A félig elhúzott szalagfüggöny és tartójának sarka között laza, hintaszerű fonalat képez a függöny zsinórja. Ahogy a hátamon fekszem a kórházi ágyon, miközben bal karomba csepeg az infúzió, ezt a műanyag gyöngyökből összeforrasztott hintaszálat nézem. El-elszenderedem, felébredek. Az átlátszó lé csöpög, a háromágyas szoba két üres ágya vízszintes vigyázzban áll, és a fehér fonal mozdulatlanul csüng bele a látómezőmbe.

Számolom a csöppeket. Ahogy a palack homogén tartalma az apró tartályban tökéletes cseppé formálódik, addig nő, amíg saját súlya alatt elszakad, de a zuhanás előtt még összerezdül, megremeg.

Pillantásom a szalagfüggöny zsinórjára csúszik. Megmozdul. Összeráncolom a szemöldököm, fókuszálok. A zsinóron egy gyermek ül. Térdig ér a rövidnadrágja, hosszúszárú, fehér zoknijára szandált húzott.

– Te jó ég! – sóhajtok fel. Nem is a függönyzsinóron ülő gyermek látványa lep meg, hanem a semmibe belelógó, zoknis-szandálos lába – Van még, aki képes zoknira szandált húzni?

Felülök az ágyon, előrehajolok. Ha ismersz, tudod: rövidlátó vagyok.

A gyermek kócos. Szeme kék, homloka magas és domború. Pisze orra alól deresedő bajusz indul, majd összefolyik rendezetlen, mellkasára omló szürke szakállával.

– Na, kész, ennyi volt. Agyamra ment az infúzió – suttogom magam elé.

A gyermek felnevet és meghajtja lábaival a hintát, kacagva hajtja, fejét hátraveti és kuncog.

– Te tényleg itt vagy? – kérdezem.

– Látsz vagy nem? – provokál.

– Igen – felelem.

– Akkor itt vagyok, nem? – kacag fel újra.

– Hány éves vagy? – próbálom megfejteni a rejtélyt.

– Fogalmam sincs. És nem is érdekel – vonja meg a vállát.

– És ki vagy? – bámulom értetlenül.

– Azt sem tudom. Neked ki vagyok? – dobta vissza a kérdést.

– Biztos valamelyik gyógyszerem mellékhatása. Vagy a bennem tomboló gyulladás újabb szintje. Nem létezel. Hallucinálok. – magyarázom, bár inkább magamnak, mint neki.

– Hát, jó, ha ettől te jobban leszel... – vonja meg a vállát a szakállas gyermek.

Elaludtam. Hosszú és mély alvás lehetett. Mikor felébredtem, már nem lógott belőlem az infúzió csöve. Sötét volt a szobában. Egyszercsak ebben a sötétben megszólal a mellettem levő ágyon valaki. Összerezzenek. Anyám hangja. Igen, tudom, három éve ezen a kórházi ágyon haldoklott anyám. Itt őrködtem mellette, pont itt ülve, ahol most betegként fekszem. Rögtön rájöttem erre, amikor pár napja a szolgálatos nővérek bekísértek a kórterembe. Minden ágy szabad volt, és önkéntelenül leültem erre az ajtóhoz legközelebbi szabad helyre. Mintha anyám koprsójába készültem volna belefeküdni, belémhasított a rettegés, a fájdalom, és a többiek számára érthetetlen rándulással ugrottam fel és átültem a szomszéd fekvőhelyre.

Szóval sötét van. Megszólal mellettem a három éve halott anyám:

– Te még mindig itt vagy? Én azt hittem, meghaltál. Régóta fekszünk itt, nem? – kérdezi zavarodottan.

– Igen, édesanyám. Lassan három éve.

– Nagyon beteg vagy? – kérdezi aggódva.

– Nem nagyon. Tüdőgyulladás. Túl fogom élni – nyugtatom.

– És én? Nagyon beteg vagyok? - folytatja.

– Igen.

– Túl fogom élni? – gyenge és ijedt a hangja.

– Nem – válaszolom. A sötétet mindkettőnk szipogása belakja.

Az ablak előtt alig észrevehetően meg-megmozdul a zsinórhinta. Az öreg gyermek csendben hajtja magát.

Anyám végigjajgatja az éjszakát. Néha alig hallhatóan sóhajt, nyögdécsel, aztán újra jajgat, az istenét hívogatja, az anyját és testvéreit. Aztán felém fordul. Mélységes szemrehányással és megvetéssel mondja:

– Te bezzeg itt vagy. És nem segítesz rajtam. Mert te a halálomat várod, mi? Mindig is kívül álltál mindenen. Nem tartoztál senkihez, nem kellettél senkinek. Miért jöttél? Nem hívott senki. – nevetett.

Aztán valószínűleg erősödnek a fájdalmai, mert artikulálatlan, kétségbeesett üvöltésbe kezd. Kitépi karjából az infúziót, ezerfelé spriccel a vér. Üvölt. Fülemre szorítom a tenyerem. Ez egy rémálom. Csak rémálom. Berohannak a nővérek, az ügyeletes orvos, mindenki anyám körül forgolódik, próbálják a lehető legrövidebb idő alatt visszafordítani a bajt. Anyám tovább üvölt, kapálózik, küzd a személyzettel. Közben felém mutogat, és azt kiabálja:

– Vigyék el innen! Meg akar ölni.

Valaki nyugtató injekciót fecskendezett anyámba. Lassan elcsendesedett, mély álomba zuhant. A nővérek stabilizálták az állapotát, újrakötötték az infúziót, tiszta ágyneműt húztak az ágyára és kimentek. Senki nem nézett felém.

Talán nem is vagyok itt. Eddig arra gondoltam, hogy ebben a szobában én vagyok a beteg. Mindenki más csak a képzeletem szüleménye. Hiszen anyám három éve halott. Igen, itt ebben az ágyban agonizált, aztán meghalt. Nem értem, nem érzem a valóság határait. Ki rekedt kívül, ki fér bele a jelenbe? Meddig folyhat egymásba a valóság és a képzelet? Azt mondják, amikor két tenger találkozik az óceán torkolatánál, nem folynak össze, hanem szemmel láthatóan elkülönülnek, viszik tovább színeiket, hőmérsékletüket, egész titokzatos, mélységben rejtett élővilágukat, mielőtt belevesznek a parttalan óceánba. Hol van a múlt és a jelen határa? Hogy folyhatok át a jövőmbe, a végtelen, parttalan ismeretlenbe, ha múltam zavaros tajtékaiban vergődöm?

Csend van a kórteremben. Elalszom én is.

Amikor felébredek, még mindig sötét van. A szomszéd ágy körül suttogás. Mintha gyűlést tartana egy kisebb tömeg. Hegyezem a fülemet.

– El akar tenni láb alól. Biztos, hogy a lakásom kell neki. Szemembe mondta, hogy meg fogok halni. Meg fog ölni – nehezen, levegő után kapkodva hadarja a szavakat.

– Jaj, mama, hagyja már a marhaságot! Ez a demencia. Megmondta az orvos – legyintett a fia. – A lakás meg úgyis az enyém lesz, azért egy percig se aggódjon. – nevetett.

Az ágy melletti széken megszokott görnyedt tartással ül András.

– Na jó, de mi legyen vele, ha meggyógyul? – csend lett. Hosszú, kínos csend. Megtöri és folytatja. – Nekem már egy ideje nem kell.  Szabad akarok lenni. Elválok tőle. Fizesse ki a részem, és elmegyek – mondja, s én nem tudom, hogy nekem modja, tudatában annak, hogy hallom, vagy inkább magával alkudozik.

– Ülj le magadnak, Andris! – szólt rá a bátyám. Mégiscsak a gyermekeid anyja.

– Persze, őket meg is tarthatja. – röhögött. Én Lindába vagyok szerelmes. Senki más nem kell. Ha kifizeti a részem, felveszek melléje egy bankkölcsönt és úgy elhúzunk innen ketten az új életbe, mint a pinty.

– Hova, te? –kérdez rá szokatlanul tiszta hangon anyám.

– Majd meglátjuk. Házat bérelünk Korfun – felelte.

Belémhasított a gyötrelem. Tavaly elvitt nyaralni Andris Korfura. Húsz év házasság alatt soha sehova nem szervezett nyaralást. Most mindent egyedül intézett, nekem csak a kifizetés maradt. Nem zsörtöltem, szó nélkül fizettem, hiszen meghatott a gesztus. És most értem meg. Linda is ott volt. Vajon ki vitt kit? És ki fizetett kinek? És mit? Összeáll a kép.

Linda, aki eddig homorított háttal ült András székének karfáján, most elengedte magát, és rászólt:

– Bérelünk, mi? Azt ugyan elfelejtheted. Tudod te, hányan vennének nekem lakást Korfun? Csak kacsintanom kell. (Na jó, talán nem csak kacsintanom, de akkor is...). Bandikám, meggondolnám ezt még lakással is, de albérletbe veled? Ne légy nevetséges! Nem olyan nő vagyok. – kérte ki magának.

Erre a mondatra mindenkiből kirobbant a nevetés. Még a haldokló anyám is kuncogott.

Azt hiszem, nekem is mosolyra húzódott az ajkam. Keserű, fájdalmas mosolyra.

Az ablak felé nézek. A gyermek vékony lábacskáival keveri a levegőt. A holdvilág hátulról világítja meg, nem látom az arckifejezését.

Egyre többen vannak a szobában. Már teljesen elállják a kijáratot, egymás szavába vágnak, mindenkinek van valamilyen panasza, sérülése, megbosszulnivalója velem kapcsolatban.

– Te kapsz még levegőt? – kérdezi a gyermek.  – Nem fulladsz meg?

Elgondolkoztam. A tüdőm körvonalai égtek bennem, de muszáj volt a hátamon feküdnöm. Ebben a kórházi ágyban ez a legkényelmesebb pozíció. A legkisebb mozdulattól is légszomjam lett, ezért szoborrá merevedve feküdtem és gazdálkodtam a levegővel. Világéletemben jó voltam ebben. Azzal és annyival gazdálkodtam, ami és amennyi volt. Kérni csak a legnagyobb kétségbeesésben próbálkoztam, hiszen egyrészt megalázó volt, másrészt nagyon is jól ismertem a visszautasítás, a megtagadás, a „nem” kegyetlen visszafordíthatatlanságát.

Felülök. Az ágy szélén lelógatom a lábamat. Meg kell küzdeni a lélegzetvételnyi levegőért. Szédülök, izzadok, fáj a mellkasom. A gyermek lehuppan a hintájáról, lábujjhegyre áll a párkányon, és kitárja az ablakot.

– Gyere, lélegezz! – mondja kedvesen, és a vállamra ül.

Így állunk ketten az éjszakai tájban, két világ ablakszemnyi találkozásánál.

A sötétség, mint egy sűrű, ében hajzuhatag szétomlik az ég vállán, és apró szeplők, anyajegyek titokzatos, világító csillagrendszere bomlik ki előttem. Ha kinyújtanám a kezem, elérném és megsimogathatnám, úgy érzem. Odaköltöznék ebbe a csodákkal tele tájba.

– Hallottál már a gravitációról? – súgja kajánul a fülembe a gyermek. Mélyen a szemébe nézek. Ki lehet ő, aki olvassa a gondolataimat, és akinek létezésére semmilyen észszerű magyarázatom nincs.

– Ki vagy te? – kérdezem újra.

– Neked? – kérdez vissza.

– Nem. Mindenkinek. Vagy magadnak.

– Hm... Magamnak mindenki. Mindenkinek akárki. Talán így a legpontosabb.

– És nekem? – próbálok tovább tapogatózni.

– Szerinted?

– Én nem tudom. Te vagy az Isten? – kérdezem.

Hangosan felnevet.  – Adj nevet, hogy klisé legyek! – ironizál.

– Az vagy? – kérdezem.

– Lehetek. Belém tudsz kapaszkodni? – kérdezi.

– Megbírsz? – kérdezem.

Egyikünk sem válaszol.

Feltérdelek az ablakpárkányra. A vállamon ül és a hajamba kapaszkodik.

– Hova készülsz? – kérdezi.

– Oda – mutatok az ébenhajú, szeplős égre.

– Tudod, hogy nem lehet – mosolyog a gyermek.

Felállok az ablakpárkányra. Átjár az éjszaka hűvöse, tüdőmet égeti a hideg levegő.

– Le fogok zuhanni? – kérdezem tőle ijedten.

– Megtörténhet – válaszolja.

– És te? – kérdezem.

– Veled zuhanok.

Hátrafordulok. A sötét szoba zsúfolásig telt az elégedetlenekkel. Már nem tudnék az ágyamig se visszamenni.

– Nincs más út – mondom kétségbeesetten.

– Nincs – válaszolja.

– Vannak csodák, gyermek? – kérdezem tőle.

– Csak csodák vannak – válaszolja.

Leemelem a vállamról. Magamhoz ölelem. Olyan határozottan szorít vékony karocskáival, hogy tudom: zuhanás közben sem engedne el.

Csak a boka megmozdítása nehéz. Előrecsúsztatom, amíg elfogy talpam alól a párkány.

Az októberi szél meglebbenti az üres ablak mögött a szalagfüggönyt.