Szirén ének vagy fennkölt imádság,
Ki szab határt szavaimnak?

A világ most rajtad jót derül.

A felszín látszólag jóval nyugodtabb, a füttyentés messzeszáll a széllel

olykor csak a füst foglalkoztatott,
ahogy a kéményekből szállogat, 
aztán a rendszámtábla érdekelt,
mást sem rajzoltam füzeteken át,

Csillagokat nézünk vacsorára, körbeülünk hideg asztalokat.

A vattától fuldokolsz, te vagy a nő a képbe zárva.  A szádból egyre peregnek a vattacsomók. Kilökik őket az idegen szavak. Oldalra fordítod portré-fejed. És a világ eltűnik. 

       Azt is mondhatnám, hogy a Kővé zsugorodott ország című kötet visszatérő témája a háború és a nemzeti identitás, ugyanakkor az ellenkezőjét is állíthatnám, mert a képek és poétikai állítások Kopriva Nikolett verseiben annyira összetettek, hogy sokkal inkább a minket körülvevő környezettel való összefonódást példázzák, a létbe vetettség koordinátáit keresik, mintsem a jelen vagy a múlt konkrét tényeire építenek.

álmában megöli az eltévedt gyermekkatonát. földbe ássa magát, reszket.

közös egünk  napjai, úgy emlékszem, így mondtad, átkékítik a távlatokat,  lüktet, rájuk nyúlik a horizont.

Meg kell írnod azt a mondatot a halálról, amit idézni lehetne a tőled

éjjel is nappalokról álmodnak, így élnek örök fényességben.

Álmukban beszélnek a kövek Fényből esnek a felhők

búvópatakként rejtőzünk 
időnként összemos minket
egymással az Isten

„Utálom a bálványt. Aki szeret: megőriz lelki szemeivel"

szeressen 
mindenkit
szerteszét

Isten megteremtette a világot, de sohasem mondta,  hogy műve készen

mint hattyú úszik eléd,
rád sziszeg, ha közel merészkedsz.

Mulatod az árnyékban az időt, Uram. Azt mondtad, 
megmutatod magad

Akaratom soha ki nem merülő  energiája vagy

figyeld hányféle  állat is vagyok szólíts a régi nevemen