Egyszerre érzékiek és metafizikusak; Egy kagylóhéj visszapillant

Abafáy-Deák Csillag

Egyszerre érzékiek és metafizikusak

A Shiva kagyló nem klasszikus kagyló, hanem egy tengeri csiga természetes mészfedele, amit a csiga védekezésül, csapóajtóként használ. Ha a csiga elpusztul, a fedél leválik, és a víz a partra mossa. Verebics Kati tükröt helyez műve középpontjába (Shiva-csendélet, 2022), a kagyló szemmé válik, lát és él. Ha közel hajlunk a festményhez, önmagunkat is láthatjuk. A szem itt a látás szerve, a tudat jelképe, a természet önmegfigyelése, és az isteni tekintet szimbóluma. A Shiva-kagyló a hindu kultúrában a harmadik szemhez kapcsolódik, amely nem a fizikai, hanem a spirituális látás szerve. Verebics Kati műveiben a kagyló ezért nem egyszerű csendéleti elem, hanem a transzformáció jelölője.

Pasztellszínek és látszólagos mozdulatlanság a festményeken. Kollázstechnikával egymás mellé, fölé kerül a mitológiai szoborfej, szobortest, gyíkszerű állat, csiga és kagyló. Nem kell szerencsekereket forgatni, a négylevelű lóhere megjelenítése, halvány kék és zöld színben nem állítja, hogy a szerencse forgandó, csak azt, hogy néha az ember mellé áll, vagy fordítva. A földi szépség jelenik meg a holt tárgyakban (kagylók, kagylóhéjak, csigaházak), az iszap és a víz, a homok és a föld. Jelképpé válnak. Verebics Kati kagylói, csigaházai a fizikai világot szimbolizálják, a múltat, az idő múlását, a tökéletesség mintáit. Az olajvásznak (Ginkó 1., 2026, Gránátalmás 1., 2026, olaj, vegyestechnika, vászon, Forrás, 2026, olaj, vegyestechnika, vászon) a természet erejét, a termékenység iránti vágyat hordozzák. A héj leválik, előtűnik a mag, a jelen múlása és a jövő lehetősége.

Jordan-project Fragmentumok, 2015–2026 ciklus a kiállítás egyik kulcsműve. A merített papír, iszap, papírmasé használata arra utal, hogy Verebics Kati számára a természet nem motívum, hanem anyagi valóság. Itt a föld szó nem metafora, hanem valódi föld, valódi iszap, valódi üledék. A természet lenyomata válik képpé. Önéletrajzi kapcsolódása is van.

Verebics Kati mitológiai-vallási motívumokat rejt el műveiben, idéz, felidéz, jelenbe sűríti az időt, egymásba torlódnak az események. A tenger is jelen van a kagylókban, a csigákban, a születés pillanata. Botticelli Vénusza kagylóhéjban jelenik meg. Verebics Kati maga válik Vénusszá, egy kagylóhéjból pillant ránk, nézőkre. Nem száll partra, már rég ott van, finom, légies, törékeny, könnyed, szinte anyagtalan.

Álomképet látok (Az éjszaka zenéje, 2026, olaj, transzfer, vászon). Magzatpóz, de mégsem. Az emberi fej mintázata, burokban. A kép láttán Bartók Béla azonos című zongoradarabjára gondolok, az 1926-ban komponált Szabadban ciklus negyedik tételére. Bartók említett műve az impresszionista zene egyik remekműve, amely a természet hangjait, a csendet, a rovarok zümmögését és az éjszaka rejtélyes atmoszféráját hivatott bemutatni a zongora hangjain keresztül. Verebics Kati az emberi értelem és az emberi test azonosságára utal festményén, a belső átváltozásra, amely felfoghatatlan jelenség. Az átváltozás felől is olvasható az alkotás. A kiállítás egészében visszatér a burok, a héj, a mag, a kagyló, a csigaház.  Mind olyan formák, amelyek valamit védenek, miközben egy új létállapot előkészítői. A mag növénnyé válik. A csiga kinövi házát. A kagyló megnyílik. Az ember álmodik. Az álom így nem menekülés, hanem metamorfózis (Sekhmet Kagylója, 2022).

Újjáélednek a tárgyak, szimbiózisba kerül az emberi arc a növénnyel, kagylóval, csigaházzal. A világ nem hierarchikus világ, hanem egymás melletti, nincs alá- és fölérendeltség. Ez tulajdonképpen a kiállítás ökológiai filozófiáját fogalmazza meg. Verebics Kati munkáiban az ember, az állat, a növény, a kagyló, a csiga, a kő, a víz azonos ontológiai státuszba kerül. Ez a szemlélet közel áll a kortárs ökokritika és az úgynevezett poszthumanista gondolkodás több irányzatához, különösen Donna Haraway vagy Bruno Latour elképzeléseihez, amelyek szerint az ember nem a világ középpontja, hanem egy hálózat résztvevője.

A kiállítás címének jelentősége van. A FÖLD – KAGYLÓ – ZÖLD hármasság önmagában is értelmezhető rendszer. Föld = anyag, test, eredet.  Kagyló = közvetítő forma, átmenet föld és víz között.  Zöld = növekedés, regeneráció, élet. A három szó szinte kozmológiai modellt alkot. Nem véletlen, hogy a kiállításon az iszap, a merített papír, a papírmasé, a transzfer és az olajfestés egyaránt megjelenik. Az anyagok is az átalakulás folyamatát hordozzák.

Verebics Kati festészetét sajátos kettősség jellemzi. Ezek a művek egyszerre nagyon érzékiek és nagyon metafizikusak. Az olajfesték gazdag anyagszerűsége, a transzferek töredékessége, a papírmasé durva felületei állandóan visszahúzzák a nézőt a fizikai világba. Éppen ezért a kiállítás nem elszakad a földtől, hanem abból emeli ki a transzcendens lehetőségét. Talán ez a tárlat egyik legfontosabb állítása, a spirituális tapasztalat nem a világon kívül, hanem az anyagban, a kagylóhéjban, az iszapban, a növényben és a testben rejlik.

Ebben az értelemben a FÖLD – KAGYLÓ – ZÖLD nem természetábrázoló kiállítás, hanem az anyag emlékezetéről és az életformák közötti rejtett kapcsolatok hálózatáról szóló meditáció.

Kölüs Lajos

Egy kagylóhéj visszapillant

4'34" Camerata, Bujdosó Mártonnal és Szervác Attilával játszani hívja a közönséget a megnyitón, bögrébe rakott két-három gesztenyét kell csörgetni, mozgatni, miközben okarina szól, zörej-dallamokat hallunk. Kizökkenünk a megszokott világból. A kagylók, csigaházak csendjéből. A helyszín és a kiállítás összhangjára figyelek. Az ArtEnto Ökocentrum – a bogaras önkéntesek társasága – tevékenységeiben ötvözi a művészetet a tudománnyal, közben több korosztálynak biztosít kapcsolódási lehetőséget és fontos környezeti nevelői munkát végez.

Ma már ritkán tartjuk fülünkhöz a kagylót. Mobilt használunk. Gyerekkoromban még csodálkoztam, hogy miért van a csigának háza, ha nem lakik benne? Hol van a csiga? Mezítláb jártam, meztelen talpamon alatt éreztem a föld kérges repedéseit. A mai ember és a természet kapcsolata paradox, miközben a városiasodás és a technológia miatt fizikai eltávolodás és élménykihalás tapasztalható, a pszichológia és a fenntarthatóság iránti igény erősíti a természethez való visszatérést, a biofíliát. A biofília nem más, mint az ember veleszületett, ösztönös vonzalma a természet és az élő dolgok iránt. A fogalom arra a genetikai és evolúciós örökségünkre utal, amely miatt szükségünk van a növényekre, az állatokra és a természetes környezetre a testi-lelki egyensúlyunkhoz.

Verebics Kati vásznain az emberi arc átalakul, csigák, kagylók lepik el. Ez már kafkai átváltozás is, de több annál, mert a néző figyelmét a természet megfigyelésére és a formák iránti csodálatra irányítja. Alkotásai olyan világot sejtetnek, amely meghaladja a hagyományos, biológiai és emberközpontú világképet. Ebben a világban az emberi faj elválaszthatatlanul összefonódik a gépekkel, a technológiával vagy a természettel, így egy teljesen új létezési forma jön létre.

A gránátalma vastag héja alatt szorosan megbúvó megannyi mag az összetartozást és az egységet fejezi ki. Gránátalmát a nyitottság és a belső értékek kifejeződéseként is értelmezik, hiszen a külső, egyszerű héj feltárja a csodás, rubinvörös belsőt. A kollázsszerű festményeken betűk, számok, végtelen hurkok, a művész arca, egy férfi teste (diszkoszvető?) és egy istennő szobra is feltűnik. Minden összetorlódik, idő, hely, kultúra, és jelenné válik. A jelen őrzi a múltat, a múlt tükörképet tart a jelennek. Kagyló és oroszlánfej takarja el a művész arcát. Egyiptomi pillanat, emlék. Kagylók sorakoznak az egyik reliefen, és emberi maszkokat, haltörzset, egy kis sárkánygyíkot is felfedezhetünk. A megmerevedett és testet öltött végtelen idő. Maradvány, töredék, földszínekben.

A 4levelű c. vásznon a lóhere a szerencse szimbóluma csak jelzés, a szárnyas macska madarakra vadászik, minden mozgásban van. Mintha víz alatti világban lennénk. Elmosódik a nő kézfeje, töredezetté válik, torzít a víztükör. A nő szeme nem látszik, csak telt ajka jelzi, szerencsefia az, aki hozzá közelíthet. Kékes, zöldes színek. Ez a földi paradicsom. Párja is van a képnek, ahol szintén felfedezzük a lóherét, de ez már egy botanikus kert világa, kövek, kagylók, levelek, feltűnik egy szoborfej, talán kettő, az egyiknek csak a telt ajka látszik. Élet van. Akaratlanul is Claude Monet kertje jut eszembe, a buja virágoskert és a japán hidas vízililiomos tó.

A meglepetés számomra A turini gyűjtő c. kép. Kossuth Lajos az emigrációjában növényeket, kagylókat, csigákat gyűjt, rendszerez, botanikussá válik. Kossuth arcára polipként tapadnak a liánok. Betűk, szavak futnak, kacskaringóznak. Ez az otthonát elvesztő, otthonát kereső, de nem találó emberé. Széchenyire gondolok és a döblingi szanatóriumra. Az utolsó napokra, a végzetes pillanatra.

Négy kis kép, kagylók, női testek és a legfelső kép, Cím nélküli, ahol feltűnik egy kézfej is, lehetne Courbet parafrázisa is, a Világ eredete. Az emberi arcra tapadó vörös fonalak (A. és a vörös hegy) az életen túli világot is jelentik. A Ginkó1 c. képen a művész fején kagylók sorakoznak, eggyé vált velük. Az erős kontúrokkal megrajzolt emberi arc vonalai a gránátalma színét idézik fel bennem. Mi van az arc mögött? – nem is kérdés, mert a kagylók válaszolnak helyettem. Két kagylós kép, a kagylók a női áll alatt helyezkednek el. Az egyik kagyló nyitott, a másik zárt és csavaros formáját mutatja. 

Verebics Kati alkotásaiban a zöld szín a természetet, a növekedést, a megújulást és a reményt szimbolizálja. A tavasz beköszöntével a természet kizöldül, ami az újrakezdést, a növekedést és az életerőt jelképezi. Verebics Kati ugyan az életet dicséri, de nem tagadja le az elmúlás szomorúságát, a holttá, üressé váló kagylót, csigát. Az átváltozás nála nem kivételes pillanat, hanem az élet és nem-élet velejárója.

Az éjszaka zenéje c. festmény az életet jelképezi, amely kagylóba van zárva, az emberi fej mint a magzati test szimbóluma a születés előtti időt idézi, még védve van, még óvják, táplálják. Nem kerek a világ, hanem ovális, mintha egy távoli univerzum ködös képét látnánk.

Verebics Kati az emberi lélek finom rezdüléseit ragadja meg. Mint amikor egy kagyló kemény héja az érintés nyomán kinyílik vagy bezárul. Ha fülünk van hozzá, üzen, hanggal.