Doboznyi üzenet

Megroppan a vállam, amikor felemelem a dobozt. A raktár egyik végéből fémes csikorgás hallatszik. Mindennapos zajok, mégis úgy verődnek vissza a hideg falakon, mintha csak a gondolataimat próbálnák szétzilálni. A műszak második felétől mindig nehezebbek a dobozok.

Tizenhárom van belőlük a raklapon, mindegyik harminc kiló. Tegnap is ugyanennyi volt. Tegnapelőtt talán valamivel kevesebb. Nem tudom már pontosan, mert az idő szétcsúszott. Nincs hétköznap vagy hétvége, csak teherautók, dobozok és az a recsegő zaj, ami akkor hallatszik, amikor a testemet valami túl nehézhez próbálom idomítani.

A férjemet három hónapja elvitték a háborúba. Azóta minden megváltozott. A főállásom mellett plusz munkát kellett vállalnom az áruház raktárában, hogy eltarthassam a gyerekeimet. Próbálkoztam jobb állást találni, de vagy túlképzettnek minősítettek, vagy nem értettem a meghirdetett feladathoz. Végül maradt a raktár és a dobozpakolás. Itt szükség van minden kézre, hiszen a férfiakat, akik korábban ezt a munkát végezték, mind behívták a hadseregbe. Éjjel, miután lefekszem, rendszeresen egy árnyék kúszik be a szobámba. Azt képzelem, hogy a férjem jött haza.

Ma is a dobozokat pakolom. Pokoli súlyosak. A vállam megremeg, a gerincemen hideg verejték csorog végig, a combjaim reszketnek az erőfeszítéstől. A raktárvezető rám szól, hogy gyorsabban kéne dolgoznom. Nem mond semmi sértőt, de a hangsúlya épp elég ahhoz, hogy senkinek érezzem magam. Nőként nem itt kéne dolgoznom. Ez a férfiak helye lenne, ha lennének férfiak. De a férfiak mind a háborúban vannak. Csak mi maradtunk.

Egy pillanatra megszédülök. A raktár szürke, kopott falán gyors mozifilm pereg. A férjemmel egy parkban sétálunk. A kezeit nézem, a szabályosan kirajzolódó kék ereket a fehér bőre alatt. Mindig erős keze volt, és biztonságosan tartott, ha bajba kerültem. A film hirtelen eltűnik a falról, csak a repedések maradnak és a beléjük szorult félelem.

A raktár egyik ajtaja hatalmas csattanással csapódik ki. Hirtelen csend lesz, mintha valaki kikapcsolta volna a világ zaját. Idegen katonák lépnek be, legalább tízen, talán többen. Egyenruhájukon a jelzések ismeretlenek számomra. Egyikük a raktár végébe mutat, ahol raklapokon sorakozó dobozok várnak elszállításra. Odalép a raktárvezetőhöz, és valamit mond neki egy nyers, idegen nyelven. Nem értem, mit akar, de a hanglejtése követelő. A vezető zavartan bólint, és int, hogy a raklapokat vihetik. Néhány egyenruhás a dobozok felé indul. Ketten az egyik munkásnőt vizslatják. Az egyikük megfogja a nő karját. A lány próbál kiszabadulni. A másik nevetni kezd, megmarkolja a nő combját.

Elbújok a raklapok mögé. A raktár hideg kövén ülök, és érzem, ahogy az egyik doboz éles sarka a hátamba vág. Hallom a katonák zihálását. A lány sír. Senki nem lép közbe, én sem. Félek, hogy megtalálnak. Hallom, ahogy az egyik katona felém lépdel. Remegek. Társa utána szól, erre a katona megáll. Valaki azt kiabálja, hogy a rakodást befejezték, a dobozokat elvitték. A katonák távoznak a raktárból. Kilépek a raklap mögül, hogy fölsegítsem a még mindig síró nőt. Mire odaérek hozzá, a többiek már körbefogják. Utálom magam a gyávaságomért és többieket is. Bámulom a dobozok helyét. Mintha a katonák a raklappal együtt elvitték volna a raktárból az utolsó csepp emberséget is.

A műszakvezető szól, hogy mindenki haladjon tovább, a síró nőt kivezetik a helyiségből. A rádióban híreket mondanak. A legtöbbször nem értem pontosan, hogy miről van szó. Csak az üres szavak jutnak el a tudatomig: frontok, veszteségek, áldozatok.

Néha szállítóleveleket találok a dobozok alján. A címzettek neveit nézem – vajon milyen emberek lehetnek? Van-e, aki várja őket? Néha azt képzelem, hogy a dobozok belsejében emberek vannak, akik valahogy összezsugorodtak, és reménykednek, hogy megtalálják őket. Nem tudom, hogy ezt a hallucinációt az álmatlanság, a kimerültség vagy az őrület okozza.

Az egyik doboz különösen nehéz. Az ujjaim elfehérednek, ahogy próbálom megmozdítani. Abban a pillanatban, amikor a doboz elemelkedik a betontól, a raktár falaiból furcsa, zöldes fény szivárog, és mintha a dobozok is életre kelnének. A kezemben lévőből emberi hang szűrődik ki, halk, alig észrevehető, mégis ismerős. A raktárvezető hozzám lép, és azt kérdezi, miért álltam meg. Nem válaszolok, nem tudom, mit mondhatnék.

Munka után hazafelé tartok, a város üresnek tűnik. Az utcákon csak néhány ember baktat. A házak ablakai sötétek. Arra gondolok, a lakások is csak dobozok, amelyeket a háború ragasztott le, és senki nem tudja, mikor és ki nyitja ki azokat újra.

Itthon leülök az ágy szélére, és megpróbálom levenni a cipőmet. Az ujjaim elgémberedtek. A szobában is hideg van. A plafonon újra ott vannak az árnyékok, tudom, hogy valamit mondani akarnak. Lassan köröznek, aztán a bőröm alatt nyújtózkodnak.

Az asztalon egy vaskos gyertya áll, alig pislákoló lánggal. Nem emlékszem, mikor gyújtottam meg, talán tegnap, talán, amikor megszülettem. Fénye apró rést szakít a sötétségen, ezen folynak át az árnyékok. Hipnotizálom a múltat, talán megváltoztathatnám, ami történt.

A szoba ebben a pillanatban szűkebbnek tűnik, mintha a falak beljebb húzódtak volna, vagy csak én lettem kisebb? Anyám ringat és mesél, azt állítja, hogy a sötétség nem üres, hanem tele van mindazzal, amit az emberek nem mernek megnevezni. Az árnyékok lefolynak a padlóra.

A gyertya lángja hamarosan végleg kialszik. A szoba még hidegebb, az árnyékok eltűnnek, de a lábnyomuk ott marad a falakon, a plafonon. A falak között remegő csend összesűrűsödik, összepréseli a háború borzalmait. A plafonról lecsorgó sötétség apró, vékony vonalban kúszik a földre. Pókháló lesz belőle, halálos csapda az álmoknak.

Az éjszaka közepén felébredek. Valaki áll az ágyam mellett. A levegőben furcsa illat van, mintha fém és föld keveréke lenne. Nem merem kinyitni a szemem. A sötétben kitapogatok valamit: egy dobozt. Arra gondolok, apám urnáját egy kis dobozba tették, úgy adták ide a gyászszertartás után. Kezem az ágyban mellettem lévő Bibliára teszem, imádkozni kezdek. Egyre hangosabban mondom a szavakat, kiabálok, a „Szabadíts meg minket a gonosztól” mondatot már úgy üvöltöm, mint egy tébolyult.