és persze a strandok az elmaradhatatlan lángossal, palacsintával, sült hekkel, meleg sörrel és kólával, kakasos nyalókával meg gépi fagyival.

Szanyi Ildikó eddig kiadott két novelláskötetét az utazás motívuma köti össze. De míg az idén megjelent Három tucat szuvenír változatos európai tájakra visz, a 2020-as Nem ezt ígérték című első könyv látszólag Borsod-Abaúj-Zemplén megyében marad. Valójában hőseit és olvasóit is egészen más irányba indítja el: befelé.

Csornyij Dávid A jelzőlámpák diktatúrája című debütkötete vékonysága ellenére alaposan húzni fogja minden fölkészületlen olvasó zsebét, hisz a kivétel nélkül a létezés sötét oldalán bolyongó, komor, kétségbeesett, tragikus szabadversek mentális hatása körülbelül félúton sötétlik Cioran és Sade márki könyörtelen világa között.

Bár Spiró György nyilatkozata szerint Kádár figuráját regényhősként nem tudja elképzelni, mégis ilyen nagy ívű történelmi tablón elhelyezve a politikus jellemvonásai regényformában árnyaltabban tudtak volna kibontakozni. Spiró munkásságát ismerve ezért nem lenne számomra meglepő a téma újbóli epikus feldolgozása. Addig is minden hiányosságuk ellenére ezek a jegyzőkönyvekre, emlékiratokra, naplókra épülő tényfeltáró dokumentumdrámák izgalmas és sok új információt nyújtó olvasmányok lehetnek a közelmúltunk történelme iránt érdeklődő olvasók számára.