A nyáj bégetett, a gyerekek sírtak, Jézus nem ostorral lépett be a házba. Egyenruhája és plecsnije volt.

A pázsit közepén sziklakert feszül, se fű, se bokor, fa nincs, állat sehol, fehér kövek között kis ér fut mosni gyűrött arcomat, megsebzett lábamat, kapaszkodó, akár a csecsemőnek a mutatóujj, támaszték felállni újra, lerogyni rá fáradt nappalok után: sziget. Ott vársz, hozzád igyekszem.

sziromcsipkések a pocsolyák.

Éjjelente felhúzom a fekete bőrkesztyűt: – pontosan negyedóránként aranyszínű zsinórt bogozok a cigarettára és az ujjbegyekre.

Itt állok én. Nekidőlök a csendnek. A vers közepén kopogó esőben, mezítláb lépek az ereszre.  Felborulnak a hegyek. Robajló dörgéssel leszaggatom a fekete eget. Ropog, mint eltörött pipacs.

Veszít a test. Csomósodik az irgalom,  apró hegek az áttörhetetlen falon.  Ki tudja, ajánlatod mit ér, mi az ára? Rád nyit a csönd, a hallgatás agóniája. 

Kövek horzsolják lábáról a fényt. De hajnalt hoz, ha fölkapaszkodik.

Hiába, kisportolt nemzet vagyunk, mely önmagában hordja a hazát. Ó, trauma volt persze Trianon, fájó, méltatlan s oly ostoba.

Apám szíve cserépkályhabarna, kéthetente be kell fűteni. Fával etetik hetvenöt éve – kőbányai étkezőszobánkban termeli a hőt, aztán kihűl a kerámia. Barnán, mozdulatlan tűri, hogy kinyitja a vasajtót Lev Tolsztoj, egy családtag vagy én.

Különös lány volt. Testre simuló, sárga műselyem ruhát viselt és nagy karimás, piros kalapot. Messze, Máramarosba költözött.

Ott, ahonnan én jövök, hatalmas U-kanyart ír le a Tisza, mint aki félúton meggondolta magát, és visszafordult, csak a hazautat nem találta meg. Ott, a Tisza túloldalán már Ukrajna van, habár odaát még sosem jártam, biciklivel nem lehet átmenni, átúszni meg nem ildomos. Azt mondják, gépfegyeres határőrök járják az árteret a zöldhatáron

A kötet sokszínűségét fémjelzi, hogy a szerző nemcsak szembesít dolgokkal, hanem képzeletbeli utazásokra hív. Ezek a bejárt utak nem ugyanazok, amiket Hamvas Béla megélt, és amelyekről beszámolt a Babérligetkönyv, Téli tervek című darabjában. Szőcs Géza utazásai egészen a művész gyerekkoráig, a csokoládéfogyasztás öröméig kalauzolják el az olvasót: „Gyerekkoromban kétféle csokoládét ismertem. Egyik a brassói Dezrobirea gyár terméke volt. A másik, a finomabbik, a Vinga nevet viselte. Brassóról tudtam, hogy létező város, két álneve is van: Brașov meg Sztálinváros, azaz Orașul Stalin. De soha senkiről nem hallottam, aki vingai lett volna, vagy valaha is járt volna ott, vagy lett volna Vingán rokona vagy ismerőse. És ha államnyelven Vinga, akkor magyarul vajon mi?”

A példák sora természetesen folytatható, hiszen nem is került fókuszpontba minden jellemző poétikai eljárás, de a fentiek talán megmutatják, Szőcs Géza mennyire variáltan kezelte az idő problémáját. Költészete még nagyon sok irányból megközelíthető és továbbgondolható – vázlatos elemzésem pusztán néhány kevésbé hangsúlyozott összefüggésre szerette volna felhívni a figyelmet, és néhány adalékkal kívánt hozzájárulni e gazdag szövegvilág értelmezési lehetőségeihez.

Szapora láz-csókok a jövőnek: tenyeremben szerelmes percek.

A vadász nem ismeri a szerelmet, de látta már lőtt sebnek a csillagokat.

Hozsanna, Hercegem! Én itt vagyok kegyelmedért, fogadd a vakmerőt! De szánj meg – ó, a bűneim nagyok –, cserébe lelkemért a vég előtt!

hűvös koponyán gőzölgő Parâng
dohányszemcse között Ciceró zsebében
az első villamos ráncain zörög
én Nemo vagyok! visszatértem!

Most már láthatatlan dolgokról (is) beszélhetünk, sétálva, mint a peripatetikusok, kiürítjük az éj hordóját a völgyek termékeny ölébe, elnézzük, mit művel a fény a világgal, ha szabadjára engedik. Évekkel ezelőtt, amikor még testnyi távolság ült közénk, és a sör a vodkák után elkábította a valóság fejét, elmondtam, nem értek egyet azokkal, akik azt állítják, az ősrobbanás előtt nem volt sem tér sem idő.

Jó lenne becsukódni, ahogy titokzatos  nők teszik, fenntartva az érdeklődést. Vagy várhatnék türelmesen, remélve, hogy az egyik oldalam után te  is könyvvé akarsz válni, kezembe adva titkaidat.