Tündérmocsár

A végzet semmi más, csak logikus kérdések összessége, amelyek mindegyikére ugyanaz a logikus válasz adható: mert csak. Tünde maga sem tudta, miért hajókázott a Koponya-ingoványos felé, hiszen, ha madártávlatból látnánk a lápságot, és létezne mindentudó számlálógép, amely a morotvák lehetséges számát megadná, akkor egészen biztos több ezer jönne ki. Véletlen volt, véletlen volt, dadoghatnánk, de hát a véletlenek akaratlanul meghozott döntések eredményei. Senki sem tudná megmondani, kivéve Rebeka nénit, hogy Tünde Koponya-ingoványbeli kiruccanása mennyiben volt szabad döntés, és mennyit fed le belőle a végzet hatalma. Gyermekem, neked elment a józan eszed, hogy odamenj, kérdezte Tündétől. Ugye ezt nem gondolod komolyan. Miért nem tetszett előbb mondani, hogy az a rész no-go zóna. Mondj egyetlen józan paraszti ésszel felfogható indokot, amiért oda mentél. Véletlen volt, oda vitt a csónak, felelte Tünde. Na, ne marháskodjál már, a csónaknak van két evezője, az a két evező meg két kézben van, ha meg két kéz van, akkor van egy nyak, amin van egy fej, a fejben ész. Hova tetted az eszed, gyermekem?

Ez az egész eszmefuttatás a véletlenről, józan paraszti észről és végzetről egyáltalán nem érdekelte. Egyik fülem sós, a másik paprikás, nem hallom, hogy mit dumálsz, skandálta benne egy belső hang. Ezt a mondókát az alsó tagozaton mondták egymásnak úgy, hogy közben a fülükre tapasztották a tenyerüket. Rebeka néninek csak nem mondhatja, nem lenne illő, és egyébként is, annyit segített az elmúlt hónapokban, hogy csak tiszteletet és szeretetet érdemel, nem pedig gúnyt. Aztán megszállta a lelkiismeret-furdalás, haragudott magára, hogy jutnak ilyen csacsiságok eszébe. Milyen kár, hogy az ember nem tudja szabályozni, hogy mire gondoljon. Milyen jó lenne, ha lenne egy testrész, ami olyan, mint egy gomb, és lehetne vele szabályozni a gondolatokat. Akkor az alávaló, szemtelen gondolatokat egyszerűen ki lehetne kapcsolni. Az alávaló, szemtelen gondolatok többnyire az agyból erednek, a makulátlanok és barátságosak a szívből. Neki a szíve most azt mondja, hogy amint elköszön Rebeka néni, üljön csónakba, és menjen vissza abba az életveszélyes zónába. Kösse ki a csónakját, húzza szét a nádszárakat, lessen be az ingoványos zsombékok közé, járjon végére annak az ingnek, a többi, mint a mesében, jön magától.

Úton lenni jó dolog. Az ember hátrahagy valamit, jó esetben biztonságot, tárgyakat, melyekhez kötődik. De az út részvétlen és kőszívű, elhomályosítja a tárgyak körvonalát, gomolygó színes köddé válik az otthon, nem lehet már hozzá kapcsolódni se lelkileg, se fizikálisan. A cél még nem látható, nem érinthető, de van benne valami izgatóan csábító. Tünde sokszor érezte, amikor autóval mentek nyaralni Mirkóval, hogy legszívesebben kiszállna, felgyalogolna a hegy oldalába épített házikóhoz, és attól a perctől ott folytatná az életét. Egyedül. Szokásává lett ezzel az érzéssel és gondolattal játszadozni. Édesebb és üdítőbb volt lelkének, mint megérkezni a stílusos szállodába. Leginkább az elhagyatott kis házakat kedvelte, azokat, amelyek szinte áhítoztak az emberi kéz után. Nyiss be hozzám, takaríts ki, meszeld be a falam, rakd vissza az elmozdult követ az ajtó mellől, söpörd ki a lehullott vakolatot a padlómról. Tünde sohasem szállt ki, nem nyitott be, nem meszelt, nem söpört, csak képzelődött. Ahogy csobbantatta az evezővel a kanyarokat, a víz hangja felhozta a mélyről a régi érzést. Csak el ne nézze az utat. Mégiscsak jó lett volna, ha vörös szalagokat köt a nádszálak derekára. Nem kötött. Így járt. Most az emlékezetére kell hagyatkoznia. Nem tévedhet. Ha elnézi az utat, a legjobb, ami történhet vele, hogy estig visszatalál a kikötőbe. Ha nem nézi el, kezébe veheti a két nádszál közé kiterített terepszínű inget.

A nádas egyetlen éjszaka alatt megöregedett. Aranysárgája seszínűvé vált, mint azok a szikes homokbuckák, melyekre sajnálkozással tekint a kódorgó ember. Nem lehetett nem látni, hogy az enyészet vágtatott át a nádason, könyörtelenséggel és kíméletlenséggel abrakolt lovain, és nem hagyott maga után csak tarkopasz, matt csendet. Egy-két madár vijjantott a nádas között, de lágy flótázást, fütyülést, csivitelést nem hozott a szellő, csak sikoltást, visítást, sikítást, visongást. Tündének rossz érzése támadt. Mi van, ha eltévesztette az irányt. Ahol tegnap járt, ott minden aranysárgán fénylett, szikrázóan ragyogott, a levegő teli volt kecsegtető ígérettel. Az nem lehet, gondolta, hogy egyetlen éjszaka alatt forduljon őszre az idő.

Feltűnt a három nagy fűzfa. A nádtenger felszínén ültek. Mint három zöldesszürke komondor, hűségesen őrizték a rájuk bízott területet. Ott kell majd jobbra térni, aztán balra, és megint jobbra, susmorogta magának Tünde, a fűzfáknál. Majdnem elérte a keskeny leágazást, amikor megpillantott szembe jönni vele egy barna motorcsónakot a széles csatornán. Két férfi ült a csónakban, mindkettőjük nyakában távcső lógott. Amikor közelebb ért hozzájuk, akkor látta, hogy rendvédelmi szerv emberei, egyenruhájuk és fegyverük legalábbis erre utalt. Németül szólították meg, kérdezték, mit járatban van? Fonni való gyékényt keresek, felelte határozottan, azt hallottam, itt vannak a legszebbek. Tünde nem kérdezett semmit, pedig érdekelte volna, mit vagy kit keresnek a lápban. Úgy volt vele, hogy tűnjenek már el minél előbb a látómezőjéből, hagyják magára, hadd tudja folytatni az útját.

A motorcsónak vezetője felbúgatta a motort, szalutálva elköszöntek, és elnyelte őket a metszően éles levelű nádszálak hamuszín erdeje. Tünde körbesandított, mint aki lopni megy, és hirtelen jobbra irányította csónakját. Felsóhajtott. Becsukta a szemét, hátrabiccentette a fejét és elmosolyodott. A balra kanyarodó morotván haladva úgy érezte, ladikja a víz felé emelkedik pár centiméterrel, és olyan puhán suhan, mint egy légpárnás vízijárgány. Ült már ilyen járművön Dél-Amerikában, aligátoroktól hemzsegő mocsárba vitték őket, turistákat. Biztonságban voltak egy életveszélyes helyen. Emlékszik, milyen sokba került a fakultatív program, de hát az életveszélyes biztonságnak az egész világon borsos ára van. Milyen jó, hogy a kisláposi mocsárban nem kell félni semmilyen fenevadtól! Tünde úgy érezte, a hany paradicsomi hely, Isten teremtette, amolyan másodrendű kis földi paradicsomnak. Csak nehogy kimásszon a nagy fűzfák odvas törzséből a kígyó!

Nem mászott ki se kígyó, se sikló, három teknősbéka bandázott a nádas egyik televényén. Egyikőjük hátára volt fordulva, a másik kettő sután keringett körülötte. Lábra kellene állítani az evezőlapáttal, gondolta Tünde, ám akárhogy piszkálódott, nem érte el a peches jószágot. A nádszálak tövén átlesve, szobányi tisztás mutatta magát, a tisztás közepén zöld színű, viharvert sátorféle állt. Biztos a természetvédők hagyták itt, gondolta, és jobbra irányította a csónakot. Na még pár húzás, és megérkezem, gondolta. Homlokához kapott, és egy imbolygó őszi légynek segített megtalálni a végső nyughelyét.

Hans Weber késő este beszedte az ingét a nádszárítóról. Nem vasalta simára, mint szokta, úgy vette fel gyűrötten. Könyékig tűrte az érdes vászonanyagot, és egy zsombékon ülve pihent. Tünde egy pillanatra megtévedt, jó helyen jár egyáltalán? A sarokkő, a száradó ing, nem volt sehol. Jobbra-balra kapkodta a fejét, mint egy irányt veszített lápi kismadár. Az egyik evezőjét a kezébe kapva méterről méterre haladva széthuzigálta a nádszálakat, hátha koppan az evező a sarokkövön. Mindhiába, az ing nem volt sehol. A csalódás vakmerővé tette. Kikötötte a csónakot egy félölnyi nádszálhoz, és mint a mesében, egy életem, egy halálom, kilépett az ingoványosba. Cuppogott a lába alatt a tőzeges zsombék, minél előbb le kellett róla lépnie. A televényes részen már biztonságosabban haladt, majd egy valóságos csigatemető következett. Ha kinyúlt volna egy kéz a nádasból, magához rántotta volna, és megkérdezte volna tőle, kit keres, valószínűleg a helyszínen halt volna meg félelmében. A leghajmeresztőbb az egészben, hogy tényleg kinyúlt egy kéz a nádasból. Azért nyúlt ki, hogy lehajlítsa a nádszálakat, mert elkerülhetetlenné vált a találkozás, és jobbnak látta, ha tisztes távolból nádmentesen fedi fel magát. Jó napot kívánok, mondta Tünde az ing gazdájának. Jó napot, válaszolta vissza németül. Eltévedtem, váltott németre Tünde. Én is, felelte a férfi, és perceken át némán bámulták egymást.

Akkor üljünk le, van itt jobbra két uszadéktuskó, javasolta Hans.

Hatot kellett lépniük, számolta, és tényleg ott volt a két simára koptatott hokedli. Amikor leültek egymással szemben, és Tünde végigolvasta a férfi arcát, nyakát, a mellkasánál megállt, nem tudott továbbhaladni. Hans mellszőrzete alatt apró lyukacskák gyűrődtek, Tündét elfogta a félelem. Mi van, ha golyónyomok? – futott át rajta. De már nincs választása, ha valóban golyónyomok, akkor egy mindenre elszánt haramiával van dolga, és semmi esélye a túlélésre. Azt csinál vele a férfi, amit akar.

De a férfinak nem állt szándékában semmi törvényellenes cselekedet, sűrű borostával árnyékolt szája mosolyra húzódott, és csak ennyit mondott, beszélgessünk. Szó szót követett, és amikor végére értek a beszélgetésnek, Veres Tünde harminchét és fél éves légikisasszony körül, mint Van Gogh képein, elmosódva hullámzott a nádas. Nem sok mindent tudott abban a pillanatban, de azt az egyet igen, hogy ő e nélkül a férfi nélkül nem csónakázik haza Kisláposra. Ezt a férfit haza fogja vinni, be fogja vezetni a kisházába, el fogja rejteni a vendégszobájában egészen addig, amíg nem alakul valamerre a helyzet.

Férfit szöktetni egy balatoni ladikban cseppet sem egyszerű. Először is ki kell várni az alkonyt, aztán hasra kell fektetni a csónak alján, rá kell teríteni valamit, és irány a part. De ez még csak a szigorúan vett vizes forgatókönyv, a szárazföldin sokkal többet kell pepecselni. Be kell csempészni a házba úgy, hogy ne legyen szemtanú, villanyfény nélkül be kell botorkálni vele a vendégszobába, le kell húzni a rolettát, aztán mindent bezárni, és nagyjából az első jelenetnek vége. A néző egyáltalán nem nyugszik meg ezzel a záróképpel, mert mi van, ha a vendég éjszaka a megmentője életére tör? Vagy a másik lehetséges verzió, hogy éjszaka átsétálnak egymáshoz, és fergeteges szeretkezésben oldják fel az előző nap gigászi feszültségeit. Piszkozati lapokon, melyek nagy valószínűség szerint az újrahasznosító papírkukában végzik, olvasható olyan is, hogy simán végigalusszák az éjszakát, és nem történik semmi, de kezdő forgatókönyvírók azt is papírra vethetik, hogy a megmentő még éjszaka, párnával elfojtva a hangot telefonál a rendőrségre.

Nos, cseppet sem kis felelősség rögzítenünk a végleges variációt. Ennek megértéséhez el kell szakadnunk a lineáris időkezeléstől, és vissza kell ugranunk egy napot. A nádasban kezdődött minden. Belenéztek egymás szemébe, és Veres Tünde világéletében arra vágyott, hogy így nézzen rá egy férfi. Vadul, de nem durván, lobbanékonyan, de nem zabolátlanul, szelíden, de nem gyámoltalanul, gyöngéden, de nem szégyellősen.  A szerelemnek nincs köze az időhöz, fölötte áll annak, hogy önként és dalolva mindig alul maradhasson. Ültek az uszadékfán, és a furfangos lápi szellő képes volt irányt váltani, csakhogy Tünde felé terelje Hans verítékének illatát. Nem divatos férfiparfümillat volt ez, nem pacsuli, fekete ámbra, tölgymoha fás-aromás alapjeggyel, hanem egyszerű, ahogy Tünde nevezte magában, zöld illat. És ebben a zöld illatban benne volt Hans szemének feneketlen tengerzöldje, zöld ingének kérges vászna, szőkésbarna hajának sűrű madárfészke, és vállának széles fennsíkja.

De visszatérve az éjszakához, elöljáróban elmondható, hogy az év leghosszabb éjszakája volt, már ami a csillagászatot illeti. És a legrövidebb, amit Bergson úgy nevezett el, hogy szubjektív idő. Nyugovóra tértek mindketten. A szobájuk egymás mellett volt, és Tünde, amikor jó éjszakát kívánt Hansnak furcsa módon nem csukta be a vendégszoba ajtaját. Résnyire hagyta, mint a magáét is. És várt. Eltelt egy óra. Két óra és még egy. De semmi azon kívül, hogy a láp felől éjjeli ragadozók vijjogását, visítását, hujjogását hozta a szél. Tünde nagyot sóhajtott, felült az ágyban, megkereste lábával a papucsát, felfegyverkezett vággyal, és elindult raftingozni a vadvízen.

Bármilyen meglepően hangzik is, a rafting az egyik legbiztonságosabb és legrégibb vadvízi sportág, egyidős az emberiséggel. Az eredetileg négyszemélyes, de most itt kétszemélyes speciális gumihajót fentről egy tapasztalt Égi Kormányos kormányozza, de az evezésben minden utasnak részt kell vennie. A raftingolás teljes és összehangolt munkát kíván a bent ülőktől, ezért különösen alkalmas kapcsolatépítésre. Minimális úszástudás is elegendő ahhoz, hogy a hegyi patakokon, zúgókon hánykolódó raftot vízszintesben lehessen tartani. Meglehetősen jó kondiban kell lenni, érdemes az indulás előtt néhány héttel elkezdeni futni és súlyzókkal edzeni. A mi két utasunk nem vett különórákat a túra előtt, edzetlenül és legyengülten indultak neki az útnak. Festői szurdokokon keresztül fehér sziklák között vezetett útjuk. Vadabb és nyugodtabb zúgók, síkos sziklacsúszdák, adrenalindús ugrások jellemezték útjukat. Még védőfelszerelés sem volt náluk, mégis olyan mesteri módon vették a kanyarokat, olyan profi módon állták a csónak le-fel pattogását a tajtékos habokon, hogy elsőnek értek célba.

Mi van veled, olyan vagy, mint kaszapengetéskor a fürj, mondta másnap Rebeka néni. Szólok, kiabálok, nem hallod. Mit csináltál te az éjszaka, hogy ilyen nyúzott vagy? Nem dolgozod te túl magad? Mondtam én, hogy nem neked való ez a nehéz férfimunka. De hát nyakas vagy, nem hallgatsz rám, te gyékényvilágbajnok akarsz lenni. Szerintem nem kell ma már senkinek a gyékénybútor. Egyszerűség meg régiség, ugyan már! A férfi is azt mondja, hogy az egyszerű, festetlen nő kell neki, de a festett, csinos, modern nőkre ácsingózik.

Öt eladásom volt tegnap, a maival együtt tíz, mondta Tünde boldogan. Rebeka néni, én olyan, de olyan boldog vagyok, lelkesedett és megölelte az asszonyt. Jó, akkor már csak egy férfiemberre van szükséged, és meglesz mindened, mondta Rebeka néni. Az is kialakul majd menet közben a végén, nem fogok rágörcsölni, egy biztos, én nem fogom se erőltetni, se siettetni, majdcsak eljön, ha akar, fogadkozott Tünde. Hát én továbbra is azt mondom, hogy nem fogja rád verni ezt az ajtót senki. Én a helyedben mégis megnézném azt a cindert, az egész világ a mobilt döfködi.

Férfit titokban tartani, ha lehet ilyet mondani, nehezebb, mint a tevének átkelni a tű fokán. De a Bibliánál maradva, nincs olyan rejtett dolog, amely napvilágra ne kerülne, és nincs olyan titok, amely ki ne tudódna, és ismertté ne válna. Hippokratész a mocsárban, avagy a bujkáló rasszista orvos, tobzódott a médiahazugság, és szökőárja háromszor megkerülte a földet, vitte magával, akit lehetett, aztán lecsillapodott, és beszivárgott a talajba. Csend lett, nem szóltak a hírek másról, csak arról, hogy Kislápostól nyugatra mindent befedett a hó. A délceg nádszárak alázatosan meghajoltak a nagy hó alatt, bütykös gyöktörzsüket behajlították, szárölelő leveleiket egymás mögé görbítették, és fedetlen fejüket előrebiccentették. Így tisztelik évezredek óta a telet, és a tél komatálát, a havat. A hó bebugyolálta a lápot, jó melegen, a kunyhókból pöfékelt a füst, és girbegurba betűkkel írta az égre, hogy az emberi élet mindenhol tanyát üt, még ott is, ahol nem gondolnák.

Fehér karácsonyunk lesz, suttogta Tünde, feldíszítem az ablakod előtt strázsáló fenyőfát, és éjjel nézheted majd, hogyan világítanak a nagy színes égők a havas fán. Nem aludtak egy szobában, Tünde ablakán olykor beláthatott egy-egy éppen arra járó kisláposi. A vendégszoba ablaka előtt pedig terebélyes fenyőfa magasodott, dús alsó levelekkel. Tünde kifejezetten kérte az építészt, hogy a fához tervezzék a szobát, mert a nagy fától semmi esetre sem szeretne megválni. Nem mondhatni, hogy egyszerű volt végigvinni a tervet, de a kisházhoz toldott ikerszoba felépült, és a fenyő is megúszta néhány kósza káromkodással. Masszív, sokat látott fa volt, végignézte Csirke Jóskát és a szakkörös asszonyokat, hallotta a vészmadarak rikácsolását. Gizike és Gézu is megpihent a lombja alatt, és Kis Jóska, bár nem túl stílusos dolog, de gyakran használta paravánnak a vizelésénél. Látta Tündét a tóparton ülni, és végig kellett néznie azt, hogy elájul, és egy horgász, mint rongybabát, autójába fekteti. És most, ha minden igaz, feldíszítik.

A láp füstös arcú, kócos népe karácsony táján ünnepet ül. Nem a názáreti Jézus születését várják. Mesék vacsorájának nevezik a leghosszabb éjszakát, amikor átmennek egymáshoz a rokonok és ismerősök. Csakis szárnyasból készítenek eledelt, mert úgy tartják, a madarak visszahozzák a napfényt. Imákat mormolnak napanyjukhoz, akinek mosolya kiolvasztja a hany befagyott vizét, és ha megindul a víz, ahogy mondják, az öröm is keringeni fog az erekben. Mert öröm nélkül mit ér az élet. Szokás, hogy mindig a legidősebb kezdi a mesét. A történetek sokat ismételt, olykor unalmas szövegek. El-elbóbiskol a legtöbb hallgató, teli hassal bányameleg fészekben nehéz ébren maradni. Csak akkor riad fel, amikor elérkezik a búcsú ideje. Bár olyan is előfordul, hogy a mese izgalma kikerekíti a szemet. Ilyen história a kastély grófkisasszonyának története.

Az úgy volt, hogy megesett szegény, pedig jó kisasszonka volt. A láp volt a mindene, nem érdekelték a drága ékszerek, a bársony ruhák. Na elég az hozzá, hogy meglett a gyerek. A lápi bába, bizonyos Puttonyos Rezi segített világra hozni. A kisasszony utána hazament, mint aki jól végezte dolgát. A barátnője szoptatta tovább a gyereket, bizonyos Hariska, aki szintén úgy járt, mint a grófkisasszony, hogy bekapta a legyet. Fél nap különbséggel jött világra a két gyerek, Hariskáé lány, a grófkisasszonyé fiú. Hát elég az hozzá, hogy Hariska elvitte a fiúcskát egy zsombékra, ahol majd rátalált volna a grófkisasszony. Ez az egész meg volt beszélve, hogy azt mondja majd a kastélyban, hogy találta. Letette Hariska a gyereket, és egy nádfal mögül nézte, mikor érkezik a grófkisasszony a nevelőnőjével. Mert ez is meg volt beszélve, hogy ne egyedül érkezzen. Hariska leste a kosarat, amiben a fiúcska volt. Annyira leste, hogy beleejtette a csónak evezőjét a vízbe. Nyúlt utána, de elvitte a tavaszi áradat, a gyereket meg csak nem hagyhatta ott. Bolond kedvű szél támadt a morotva vége felől. Egyszer csak azt látja, hogy uccu neki, elindul az ingóláp a kosárral meg a gyerekkel együtt. Fújja az egyre erősödő szél a zsombékot, már el is fújja Hariska szeme elől. Hariska kétségbeesésében ráhasalt a csónakja orrára, kinyújtotta kezét, és tenyerével lapátolta a vizet. Mindhiába. A gyerek eltűnt. A grófkisasszony bánatában több külországon át, Párizsba ment. Ott valami részeges festőnek lett a szeretője. Eltelt vagy tizenöt év, amikor tépett konttyal, szaggatott ruhában hazavetődött Kisláposra. A hanyt járta éjjel-nappal, kereste a fiát, mert álmában megjelent neki, hogy nem halt meg, él. Kiköltözött egy szigetre, saját kunyhót épített neki az öreg gróf, ott tengette napjait a habókos grófnő. Egyik nap szőrös vízifiút fogtak a halászok. A kastélyba vitték megmutatni, milyen csudabogarat adott nekik a víz. Rozina meghallotta az esetet, a kastélyba rohant. Fiam, drága, kisfiam, ölelte volna a fiút, de az nem engedte magához. Emberruhába öltöztették, asztalhoz ültették, de a fiú nem kívánt más eledelt, csak békát és madártojást.

Nem is lett volna semmi baj, ha ez a Hany Stefi, mert Istvánnak keresztelték, a Hany Stefi csak gúnynév volt, nem lábatlankodik a szakácsné lánya, Zsióka körül. Addig-addig kerülgette, amíg bele nem szeretett. Hozott neki ajándékba kagylót, nádat, virágot, madártollat, mindent, amit a hany adott. A lánynak is tetszett a fura szerzet, de csak úgy, mint játékszer, érdekesség. Különben is az esküvőjére készült, gyűrűs menyasszony volt, amikor kifogták Stefit.

Na, eljött az esküvő napja, Stefit felöltöztették piros nadrágba, mert ahogy mesélik, nagyon szerette a piros színt. Jön a vőlegény meg a menyasszony nagy kicicomázva, az asztalhoz ülnek. Hozzák a forró fácánlevest külországbeli fedeles porcelántálakban. Elcsendesedik a lakodalmi népség, köszöntőt mond a gróf, aztán lefelé az összes többi. Zsióka felfedi a levesestál tetejét, hogy először szed a grófnak, aztán lefelé mindenkinek. És halljatok csudát! A levesestálból irdatlan temérdek kígyó meg béka csúszik, mászik, ugrándozik elő. Ezt csakis Stefi tehette, senki más, kiabálják az emberek. Hol van Stefi? De Stefi akkor már kimenekült a teremből, futott, szaladt, loholt a hany felé. A násznép meg utána. Ruhástól ugrott bele a vízbe, lebukott, eltűnt. Nem látta többé senki, se a gróf, se a násznép, se a tulajdon édesanyja. Már ha tényleg a grófkisasszony gyereke volt.

Itt ér véget a történet. A hallgatóság lihegve a sok-sok kérdéstől, melyek közül egynek kettőnek hangot is ad, felbolydul. Olyan lesz a kunyhó belseje, mint a vadméhkas, amit támadás ér. Ám az idős mesélő jelzi, hogy lejárt az ideje, indulnia kell. Nem illő tovább maradnia. Annak rendje és módja szerint kikísérik, felhívják figyelmét az éhes csikaszokra, mert a láp vize mélyen befagyott, úriasan, kopogósan lehet járni rajta, tudja ezt a toportyán is. Még egy csőre töltött kölcsönpuskát is nyomnak az öreg kezébe. Percekig néma csend uralja a kunyhót, a házigazda szól a legkisebb gyereknek, törüld meg az orrod, Laji. Ez azt jelenti, hogy piszkálja a tűz közepére a félig leégett fadarabokat. Feléled a tűz, a vörös arcok nem kívánnak több mesét. Inkább jöjjön a valóság. Mi hír Kisláposon?

Ez a kérdés hosszú évtizedekkel később egy másik kunyhóban hangzik el, ahol két hajléktalan ver tanyát. Nincsenek messze a parttól, lábon járnak be a kisboltba kenyérért, kannás borért és friss hírért. Ezerszer inkább a nádkunyhóban töltik a telet, mint a közeli város hajléktalanszállóján. Ott mindenki lop, csal, verekszik, legalábbis ez a hír járja. Egyik este vendéget várnak, egy kisláposi otthontalan havert, akit a felesége se szó, se beszéd, kitett az utcára. A hálószobai franciaágyon kényelmesen két ember fér el, nem férnek el azon hárman. Mert az asszony beköltöztette maga mellé a szeretőjét.

Mi hír Kisláposon? – kérdik tőle. A pesti nő, aki fonja azokat a szép dolgokat, szökött fegyencet bújtatott a kis házában, meséli a vendég. Városi nő, vigyázni kell vele, minden kitelik tőle. Szökött fegyencet? Azta, csattan fel a két háziúr. Oszt kiszállt a rendőrség? Kiszállni kiszállt, de kiderült, hogy nem is fegyenc a fegyenc, hanem valami orvos, akit rehabilitáltak. A lényeg, hogy nem volt benne a balhéban, csak rákentek valamit. Így már mindenki érti, tiszta sor, ilyen az élet. A lényeg a lényeg, hogy állítólag ő lesz Kislápos háziorvosa. A felesége nagy hassal jár a faluban, augusztusra várják a gyereket. Ki halt meg, szegezik a kérdést a vendégnek, ne csak arról beszélj, ki születik, a halál is fontos, nemde? A racsitós Rebeka néni tegnapelőtt tette volna a túrós rétest a tepsibe, amikor nyilallást érzett a fejében. Összeesett, a macskája talált rá, annak a keserves nyávogására szaladt át a szomszéd. Jó asszony volt, bólogat a két hajléktalan, nagyon jó asszony. Minket is megkínált mindig túrós rétessel. Hja, az a rétes! Most is érzem a számban az ízét.