FIKTÍV REGÉNYHŐSÖK ÉS VALÓDI ÍRÓK
Mindig beszédes, hogy egy adott alkotó, vagy egy adott irodalmi korszak „vízkereső botja” hol talál valamire. Hogy Závada Pál regénytéma-keresője a Németh László-vízér felett kezdett el jelezni, az sem véletlen. Németh szellemi öröksége ma is bő folyású ér, vagy még inkább értékes, ám néha nem problémamentes nemesfémeket rejtő telér.
Sok sematikusság kíséri Németh és egyáltalán a népi írók munkásságának megítélését, pedig fontos momentuma a történetnek, hogy hibáikat később mind belátták, és jóvá is tették. Hogy például a népi Féja Géza aláírta az 1938-as, szégyenletes zsidótörvények elleni tiltakozást, míg a bátortalan Babits ‒ hogy hozzá híven alliteráljak ‒ végül mégsem merte. Hogy Szabó Dezső volt az az író, aki a legtüzetesebb filippikákat eresztette meg a nácizmus és a nyilasok ellen.
Závada Pál főhősválasztásának azért örülök, mert talán segít még árnyaltabbá tenni a Németh Lászlóról alkotott portrét. De nemcsak Závada új regénye, a Talajvíz és irodalom segít ebben, hanem maga a Margón lezajlott beszélgetés is kivette belőle a részét, melynek hajóját Gács Anna Störr Kapitány-kodta végig ‒ a hajóskapitányság értelmében ‒, felkészülten a diskurzus hol nyugodtabb, hol viharosabb, de mindig érdekes, és néhány felolvasott részlettel szigetesített vizein. A beszélgetésre nagyon sokan kíváncsiak voltak, a Nemzeti Táncszínház nagyterme egészen megtelt.
Gács Anna felvezetője szerint nagy izgalommal olvasta e széles időtávot felölelő, remek regényt, melynek külön érdekessége, hogy nagy íróink szemein keresztül mutatja be a különböző történelmi és politikai korszakokat. A valóban létezett alkotók ‒ például Németh, Tersánszky, Illyés, Bohuniczky Szefi ‒ mellett Závada kitalált szereplőket is „bevetett”, mint például Siroki Mátét. Az író ezzel kapcsolatosan elmondta, hogy az egykori művészeket is fiktív figuraként kellett kezelnie, és az volt a célja, hogy minél izgalmasabb szituációkba állíthassa őket. Gács Anna ezután „olvasókönyvnek” nevezte a regényt, de természetesen nem iskolai értelemben tette ezt, hanem abból a nézőpontból, hogy a regény szereplői mindig egymást olvassák.
Ám nemcsak olvastak ezek a régi írók Závada szerint, hanem buliztak is, méghozzá együtt, és az ilyen házibulikon például arról beszélgettek, hogy Németh miért nem ment el Babits temetésére, vagy hogy amikor Németh Babitscsal együtt Osvátot szapulta, a neves szerkesztő éppen akkor követett el öngyilkosságot lánya halottas ágya mellett. (Azt már csak én teszem hozzá, hogy ezt a jelenetet Németh egyébként az Ember és szerep című könyvében írta meg.) Beszéltek még Veres Péterről és Zelk Zoltánról is, és arról, hogy a munkaszolgálatos költő a katonaként felvigyázó népi íróval osztotta meg szalonnáját.
Gács Anna ezután a női alakok regénybeli funkciójára tért rá, akik szerinte fontos szerepet töltenek be, mivel enyhítik a férfiak rájuk túlsúlyosodó fontosságtudatát. Gács a kevésbé ismert Bohuniczky Szefiről is ejtett néhány szót, aki egy terjedelmes életrajzot is jegyez kalandos élete lenyomataként. Az író elmondta, hogy a nőket tudatos ellenpontként helyezte a lapokra, a férfi-túltengés elkerülése végett.
A moderátor ezután a regényből kiolvasott Németh László-lenyomatát tárta elénk. Számára egy kedélyborzoló nézetekkel felindiántollazott, ellentmondásos figura bontakozott ki a műből, aki nem túl rokonszenves, cserébe annál narcisztikusabb és magányosabb. Závada erre úgy reagált, hogy egyáltalán nem akarta megmondani, hogy Németh milyen volt: nem szándékozott konkrét képet adni róla, és ítélkezni sem szeretett volna felette. Személy szerint egy páratlan tehetséggel megáldott, nagyszerű stílusú írónak látja, aki sajnos gyakrabban foglalkozott irodalmon kívüli kérdésekkel, mint talán kellett volna. Érdekesnek tartja benne azt is, hogy afféle menekülő emberként mindig menni akart valahová, és álmai netovábbja egy magányos írószoba volt.
Gács a beszélgetés kikötője felé közeledve a regény címére terelte a szót, melynek talajvíz-metaforája Németh László neccesebbnek számító, 1927-es Faj és irodalom című esszéjéből emigrált a borítóra. Az író szavaiból kiderült, hogy ez praktikus okokból történt, és nem ideológiaiból: azért helyezte a címbe, mert egy nagyon jó jelenetet sikerült alkotnia belőle.
Az utolsó kérdéseknél szóba került a tragikus végű Sárközi György és a szellemi örökséget tovább vivő felesége, a Molnár Ferenc-lány Sárközi Márta alakja is (Závada ezt az örökségmentést egyébként nem találja teljesen magától értetődőnek). Az említésüket azért díjaztam különösen, mert számomra ők az egyik emblematikus figurái az úgynevezett népi és a polgári ideológia és irodalom kézfogásának. Annak a találkozásnak és együttműködésnek, melyet én magamban híd-pillanatoknak neveztem el, és amelyeket olyan lelkesen érek vagy értem tetten például ebben a beszélgetésben is.
Az estet hosszas dedikálás követte.
