Csillagképek a Földön

Az asztrológia a világ megismerésére irányuló emberi gondolkodás popzenéje. Azok játszótere, akik azonnal oldódó, instant magyarázatra vágynak bármilyen égető sorskérdésükben, és színes magazinok horoszkóp-rovatát böngészve nyugtatják meg az élet vad viharaiban elgyötört lelkecskéjük háborgását. Lám, mindent megértettem: Béla azért csalt meg, mert Kos az aszcendense, Terkával pedig azért nem tudok együtt dolgozni péntekenként, mert a skorpióságába belerezeg a Merkúr.

Az asztrológia az ember tudatra ébredésével szinte egyidős, tiszteletre méltó tudomány. Őseink már évezredekkel ezelőtt fürkészték múlhatatlan kíváncsisággal az eget, a mindenség titkain töprengő bölcsek alkottak elképesztően komplikált rétegzettségű rendszereket annak érdekében, hogy akár az egyes emberi sorsot, akár egész nemzetek vagy a világ sorsát kozmikus összefüggésekben vizsgálhassák. Ahogy fent, úgy lent: a világmindenség egésze annak legkisebb részére is vonatkozik, és a legapróbb egység is a mindenség egészét tükrözi.

Hát jól kösse föl a gatyáját ezek után, aki manapság asztrológiai témákkal akar foglalkozni! A terület – kozmikus méretei ellenére – kultúrtörténetileg és esztétikailag olyan alaposan körüljáratott már a Bak szarvától a Halak farkáig, hogy a reá merészkedőt óhatatlanul elnyeléssel fenyegeti a két jól ismert rém (kortárs Karübdiszünk és Szküllánk): a giccsbe hajlás és a fölösleges okoskodás.

Nemrég egy olyan kortárs kiállítást volt szerencsém látni, amely alapszemléletével és ábrázolásmódjával frappánsan, minden különösebb erőlködés nélkül kerüli ki a fenti szörnyekkel való tragikus találkozást.

Jakatics-Szabó Veronika Asztro című tárlatának olajfestményei önfeledt spontaneitással, vidám frissességgel hozzák le a csillagképeket a Földre. Vagy épp repítik a földlakókat a csillagképek elérhető közelségébe. Miközben érett humorral s finom iróniával hangsúlyozzák a két világ közt terpeszkedő, átjárhatatlan távolságot.

A közepes méretű (többnyire 80x60-as) olajképek messziről is jól kivehető fő témája a tizenkét csillagjegy – többnyire – közismert ábrázolása. Elsőre nem is látunk mást, mint a nyugati zodiákusnak az európai kultúrkör évszázados hagyományrendszerében közhelyé silányult, szimbolikus karaktereit: Bika, Rák, Halak, Kos… Habár a szín- és ecsetkezelés ízlésessége, az anyaghasználat finomsága, a gyöngéd, halk átmenet realizmus és szürrealizmus, impresszionizmus és illusztratív diskurzus közt már méterekről föltűnik. Közelebb lépve szembesülünk igazán a művészi szemléletmód egyéni trükkjével, a létsíkok, dimenziók, a kozmikus és emberi léptékek összesimulásának és összefeszülésének természetesnek ható láttatásával.

Az égövi jegyek alatt, a fogyó holdban kéklő Rák, a vöröslő Napban kapálózó Oroszlán, az örvényspirálban csillogó Halak, a napsütötte életfa előtt ugrándozó Bika alatt ugyanis apró, szürkéslila alakok téblábolnak. Arcuk nem igazán kivehető, szinte csak kitöltött kontúrú emberalakok. Sziluettek, formák, tucatemberek, „az utca emberei”. Téblábolnak, találkoznak, diskurálnak, ücsörögnek, csomagot vonszolnak, kutyát simogatnak, babakocsiban gyereket tolnak, plédet terítenek egy padra, vagy a flaszteren matatnak valamit. A csillaglényekkel semmilyen dramaturgiai kapcsolatuk nincs, nem veszik észre őket, nem figyelnek rájuk. Hiába lóg bele mindennapi terükbe egy oroszlánfarok, hiába böki meg mindjárt oldaluk a Skorpió ollója: zavartalanul élik világukat a Földön. Színük szerint valamiféle örök szürkületben, vagy örök alkonyatban, tudomást sem véve a föléjük magasodó, rájuk nehezedő égbolt titkos csodáiról. Vagy talán éppen azért aprózzák el olyan fatálisan figyelmüket, azért merülnek el a piszlicsárság mámorában, hogy árnyékernyőt vonjanak éberségükre, hogy tudatukat ködbe merítve ne kelljen érzékelniük a sorsukra ható mindenség erőit?

Megannyi költői kérdés, mi a képeket alaposan szemlélő látogató eszébe juthat…

Korábban a csillagjegyek többnyire közismert ábrázolásáról írtam. Lássuk hát az izgalmas kivételeket!

A Nyilas itt nem a jól ismert, hellén kultúrkörből örökölt kentaur, hanem egy apró lovacska előtt álló, játékíjat feszítő kisfiú. Majdnem kentaur: a gyermek pont olyan szögben takarja ki a lovat, hogy megengedje a kép szemlélőjének a lehetőségek játékát. A megfeszített íj közepén karikányi luk: azon dugja át a gyermek a nyilat. Nyilvánvalóan nem fegyvert, hanem gyerekjátékot látunk – mégis, mennyivel ízlésesebb megoldást választott ennek érzékeltetésére Jakatics-Szabó Veronika, mintha, teszem azt, a jóval közismertebb, fémhegy helyett tapadókorongban végződő nyílvesszőt ábrázolta volna képileg!

Az Ikrek két elrugaszkodó, ugró kisfiú – szintén szembemegy a tradicionális ábrázolásmóddal. Érdekes: a Rákon kívül még ez az a festmény, melyen az alul tébláboló emberek és a csillagjegyi főalak közel azonos színárnyalatban fürdik. A többi tíz jegy esetében a csillagvilág és az emberek világa színében markánsan elkülönül.

A Vízöntő a vizet nem korsóból, hanem PET-palackból önti. A sötét felhőn csücsülő, fegyelmezett frizurájú nőalak a képek szereplői közül az egyetlen, aki a néző szemébe néz. Pillantása lesajnálón szemrehányó: hogy jövök én ahhoz, hogy vízöntés közben kukkolni merészeljem őt?

A Mérleg sem a klasszikus, kettős súlypontú, ókor óta használatos ábrázoláshoz folyamodik, hanem egy modern, digitális kijelzős konyhai mérleget láttat, rajta füles kancsóval: vajon mi lehet benne? Mindenesetre ennek a mérlegnek csak egy „serpenyője” van, akárhogy is nézzük…

Kedvencem a Szűz: harsogó, zöld ruhában, üdezöld bőrrel, kezében zöld csokorral. Háta mögött a vöröslila, kozmikus csillagködökből mintha harapnivalóan friss, zöld szárú póréhagymák bújnának elő… Micsoda abszurd, frivol, szürreális, egyben ártatlanul hiteles láttatása ez az égi és földi összeköttetésnek!

Aki szeretné úgy látni a jól ismert csillagjegyeket, ahogyan még nem látta, annak érdemes ellátogatni a budapesti Wekerlei Kultúrházba, Jakatics-Szabó Veronika tárlatára, és eltűnődni: micsoda dolgok vannak a Földön és az Égben...

A kiállítás díjtalanul látogatható 2025. 11. 21-ig a Wekerlei Kultúrházban, nyitvatartási időben.