Az asszonykatona

1849. február–augusztus

Amikor a váradi katonai kórház orvosa, doktor Lieber bejelentkezett raportra, Matta Eduárd hadnagyba belényilallott a rettenet, hogy bizonnyal kolera vagy valami más ragály ütötte fel a fejét az ispotályban, ahogyan az gyakorta megesett vérzivataros időkben. Tömérdek volt a városban a sebesült, mi több, a haldokló is, hisz Vízakna poklából Váradra hozták a súlyosabb sérülteket, már akit kocsira lehetett fektetni, mert a többség ott maradt levágva a vérmezőn. S aki megmaradt, azok legtöbbje se igen lesz ép ember többé, mert a kartácsok nagy kárt tettek a bakákban. Több volt a csonkolásra ítélt sebesülés, és még több a halál a váradi ispotályban, mint azt az orvosi képzelet előre kiszámíthatta volna. A kórház épülete kevésnek bizonyult, sátrakat állítottak fel a vár udvarán, a semminél több, épp csak meghalni elég, hisz február első napjaiban farkasordító hideg vette be magát a városba. Aki nem fagyott meg, azt elvitte a sebláz meg az üszök. Napszám kellett volna végezni a csonkolásokat, ám nemhogy orvos, de még felcser sem volt elegendő. Ennyi nyomorultat nem lehetett ellátni, ha a lelkét tette is ki a felcsercsapat.

Istennek vagy tán éppen a zimankónak köszönhetően nem tört ki semmiféle ragály. Mindazonáltal a hír, amit Lieber doktor hozott, letaglózta a hadnagyot. Sárossy Gyuláról volt jelentenivalója, és Matta döbbenten hallgatta a katonaorvos szavait. Hogy Sárossy nem férfi, hanem nő.

A hadnagy első érzülete a megkönnyebbülés volt. Hiszen eddig is erősen zavarosak voltak az érzései, ha Sárossyra gondolt. Harcolt magában e felindulás ellen, hisz sose vágyott a férfiak szerelmére, és jó katolikusként fertelmetes bűnnek tartotta még a gondolatát is. Ám a szív tüzét képtelen volt megoltani. Mert akárhogy is küzdött magában, lenyűgözte ennek a fiatal honvédnek a katonai rátermettsége. Elkápráztatta a ruganyossága, ügyessége, bátorsága. És igen, arcának szép vonásain is gyakran elmélázott a tekintete. Eddig elnyomta magában ezeket az ingereket. De immár… Immár szabad akár szerelemmel tekinteni a honvédjére! Igaz lehet a lelke indulata, valósággal is szeretheti Bányai Júliát. Mert ez a becsületes neve, így hívják: Júlia. Mint Petőfi múzsáját, pont úgy.

Matta Eduárd úgy érezte, szüksége van egy kancsó borra. Mégpedig íziben. Mert akárhogy is, most olyan jelentést kell írnia Bemnek, amilyet még sohasem. Ami halált hozhat a katonájára. Tudta, hogy egy ilyen skandalumot nem lehet eltussolni, a katonai tábor tán már most attól zajos, hogy Sárossy Gyula nőként lépett a 27. gyalogezred kötelékébe. Megtévesztette a feljebbvalóit, jogtalanul hordta a honvédegyenruhát, bemocskolta ezzel a katonabecsületet. Ez főbenjáró függelemsértés. És ahogyan Bemet ismeri, nem fog kukoricázni, kisebb vétségekért is osztott már ki halált a katonái között, ugyanis számára a fegyelem legelőbbvaló.

„Ámde, ha nincs Sárossy, akkor Erdély sincs ma magyar kézen” – ötlött Mattába a gondolat, majd vissza is rettent a szentségtörő ideától. Hiszen Bem hiába sebesült meg, hiába gyötörte a láz, úgy állt néhány nap múlva a piski hídfőnél, mint valami kőszikla! S mikoron megingott a védelem az ellenséges ágyúk torkolattüzétől, és kezdtek visszakozni a gyalogosok az osztrákok szuronyai elől, amikor már a piski hídra tört fel az ellen, Bem nem hátrált meg, hanem támadásra adta ki a parancsot.

– Ez a híd most Erdély! Ha ez elvész, vész az ország is! Előre!

A honvédek egy pillanatra tanácstalanul néztek össze. Jobbára katonának sem lehetett nevezni őket, hiszen békés polgárok, parasztok, iparosok, céhlegények voltak még alig néhány hónapja is. Az még a jobbik eset, ha a honfilélek végett hallgattak Kossuth hívó szavára, de a többség csak a kvótát töltötte ki. Matta alakulatában is száz emberből jó, ha tíz volt önkéntes, a többire csak ráesett a sor, s menniük kellett, hogy kilegyen a kvóta. Mert Batthyány még az ősszel kiadta a parancsot, hogy minden településnek katonaságot kell kiállítania, és hogy honnan szerezték a legényeket, azt nem kérdezte senki. A legtöbb faluban sorsot vetettek, az volt a módja.

Nem akart hát az osztrákok torkolattüzébe előrerukkolni senki, hogy Bem szavára megvédjék a hidat. Sárossy volt az első, aki megeresztette a lovát.

– Hujj! Hujj! Hajrá! Üsd az ellent! – kiáltotta, és nyomában megindult az egész had. Úgy verték vissza Puchner csapatait, mintha csak gyermekekkel játszódnának. Pedig kartácsoltak erősen az osztrákok, hullott a magyar, Sárossy is ott sebesült meg egy kartácsszilánktól. Onnan szállították Váradra az ispotályba.

Bányai Júliát, alias Sárossy Gyulát katonai törvényszék elé kéne állítani. No de hátha emlékezik a generális Vízaknára meg a piski hídra. Akkor tán megkegyelmez a rebellis regrutának. Hogy leszereli, az bizonyos, tán tömlöcbe is záratja, kurta vasban viteti Kolozsvárra. De mindegy az. A kurta vasból ki lehet szabadulni, a halálból azonban nem.

Akárhogy is, meg kell írnia a jelentést. Nem titkolhatja Júlia kilétét. Ha ő nem teszi meg, hát megteszi Gyura hadnagy, ami bizony Mattát hozná kínos helyzetbe, hiszen mégiscsak ő Sárossy parancsnoka. Nem mellesleg, ha maga írja meg a jelentést, akkor szót ejthet a honvéd katonai erényeiről is.

Szívszorítva várta vissza Bem válaszát, ami néhány nap múlva meg is érkezett. Amint elolvasta, azonnal maga elé rendelte Sárossyt.

Az asszony sápadtan, karikás szemmel, sebesülésétől bicegve jelent meg a sátorban, de az uniformisa tökéletes volt, és a hapták is, amibe vágta magát.

– Sárossy Gyula honvéd, szolgálatra jelentkezem!

– Júlia inkább, nem? – kérdezte pihenjt intve Matta. – Bányai Júlia a neve, ha jól tudom. Honnan a Sárossy?

– Elhalt férjem neve volt.

– Helyette lépett be a sorba?

– Igenis, hadnagy úr! – vágta magát megint vigyázzba Júlia. – Az ő egyenruhájával, behívójával érkeztem ide. Az ő emlékére lettem katonává.

Matta szíve hevesebben kezdett dobogni ezektől a szavaktól:

„Micsoda asszony! Istenem, micsoda asszony ez? Nemcsak élenjáró katona, hanem halálig hű feleség is.”

De nem engedett az ellágyulásának, kemény hangon szólt oda:

– És ezzel súlyos függelemsértést követett el! Tudja, hogy mi ennek a következménye?

A nő tekintete dacosan villant, ahogyan felemelt fejjel szembenézett vele:

– Igenis, tudom! Golyó általi halál.

– És maga mégis vállalta, hogy beáll regrutának? – kérdezte az asszonytól Matta, és érezte, hogy a hangján átsüt a csodálat.

– Nem tehettem mást, hadnagy úr!

– A férje emléke végett?

– Amiatt is! Legfőképpen azonban azért, mert nem nézhettem tétlenül, ahogy a császáriak letiporják a népünket! Hazafiúi kötelességemet teljesítettem. Vagyis… Honleányi… – bizonytalanodott el, de aztán megint csak fölemelte a fejét, állát konokul a magasba tartva. Tisztában volt vele, hogy a katonai szabályzat szerint a baka nem beszélhet, ha a feljebbvalója nem kérdezi, immár azonban nincs vesztenivalója. Ha másnak nem, legalább a hadnagyának elmondja, hogy miért lett katona. – Egy asszony is szeretheti ugyanúgy a hazáját, mint egy férfi. Egy nő is szolgálhatja a szabadságot, ha kell, a kardjával is! És ha ezért engemet kivégeznek, hát bátran nézek szembe a puskagolyóval.

– Azt érdemelne, golyót, legalábbis a rendtartás szerint – bólintott Matta –, hiszen súlyosan félrevezette a feljebbvalóit, megtévesztette még a tábornokát is.

Júlia felkapta fejét a szóra. Rajongásig szerette Bemet, s még most is a vállán érezte az öreg generális kezét, très bien, mon fils, tu es un bon soldat.

Akkor dagadt a keble a büszkeségtől, eszébe se jutott, hogy ebben a pillanatban is megcsalja a tábornokot, pusztán azzal, hogy nő.

– Bem generális szigorú tábornok, azonban bölcs vezér – mosolyodott el Matta, ahogyan elővette a tábornoki pecséttel ellátott levelet. – Tudja, hogy az ilyen vérzivataros időben meg kell becsülni a jó katonát. Akkor is, ha az Isten nőnek teremtette. Így hát, Bem tábornok felhatalmazásával – szólt immár hivatalos hangon –, a vízaknai és a piski csatában mutatott hősies magatartásáért és bátorságáért őrmesternek nevezem ki – mondta, majd hevesen megragadta az asszony kezét.

– Gratulálok, Júlia, szívből gratulálok! Én mindig tudtam, hogy maga… Maga valami egészen különleges teremtménye az Istennek.

Júlia hálásan nézett a hadnagyra. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. Az imént még a halált várta, ezennel meg kiderült, hogy előléptették.

– Akkor… katona maradok? Továbbra is huszonheteseknél szolgálhatok?

– Nem – rázta meg a fejét Matta, és ahogy elengedte Júlia kezét, a hivatalos, kimért hangja is visszatért. – Elvezénylik tőlünk. Kolozsvárra megy, ott van egy női vadászszázad. Százötvenhárom női vadász, akikkel, ahogy hírlik, nemigen bír Hatvany Imre parancsnok úr. Mert elég magatörvényűek.

– Százötvenhárom nő a magyar honvédek között? – döbbent meg Júlia.

– Annyira azért nem honvédek – pontosított Matta. – Hatvany szabadcsapatokat szervezett, s az asszonykatonák igen hasznosak a vadászszázadban. Bizonyos vagyok benne, hogy maga is az lesz.

Júlia elmosolyodott magában. Vadászszázad… Az aztán neki való! Cserkészés, felderítés, az ellenség megzavarása! Ez az igazán reá szabott katonai feladat!

Most már csak egy kérdése maradt. Pontosabban kettő.

– De akkor nem kell női ruhát húznom, ugye? Megtarthatom az uniformisomat?

– Meg bizony – nevetett fel Matta –, egészen addig, amíg a generális mást nem parancsol.

Hogy a vadászszázadban más lesz a harcmodor, sejtette előre Júlia. De hogy ennyire, azt nem gondolta volna. A huszonheteseknél is kellett a kurázsi, de ott zárt arcvonalban harcoltak, még a lovasszázad is egy emberként mozgott. Ám amikor átkerült a vadászokhoz, hármas csoportokban portyáztak. A terepen rézsút helyezkedtek el, akár lóval vagy gyalogosan, s a három katona közül egynek mindig csőre volt töltve a fegyvere. Már a szabályzat szerint. A kolozsvári asszonyvadászok azonban nem sokat adtak a szabályzatra. A hármas csoportokat megtartották, Júlia Teleki Izabellával meg Heismann Veronnal alkotott egységet. A vadászok fő fegyverneme a puska volt, habár egyedül Izabella konyított hozzá, de csak azért, mert az apja már gyermekkorában kitanította a lőszerszámok használatára. Nagy vadász volt az öreg Teleki gróf, és a lányát ugyanúgy elhordta a vadászatokra, mint a fiait. Izabella így hát pontosan célzott és lőtt, sose vétett célt. Júlia és Veron azonban épp csak annyit konyított a lőfegyverekhez, amennyit a kiképzésen elsajátítottak. Alig valamit. Ellenben kiválóan vívtak, és még jobban lovagoltak. Ennélfogva nem egymást fedezték rézsútban, ahogyan azt a szabályzat előirányozta, hanem míg Júlia meg Veron portyázott, Izabella védte őket. A felderítéshez egyébként is jobban járta a ló, hisz így gyorsabban tudták hozni-vinni a híreket, ha csapatmozgásokat tapasztaltak. No meg az osztrák megzavarását is könnyebben vitték keresztül lóval. Ezeknél a bevetéseknél Júliának sokszor eszébe jutott Szokil, minthogy gyakorta kamatoztatta azt, amit egykor Szentpéterváron a kozáktól tanult.

– Az ördögét, te lány, erre minket is ki kell okítanod! – csapott a vállára Izabella, amidőn először szemlélte végig a fedezékből, hogyan cserkészi be Júlia az osztrák jégereket.[1] Szokiltól megtanulta jól, hogy nincs olyan szoldát, amelyik magányos lóra lőne. Sőt, még inkább igyekszik befogni, hogy a saját csapata lóállományát gyarapítsa. Szokil kiokította arra is, hogyan tud a nyeregkápába vagy éppen az istrángba kapaszkodni úgy, hogy a ló oldalához vagy a hasa alá simulva szinte láthatatlan legyen. A lovat általában szürkületkor hajtották ki az erdőből, mintha eltévedt volna, vagy elvesztette volna a lovasát. Gyakorta megesik ilyen a csatamezőn. S a ló nagy érték, főleg a harchoz szokott paripa, amelyik nem ijed meg a csatazajtól. Következésképpen a jégerek rögvest lecsaptak rá. Jobban mondva csak szerettek volna, mert amikor kézközelbe került, Júlia egy lendülettel termett a lova nyergében, előrántotta a kardját, és úgy levágta őket, mint az érett búzát a mezőn. Lehettek akár négyen, öten is, ez a trükk mindig bevált, fel sem riadtak a meglepetésből, már a földön feküdtek, holtan vagy sebesülten. Számos osztrák felderítőt semlegesített így a kis különítmény.

Azt az oláh bandát is így kerítették kézre, akik a Gyulafehérvárban székelő osztrákoknak akartak élelmet becsempészni. Tizenkét társzekér gördült a fehérvári kerülőúton, a cserkeszek úgy vélték, élelemmel, amiben igencsak szűkölködtek a magyar csapatok, hiszen március óta ostromolták a várat, és jócskán kifogytak az utánpótlásból. Úgy tűnt, lassan fel kell adniuk az offenzívát, mivelhogy a lőszernek is végére jártak.

Szokil cselével cserkészték be az oláhokat, amikor aztán bevitték a táborba a zsákmányolt társzekereket, akkor derült ki, hogy közülük három lőszerrel rakott.

– Ez lesz ám a jó eledel az osztrákoknak! – ujjongtak a honvédek, látva a vasalt ágyúgolyók seregét, a lőporokkal megrakott hordókat.

Az oláh kaland után csak napiparancsban kapott dicséretet, hadnaggyá akkor nevezte ki Kemény Farkas, amikor lefülelte a császári ügynököt.

Azt, hogy spion van a gyulafehérvári táborban, már régóta sejtették, mert bárhol s bármikor rohanták meg a várfalakat, az őrség mindig készen várta, és öldöklő golyózáporral árasztotta el őket.

Azonban hetekig homály fedte, hogy ki lehet az ágens.

Igazság szerint Júliának már első látásra gyanúsnak tűnt az a lángosképű, nagydarab, szőke péklegény, aki naponta megjelent a fehérvári táborban. Két nagy szakajtót cipelt mindig a vállán, megrakva frissen sült kenyérrel, és grátisz osztogatta a katonák között. Ráadásul fehér kalácscipót, és nem a katonák menázsijához járó komiszkenyeret.

A lángosképű napjában megjelent a kosarával, hol az egyik víárokban tűnt fel, hol a másikban, és úgy osztogatta a kenyeret, mintha szentelt ostya lenne. A péklegénynek nemcsak a válla volt széles, hanem a kedélye is, hangos nevetése vidámságra ingerelte a fáradt bakákat. Szívélyesen el is beszélgetett velük, ám éppen a szava járása ébresztette fel Júlia gyanakvását.

– Olyan furcsán gördül a szó a maga szájáról! – állt elé egyszer a fiatalasszony.

– Hát, mert szász volnék – vetette oda foghegyről a lángosképű, mert mit fog ő törődni egy nő akadékoskodásával.

De Júlia nem hagyta annyiban a dolgot.

– Szász? És melyik várost mondja sajátjának?

– Nagyszeben városát – bökte ki a lángosképű. – Az a szászok Haupstadtja,[2] ha nem tudnád! – vágta még oda okítólag.

Júlia nem szólt, de most már bizonyos volt a dolgában. Éppen eleget hallotta a szebeni szászokat magyarul beszélni, hiszen a környéken nőtt fel. Ők nem így ejtik a magyar szavakat, annál inkább a bécsi uracsok. Osztrák lesz ez, osztrák bizonnyal!

Magához rendelt hát két honvédet, és amikor a péklegény éppen a nyugati víárokban baktatott, hogy elérje Inczédy hadnagy állását, Júlia eléugrott.

– Mutasd a passzusaidat! – kiáltott rá az okmányait kérve határozottan az asszony, és elállta az útját. A lángosképű körbenézett. A víárok üresnek tűnt, sehol senki, könnyűszerrel végezhet ezzel az ugrabugra nőszeméllyel, nem lesz, ki észrevegye. Egy mozdulattal roppantja el a nyakát a vászoncselédnek, mint a kismacskáknak szokás. De tán még annyit se érdemel, hogy ráemelje a kezét. Ügyet se kell rá vetni! Hisz csak egy nő, még ha katonagúnyában is páváskodik.

– Ne olyan hevesen, őrmester uram. Vagy asszonyom? – vigyorodott el csúfondárosan, végigmérve Júlia egyenruháját. – Ki látott már ilyet? Egy asszonyőrmester! – röhintett fel, és hatalmas termetével megindult Júlia felé, hogy mint a legyet, csapja agyon. Azt hitte, meghátrál a nő, de az nem tágított:

– A passzusokat, ha mondom!

A péklegény lassú mozdulattal nyúlt be a zsebébe, de iratok helyett egy tőrt rántott elő. Júlia egy mozdulattal kitért a férfi elől, és úgy elkaszálta a lábát, hogy zsíros teste nagyot puffant a víárok poros földjén. Erre várt a két honvéd, akik a sánc tetején lesték az eseményeket. Beugrottak az árokba, hátra csavarták a lángosképű karját, hogy moccanni sem tudott. Néminemű tortúrának ugyan alá kellett vetni, hogy kivallja, osztrák a pokolra való, mégpedig osztrák őrnagy. Fertályóra sem telt el, golyót kapott abba a nagy fejébe.

Júliát pedig Kemény ezredes hadnaggyá nevezte ki. Saját egységet kapott, szakasznyi honvéd tartozott alá szuronyos puskákkal. Azonban Gyulafehérvár ostromát is fel kellett adni. Stein Miksa ezredes, az ostromló sereg parancsnoka visszavonulót fújt, ámde az orosz hadak Szászsebesnél elvágták az útjukat. A csata előtti estén Júlia néhány bajtársával ott ült a tábortűz mellett. Hallgattak a legények, mert tudták, másnap eldől a sorsuk. Megütköznek a muszka sereggel.

– Ellátjuk ennek a Lüdersnek a baját, ne féljetek! – kurjantotta Kereki Jocó, aki igencsak jól értett a közelharchoz.

– Lüders? – kapta fel Júlia a fejét.

– Tán ismered? – kérdezte vigyorogva Koroknai Ernő, az egyik tiszttársa.

– Őt nem, de a lányát igen. Én tanítottam lovagolni még Szentpétervárott. Jóravaló leány.

– No, az apja nem az. Összeállt a császárral. Holnap az ő csapataival küzdünk.

Júlia gyomrába akkor mart belé először a félelem.

– Lüdersszel? Neki kozákjai is vannak!

– Tizennyolc század.

Júlia megszólalni sem tudott. Tizennyolc század az majd két és fél ezer ember.[3] Majd két és fél ezer Szokil, akik úgy vágtatnak, és úgy forgatják a kardot, mint az ördögök. Nézte a bakákat, a „fiait”. Alig is van köztük valamirevaló katona, harcot se sokat láttak még, nemhogy kozákokat.

„A kozákokkal szemben nem győzhetünk – nyilallott belé a rettegés. Azokat nem lehet legyőzni. Ezek a fiúk holnap mind halottak lesznek. És lehet, hogy én is.”

A szívét még jobban összeszorította az iszony. Nem a halálfélelem, hanem mert eszébe jutott, hogy a csatamezőn akár Szokillal is szembetalálkozhat. Mert itt kell hogy legyen a muszka táborban, hisz az a kozák annak adja a szablyáját, aki jobban fizet. És Miklós cár jól megfizeti a zsoldosait. Vajon mit cselekszik majd, ha a harctéren Szokillal kell szembenéznie? Bármely kozákot levágná szívesen, hiszen a nemzet szabadsága ellen törnek, de vajon Szokilra rá tudja majd emelni a kardját? Nem tudta eldönteni.

Mégsem találkoztak a csatamezőn, és hadakoznia se nagyon volt módjában, mert újabb kartácsszilánkot kapott a lábába. A kolozsvári hadikórházba szállították, ám ott sem lehetett sokáig maradásuk, mivelhogy jött a muszka, mint a veszedelem. A magyar sereg Szászfenes irányába tudott csak visszavonulni, majd tovább a zsibói tábor felé.

Kemény Farkas még aznap este magához hívatta Júliát, amint hírét vette, hogy felépült, és újra képes lóra ülni.

– Magára bízom a hátvédet. Jobb kezekben nem is lehetne erősen megfogyatkozott seregünk. És ami még a maga vállát nyomja, az a tábori pénztár. Huszonkétezer magyar forint. Az utolsó reménységünk. Ezt el kell juttatni Zsibóra. Talán ez a pénz fedezi, hogy újoncokat toborozzunk, és visszaverjük a muszkát.

Júlia összevágta a bokáját, és bólintott.

– Értettem! A tábori pénztárat, ha kell, az életem árán is eljuttatom Zsibóra.

Érezte a feladat súlyát, hiszen ez egy zászlóalj félévi zsoldja lehet.

Utóvédként Júlia alakulata állt szemben a muszka sereggel, azonban hiába küzdöttek, mire a szászfenesi hídhoz értek, alig maradtak maroknyian. A kozákokat ötven emberrel megállítani nem lehet, akkor sem, ha a fenesi híd igen keskeny. Ámde előnyt adhat Keresztély Kálmánnak, aki a tábori pénztárt őrzi.

– Vágtass! – csapott Kálmán lovának a farára. – Meg ne állj Zsibóig! Mi meg fenntartjuk őket!

Kálmánnal csak egy tekintetet váltottak, tudták, tán az utolsót. Azonban perceket, esetleg fertályórákat nyerhetnek a futárnak az életük árán. Gondolkodás nélkül vállalták egy emberként valamennyien.

Kálmán megsarkantyúzta a lovát, átvágtatott a keskeny fenesi hídon, Júlia meg arcvonalba állította a katonáit.

„Gyere, Szokil! – gondolta magában, amikor közeledni látta a kozák lovasokat. – Most, ha kell, a véredet veszem! Vagy te az enyémet!”

– Vi-gyázz! Tölts! – adta ki a parancsot. – Cél! Tűz!

A kozákok soraiból elhullottak néhányan, arra azonban már nem maradt idő, hogy újratöltsenek, lévén, hogy a lovasok úgy vágtattak közéjük, és úgy sodorták el őket, mint az őszi szél a faleveleket. Júlia tudta, hogy itt gyalogosan semmi esélyük sincs. Lovat kell szereznie, lovat mindenáron. Egy pillanatra eszébe jutott a Pirka, vele a kozák ármádián is átvágna. De a Pirka nincs, egy ágyúgolyó végzett vele és a katonalovak garmadájával még Gyulafehérvárnál, amikor a császáriak a karámokat vették célba, hogy megbénítsák a visszavonulásukat.

Ott, a fenesi hídon semmi életesélye nem maradt gyalogosan. S az egyik kozák már nyargalt is felé, mindkét kezében ott villogott a saska. Júlia ismerte a mozdulatait, szinte öntudatlanul is ráérzett a vágások ütemére. Egy védés után belekapaszkodott a kozák csizmás lábába, és lerántotta a lóról. A következő pillanatban már a nyeregben ült, és igyekezett rendezni megmaradt katonáit.

– Hajrá! Kossuthért! A magyar szabadságért! Előre! – kiáltott Júlia.

A katonái rohamra indultak, ám hiába, a túlerővel szemben nem tudtak mit tenni. Itt már nem volt előre, csak hátra. Azonban kitartottak, míg csak lélegzetnyi levegő maradt a tüdejükben, míg csak emelni bírták a karjukat, mert minden perc előnyt jelent Keresztély Kálmánnak. Minden perccel nő az esélye annak, hogy a hadipénztár eljut Zsibóra. És minden perccel nagyobb a kilátás egy új magyar sereg felállítására. Azonban e percek életekbe kerültek. Elhullott mellőle lassan mindenki, jó tízen, ha állva maradtak a fenesi hídon. A kozákok mind kisebb gyűrűbe szorították őket, már nem pazarolták az erejüket kardokra, minek, alig is vannak maroknyian, elég nekik a pika.

A lándzsadöfés a vállán érte Júliát. Összerogyott a fájdalomtól. A kozákok nem törődtek velük, átvágtattak a hídon a magyar sereg nyomában. És utánuk jött az armada. Júlia akkor még tudatánál volt, nem veszítette el az eszméletét. Tiszta fejjel konstatálta, hogy ha a hídon marad, agyontapossák a lovak. Egy gyors mozdulattal meghengeredett, és belezuhant a Fenes-patak vizébe. Óvatosan behúzódott a sásosba, s ott jószerével az eszméletét is elveszítette, mert már fent járt a hold, amikor magához tért.

Mindenütt csönd.

Halotti csönd.

Majd hirtelen ló nyerítését hallotta meg a fűzfák irányából. Tudta, a muszka sereg már elvonult, hajtja a magyar hadakat. De ha szerencséje van, elébük kerülhet, hisz vadászként ismerte a rejtekutakat, amiken nemhogy egy sereg, de még egy szakasz sem mehet végig. Egy lovas azonban igen.

[1] Itt: az osztrák felderítők – vadászok – elnevezése.

[2] Fővárosa.

[3] Egy kozák századba 136 ember tartozott.