Az elmerengés alkímiája

Böszörményi Zoltán irodalmi ereje talán abban rejlik, hogy nem pusztán tárgyal egy témát, hanem asszociációk, kulturális utalások, filozófiai kitérők és gazdagon hömpölygő mondatok hálójába képes vonni olvasóját. Megihlető, felkavaró, merész, mégis gyengéd és kifinomult – és csak azt nevezhetjük valódi stílusnak, amely mindezt képes elbírni; minden más csupán manír és máz. Böszörményi Zoltán A rés című regénye egyszerre emlékregény, filozófiai próza és identitáskereső mű.

Mesélőnk, Tamás visszatér gyerekkorának egyik fontos helyszínére, s elemi erővel támad fel benne a múlt – minden jó és minden rossz is –, de főleg az az érzés, hogy mennyire magányos és kiszolgáltatott volt akkor: egy olyan gyerek, akit a felnőttek kedvük szerint befolyásolhattak, elültetve benne az aggodalom, a félelem és a szorongás magjait. Miközben a felnőtt Tamás – aki időközben üzletember lett – a kerítés egyik résén át leselkedik, vádolja magát, amiért két évvel korábban, a falu szélén felépítendő benzinkútjának területe után kutatva, nem fordult meg a fejében, hogy felkeresse a portát.

„A kerítés széles résein át figyeltem az udvart. Tekintetem tovább pásztázta a tájat. Ismerős épületet, fát kerestem, kertet, lugast, valamit, amibe emlékeimet beleilleszthetném, ráhangolhatnám magam arra, ami tündökölve, harsogva visszajön, helyét követeli gondolataimban.”

A regény központi motívuma az emlékezés, amely nem pusztán múltidézés vagy „memoárfelmutatás”, hanem az identitás újrateremtésének az eszköze. Az idősíkok és jelentésrétegek sűrű váltakozásai az elmerengés egyfajta alkímiáját rajzolják elénk, melynek Böszörményi fontos hazai művésze. Amikor a narrátor visszatér gyermekkora helyszínére – ahol döbbenten szembesül egykori otthona állapotával –, az a romos ház nem csupán a pusztulásról üzen, hanem egyben az elveszett gyermekkor, a családi biztonság és az idő visszafordíthatatlanságának szimbóluma is. Már a nyitójelenet is – amikor egy tehén áll a valaha volt hálószobában – groteszk képpel érzékelteti az idő könyörtelen munkáját.

A kerítésen nyíló rés – a regény egy másik lényegi motívuma – egyszerre konkrét térbeli elem és sokrétű szimbólum. Olyan átjáró, amely a valóság látható és rejtett dimenziói közé enged bepillantást. A mű egyik legnagyobb erénye, hogy a személyes történetet esztétikai, nyelvi és filozófiai síkra emeli, így az egyéni emlékezet tapasztalata egyetemes jelentést nyer. A regényben vissza-visszatérő lélektani reflexiók az archaikus görög drámák magyarázó kórusának szerepét töltik be: értelmezik, elmélyítik, és tágabb összefüggésbe helyezik a cselekményt.

„A mélyből feltoluló emlékek nem képzetek formájában mutatják meg magukat. Amikor a belső lelkierő megmagyarázhatatlan szükségszerűségtől mozgósítva megragadja őket, új életet, új érzelmi irányt szab nekik, kitárja előttük a lét-világ kapuit, új dimenziót teremt nekik a téridőben. Tulajdonképpen rekonstruálja az egyszer megtörténtet, működésbe hozza a szellem mozgatórugóit, rátalál az egyszer megtörténtre. Azt is megfigyelhetjük, hogy az emlék felelevenítését a lelkierő befolyásolja, hat rá, irányítja, érzésekkel, színekkel, kinyilvánítással, szókapcsolatokkal hozza összefüggésbe. Monumentálissá, felejthetetlenné teszi.”

A narráció perspektívaváltásai, az időkezelés finom szerkesztése és a nyelv gazdag rétegzettsége mind azt a célt szolgálják, hogy az olvasó ne csupán események sorát kövesse, hanem maga is átélje a létélmény (a lét-világ) különböző rétegeit. A rés olvasása olyan érzés, mintha egy álomszerű, szinte pszichedelikus világba lépnénk, ahol a költői nyelv muzikalitása fokozatosan egyre mélyebbre vonzza az embert. A szöveg ritmusa egy fülbemászó dallamhoz hasonlóan magával ragadja az olvasót, és nem is engedi el, hanem arra ösztönzi, hogy teljesen elmerüljön a sorok között, miközben a gyermekkor traumái sötét árnyakként magasodnak Tamás fölé.

A történet sodró lendületű, áradó és folyamszerű, miközben mélyen lírai, tragikus és megrendítő erejű. Aki bepillant a résen, nem pusztán szemlélő marad: beavatottá válik, és kulcsot kap a régmúlt, a közelmúlt, valamint saját emlékeinek újraértelmezéséhez.

A rés többértelmű szimbólum. Jelentheti a kerítés réseit, amelyeken keresztül a narrátor a múltba tekint, jelentheti az idő és az emlékezet közötti szakadékot, valamint az emberben húzódó belső törést is, amely a gyermekkor és a felnőtt lét között keletkezett. Ez a „rés” sohasem záródik be teljesen, hanem állandó hiányként kíséri végig az életet.

Műfaját tekintve a regény rendkívül összetett, mozaikszerű alkotás. Az egyes darabokból maga az olvasó rakja össze a teljes képet, miközben óhatatlanul saját tapasztalatait és emlékeit is rávetíti a történetre. Éppen ez a nyitottság és értelmezői szabadság teszi a művet egyszerre személyes és egyetemes olvasmánnyá.

A mű egyik legfontosabb sajátossága, hogy a cselekményt folyamatos filozófiai reflexiók szakítják meg. A regény elején olvasható Maurice Merleau-Ponty-idézetek előrevetítik azt a fenomenológiai szemléletet, amely végig meghatározza a szöveget: a múlt nem lezárt idő, hanem a jelen tapasztalatában újra és újra megképződő valóság. Így az emlékezés, a múltidézés olyan alkotófolyamat, amelyben az ember újraértelmezi önmagát.

„Az emlék úgyis csak egyfajta játéktér, ahová naponta kimegy az ember, és képkockákra bontja a megélt eseményt, azt, ami magában való és magáért való, tehát benne volt és benne van a látványban, de mégsem tartoztak együvé. Az emlék is energiakibocsátó, hullámokban terjed, akár a fény, hátán cipeli a megismételhető megismételhetetlent, a minduntalan feltörő örök lázadást a létezőben.”

A narrátor személyiségét mélyen meghatározzák gyermekkori traumái. A szigorú, saját világában elmerengő nagypapa az emlékek egyik előhívó kulcsszereplőjének tűnik, míg a dédanya ennek az ellenpólusa: ő lágyabban idézi meg az otthon biztonságával kapcsolatos érzéseket („Fogtam Mária dédnagyim puha, meleg kezét, és a mennyországban éreztem magam.”). Nem mellesleg, Tamás tőle kapta vallásos nevelését is.

A szerző érzékletesen mutatja be, hogy a gyermeki fantázia miként nagyítja fel ezeket a – néha fenyegető – képeket és hogyan alakít ki egész életre kiható lelki mintázatokat. (Például a vallási élmény Tamásnál nem megnyugvást, hanem egzisztenciális bizonytalanságot eredményez.)

A családi emlékezet különösen hangsúlyos szerepet kap. A nagyapa alakja a stabilitást, a hagyományt és a paraszti világ erkölcsi rendjét is megtestesíti. A diófa alatti reggeli pálinkázás, a dohányvágás, a padláson őrzött könyvek titokban történő lapozgatása vagy a közös munkák mind olyan rituálék, amelyek a múlt biztonságát idézik fel. Ezek a részletek azonban nem puszta nosztalgikus leírások, hanem egy eltűnő életforma dokumentumai is.

Érdekes ellenpontot képez a sikeres felnőtt élet bemutatása. A narrátor Kanadában üzleti sikereket ér el, házat vásárol, anyagi biztonságot teremt, mégis újra és újra arra a felismerésre jut, hogy minden megszerzett vagyon ideiglenes – szabadságot pedig végképp nem ad. Az anyagi gyarapodás nem képes betölteni azt az érzelmi hiányt, amelyet a gyermekkor elvesztése okozott. A regény így kritikusan szemléli a modern fogyasztói társadalmat, amely a boldogságot a birtoklásban keresi. Nem is csoda, hogy „az ember semmilyen körülmények között nem szabad. A szabadság létdolog, a dőre rögeszménk érzelmi lenyomata.”

A regény másik meghatározó témája a veszteség. A szülők válása, az édesanyától való elszakadás és a család széthullása olyan alapélmény, amely egész életére meghatározza a főhőst. A szerző különös érzékenységgel mutatja be, hogy a gyermek szemszögéből a felnőttek döntései milyen feldolgozhatatlan következményekkel járnak. A személyes tragédia itt általános emberi kérdéssé válik: mennyiben felelősek a felnőttek a gyermek lelki világáért?

A mű nyelvezete rendkívül gazdag: a konkrét emlékképek – poros utcák, petróleumlámpa, susorkával tömött matrac, padlás, diófa – folyamatosan váltakoznak a filozófiai elmélkedésekkel. Ez a kettősség egyszerre ad érzékletes realitást és elvont gondolati mélységet a regénynek. Ugyanakkor a hosszú mondatok, az ismétlések és a metaforák meditatív ritmust is teremtenek, amely hűen követi az emlékezés hullámzását.

A regény a Böszörményi-életmű egyik meghatározó alkotása, amely a személyes emlékezés folyamatán keresztül ontológiai kérdések felé vezeti az olvasót. Tamás nem csupán gyermekkori élményeit idézi fel, hanem azok utólagos értelmezésére is kísérletet tesz. Az emlékezés és az arra irányuló önreflexió kettőssége emeli a művet a hagyományos visszaemlékezések fölé és a lét alapvető kérdéseinek vizsgálatává tágítja. Tamás alakjában az aradi gyermek ösztönös érzékenysége és a Torontóban élő értelmiségi elemző gondolkodása találkozik; e két nézőpont egymást kiegészítve teszi lehetővé a múlt és a sors mélyebb megértését.

Összességében A rés nem hagyományos, cselekményközpontú regény, hanem inkább filozófiai önéletrajzi vallomás. A személyes emlékekből kiindulva egyetemes kérdéseket vizsgál: az idő múlását, az emlékezés természetét, a szabadságot, a hitet, a veszteséget és az identitás kialakulását. A szerző azt sugallja, hogy az ember önmagát csak a múlt folyamatos újraértelmezésén keresztül képes megérteni, miközben tudnia kell, hogy a múlt soha nem állítható helyre eredeti formájában. Éppen ez az állandó hiány – a „rés” – teszi az életet egyszerre fájdalmassá és mélyen emberivé.

Böszörményi Zoltán, A rés, regény, Irodalmi Jelen Könyvek, Arad–Budapest, 2025