Iván báró

(részlet)

 

1957 márciusát írjuk.

Grazban vagyunk

feleségemmel, lányaimmal, unokáimmal,

elhoztak ide nyolcvanhárom éves fővel,

meg akartak lepni,

hogy elhoztak a szülővárosomba.

Hol máshol kéne otthon éreznem magam,

mint itt,

ahol édesanyám,

Zichy Stefánia bárónő

először keblére szorított,

ölében nyugtatott.

Itt is van a hazám,

mégis úgy érzem,

mintha nem lennék egész,

mert bár kissé szónokian és dagályosan hangzik,

de tudom,

hogy második anyám,

Magyarország

már nem fog még egyszer keblére szorítani,

ölében nyugtatni.

Mert immár csak osztrák állampolgár vagyok

és nem magyar,

és legfőképp nem Magyarország apostoli királyának alattvalója,

mint ahogy lelkemben mindig is szerettem volna maradni.

 

Itt vagyunk Grazban,

ülünk a folyó völgyére nyíló kávéház teraszán,

és eszembe jut Petőfi,

akiről még Bécsben is tanulnom kellett,

és aki úgy lebegett szemem előtt,

mint ez a kalandos Rimbaud, csak magyar fordításban.

Ez a Petőfi

egy igazi komédiás,

igazi filozófus volt a maga módján.

Most itt a Mura folyását nézem,

mint egykor a vándordiák Petőfi a Dráváét,

és igen azonosulhatóan és kínosan egyszerűen megállapítom,

hogy ennek a folyónak a habjai szerencsésebbek, mint én,

mert ők hamarosan megérkeznek a magyar honba,

én pedig jósolni sem próbálnék,

hogy mikor térhetek vissza hazámba.

 

Itt van velem a szülővárosom,

itt van velem a családom.

Elméletileg megteremthetem magamnak a hon fogalmát,

mégis eszembe jut,

amikor 1919 márciusában,

szinte napra pontosan,

akkor is egy teraszon ültem,

csak nem a Murát néztem,

és nem egy kávéházban ültem,

hanem a saját birtokomon,

őseink birtokán,

Nágocson voltam.

A kastélyunk teraszán ültem,

és snapszot ittam lassan, de biztosan,

napról napra, meg sem ártott,

mert csak bódult akartam lenni ebben a szörnyű valóságban,

amelyet vagy tragédiának, vagy komédiának lehetett felfogni,

de én inkább komédiának akartam látni mint méltóságteljes ember.

Ki akartam szédülni ebből a jelenből,

amiben azt hallgatom,

hogy a birtokomon szövetkezet alakult,

de most úgy látszik, el fogják venni a munkások.

„A, tudod, a szovjetek,

a kommunisták,

azok lehet most meg fognak erősödni, már azt mondják,

aztán át is veszik a hatalmat.”

Ezek a helyi svábok angol gyári munkásnak képzelik magukat,

egyből most itt kommünt akarnak csinálni,

de hát elnézést,

önök szakmával rendelkező vagyonos polgárok,

nem csak láncaikat veszíthető proletárok.

 

Az intézőmet is mindennap meg akarják lincselni,

én is fogytában vagyok a dominikai szivarnak.

Már néha a meghagyott végekre is rá-rágyújtok,

hadd élvezhessem tovább egy kicsit a naplementés nosztalgiát

most, amikor az emberi sötétség mélységeire nyitunk ajtót.

 

Ültem a teraszon,

nem kerülhettem el,

a teraszon snapsztól szédülő fejjel,

szivarvéggel a kezemben

egyszer csak tudatosan el kellett fogadnom,

hogy magyar nemesi birtokomon

kommunista szövetkezet lesz,

falumban átveszi a hatalmat a kommün.

 

Eddig csak tanultam XVI. Lajos esetlenségéről,

most már át is tudom érezni,

most már minden értetlenséget megértek,

én is úgy nézek a napjaimra,

mintha álmodnék,

vagy egy cirkuszi előadásba vontak volna bele,

lényegében kicserélték a valóságom teljes díszletét,

de ehhez még jó arcot is kellett produkálnom.

 

Azt éreztem, az idő nyaktilója

egy pillanat alatt véget vetett hosszú,

boldog, de terhes kamaszkoromnak.

Azt mondta: „Iván, most felnősz és punktum,

nem negyvenévesen, nagy duzzogva adod a fejed házasságra,

hajtod agglegénybüszkeséged fejét

az arisztokrata dagerrotípiákhoz pózoló élet igájába,

amit rögtön felelőtlenül, gondtalanul el is veszíthetsz,

a feleségedet,

Apponyi Gizellát

elviszi két év után a ragály,

és ott maradsz egy kislánnyal,

akivel nem is tudsz mihez kezdeni,

mert több mint negyven esztendő után is úgy viselkedtél,

mint egy kamasz úrfi,

pezsgőztél, lovagoltál, vadásztál, utaztál,

a román királynővel esett szerelmi lovagregényedet adhattad elő mindenhol,

ezért a gyermeked anyjának halálakor

nem tudtál ott maradni, mint egy valódi apa,

hanem anyósod segítőkészsége,

meg egy életre elkísérő enyhe kedvességbe bújtatott megvetése

nevelte fel a lányodat.

Nem tanultál az élettől kapott leckéből,

hanem a hagyományok üres díszleteibe menekültél,

azt hitted, hogy ha elveszed a Zichy család egy másik ágának a lányát,

gróf Zichy Erzsébetet,

és úgy teszel, mint valami született főherceg,

úgy teszel, mintha az élet valóban csak ennyi volna,

és nem kéne végre egyszer egy felelős saját döntést meghoznod,

emiatt elbuktad ezt az egész életre szóló próbát,

és most itt utólag Grazban próbálsz jó képet vágni ahhoz,

hogy igazából a saját kisszerűséged tartotta csukva a világra nyíló ajtót előtted,

mert nem merted sohse kinyitni,

mert nem volt benned elég kuruc vér,

mert igazából sosem voltál semmi eldöntött,

semmi megfogalmazott és egyenes:

magyar nemes,

osztrák birodalmi diplomata,

Rubido-Zichy Iván báró,

apád részéről horvátba ojtott spanyol,

anyád részéről németté lett magyar.

Apáddal megérted a horvátot,

anyád tanított magyarra, németre,

franciául úgy beszéltek, ahogy desszertet esztek egy vacsora végén,

de mindenki arra tanított titeket,

hogy azért akárhogy is van, nektek magyar nevetek van,

te a budapesti egyetemen tanultál jogtudományt,

ti azért magyarok vagytok, istenuccse,

te, az öcséd és a húgod.”

 

Na igen, az öcsém, Emil.

Húgomnak jó házassága lett,

nem maradt a mi eseményeink sodrában,

amikor snapsztól elszenderedvén

arra kelek,

hogy valaki bökdösi a vállamat,

és egyszer csak egy kifent huszárezredest látok,

ahogy mosolyog rám,

én pedig végre hónapok óta először tudok valaminek örülni.

Felpattanok.

„Emil öcsém!”,

és végre, mint olyan kevésszer az életben,

rendesen megölelem öcsémet,

mint ahogy régen apámat is,

és megélem a kárpáti farkaskölykök örömét,

azokra szerettem gondolni,

amikor apámat vagy öcsémet öleltem.

Jó volt megélni az ő szeretetüket is,

mint ahogy Grönlandon láttam,

amikor koppenhágai megbízottként egyszer elkerültem oda,

és láttam ezeket a végtelenül mosolyarcú, apró termetű embereket,

akik érdekes módon a Cooper regényeit uraló indiánok távoli rokonai,

mint a magyaroknak a szintén aprócska termetű, de barátságos rokonai a lappónok,

akiket a magyarok mindig megvetettek,

de nem értettem, miért.

Úri társaságban sokan sérelmezték,

már-már kurucos rátartisággal,

hogy hát nekik nem ilyen kis halászó törpék a rokonaik,

én pedig egyszerűen nem tudtam nem elnevetni magam.

Valahol én is magyar nemes volnék,

én is kikérhetném itt a Werbőczy-féle szkíta vért,

mégsem teszem, hanem csak elnevetem magam,

mert annyira komikus,

hogy ezek a kis halászó törpék

tényleg halásznak, és tényleg alacsonyak,

de most is valahol boldogan szánkáznak

a rénszarvasborjaikkal játszadozva,

meg a hatalmas, pomerániai spiccnek kinéző pásztorkutyáikkal

bevackolnak kis kunyhóikba,

és szép dalokat énekelnek,

és meséket mondanak,

és szőnek, fonnak,

varsát fonnak a holnapi halászathoz,

és ugratják egymást,

és finom vadsültet esznek,

olyan igazán természetesen,

amikor a sültnek nem is kell fűszer,

csak a benne lévő élet adja a zamatát.

 

Szóval ezek a törpék élik világukat,

a szmokingos, konyakozó magyar-szkíta nemesek

itt meg vérig vannak sértve rajtuk,

„Hát hogy képzelik maguk,

Bruder,

na nem oda Buda,

hát maguk lappok ne akarjanak már egyből itt a mi atyánkfiai lenni,

álljon meg a menet!”

Miközben szerencsétlen kis tundrai emberek

életükben magyarokról nem is hallottak,

de ha hallanak is most először,

nagyon örülnek, és jókívánságaikba foglalnak,

csak nekik ilyen kérdés, hogy ki kinek a rokona,

soha nem is volt fontos.

 

A könyv kedvezményes áron megvásárolható ITT

https://olvasnimeno.hu/konyv/szepirodalom/regeny/ivan-baro