Münchausen báró meséiből, 1. rész

Edwin Morgan skót költő (1920–2010) néhány évvel a halála előtt, 2005-ben megjelentetett egy vékony füzetet Tales from Baron Munchausen címmel Glasgow-ban, a Mariscat Pressnél.
A kötetben publikált tizenkét parabolaversben Morgan a nagyotmondó báró oroszországi kalandjait írja újra a maga sajátosan ironikus, szatirikus, szórakoztató módján, előszó gyanánt pedig egy levelet címez neki. A skót költő modern kori irodalomtörténeti szerepe, nemzetközi kultusza méltóvá teszi e humoros kis kötetet arra, hogy a magyar olvasó is megismerje a tartalmát Turczi István kiváló fordításában. Sorozatunk első részében a báróhoz írt levél és két vers olvasható.


Levél Münchausen bárónak
A Letter to Baron Munchausen

Kedves Báró!

Mivel épp most fejeztem be egy csoport önnek tulajdonított mese költői
átdolgozását, úgy gondoltam, örülne, ha tudná, hogy művei még mindig
élnek. Az a tény, hogy a nevét, szerintem igazságtalanul, egy bizonyos pszichológiai szindrómához kapcsolták, bárkinek elég hírnevet jelentene, de az efféle dolgok nem tartoznak rám, és idegenek is tőlem, ezért biztos vagyok abban, hogy egyetért majd a döntésemmel. Ön a legnagyobb mesemondó, és útjaink itt keresztezik egymást. Mint költő, természetesen, meghatározás szerint mesemondó vagyok, bármi más is lennék. De az elbeszélhetőség képessége csupán akkor ötlött szemembe, miután tudomást szereztem az Ezeregyéjszaka meséiről, melyek az elbűvölő Leila ajkáról hangzottak el. Vele Kairóban találkoztam a második világháború idején. Leila a csíkos párnáján ült, lábát maga alá húzta, rágyújtott egy cigarettára, és hosszú fekete haját megrázva azt kérdezte: – Ismered a Púpos és a Vezír lányának történetét? – Nem. – Nos, akkor… – és rövid idő alatt elvarázsolt. Ő volt az én Seherezádém. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy ezek a mesék arab, perzsa vagy indiai eredetűek-e, mire ő csak nevetett, és azt mondta: aiwa, igen. Az Ezeregyéjszaka előtt nem voltak határok, országról országra terjedt, valami általános emberi tapasztalatra való igényt elégített ki, és ezt meg azt mondta, és az embernek hinnie kellett neki. Semmi metafora, semmi magyarázat, semmi irónia. Amikor Aladdin ellopta a lámpát, természetesen megjelent egy dzsinn! Mindez mélyen az agyamba vésődött. Bár a háború vége elválasztott Leilától. kapcsolatban maradtunk, és emlékszem, évekkel később azt írta nekem, hogy a fiunk, Mahmud, elhatározta, néprajzot és régészetet tanul az egyetemen, az ősi Egyiptom mesemondási művészetére összpontosítva. Végül a Kairói Múzeumban kapott állást. Ahogy most visszanézek, ő maga is hamarosan nyugdíjba megy, ami több időt hagy neki a családjára, és unokáját elbűvölheti az anyjától valaha hallott régi történetekkel. Ön, Báróm, láthatólag a kezdetektől ott hordozta a zsigereiben az egyszerű, merész és iróniától mentes művészetet. Amikor beszélt, elvarázsolta a társaságot. Ki merte volna félbeszakítani vagy cáfolni a nyugodt, tényszerű, visszaemlékező előadásmódját? Kiben lett volna bátorság önt megbízhatatlan mesélőnek titulálni, és azt állítani, hogy minden szava merő kitaláció, egyszerűbben szólva, hazugság? Biztos vagyok benne, hogy sokan ezt gondolhatták, de bizonyítani hogyan is tudták volna? Nem voltak árulkodó kacsintásai vagy mozdulatai, a testbeszéde meggyőzően nyílt és őszinte volt, az elejétől a végéig. Elhangzott néhány vicce is, de ügyelt rá, hogy nevetéssel ne árulja el. Egy szó, mint száz, igazi világfi volt, és a világ még mindig, bizony még mindig egy rejtélyes hely, ahol időről időre megmagyarázhatatlan dolgok történnek, különösen katonákkal és sportolókkal, felfedezőkkel és az olyan kalandorokkal, amilyen ön is volt. Az a különleges és lenyűgöző erő lakozik önben, ami a művészet és a szórakoztatás lelkületében gyökerezik. És mi még csak nem is ismerjük, csupán felszínesen és szóbeszéd alapján, hiszen elbújt a munkái mögé; a történeteit másvalaki meséli, aki ráadásul egy gazember. Én mindenesetre üdvözlöm ezt a félig láthatatlan embert, aki annak elgondolására késztet bennünket, hogy mi valóságos és mi nem, mi lehetséges és mi lehetetlen, mi jó és mi problémás.
Szindbádnak van valami a hátán, mi az? – A Tenger Nagy Öregje. – De
mit jelent az, hogy a Tenger Nagy Öregje? – Amiről eddig beszéltem, az
a Tenger Nagy Öregje.

Maradok elragadtatott híve,

Edwin Morgan

Glasgow, 2004. május 23.

*

Cseresznyék
Cherries

Hívjuk sportnak vagy selejtezésnek, de a szarvast
Ellenőrizni kell, azt hiszem, ebben mind egyetérthetünk.
Ezek a falánk ropogtatók amúgy lecsupaszítják a földjeinket.
Ismerjük őket, ők is minket, megvan köztünk a kötelék.
A sámánok sem véletlenül viselnek szarvasagancsot.
Én nem rajongok a védőszentekért, de nekünk, vadászoknak
Is van gyenge pontunk, és az Szent Hubertusz, aki vezet bennünket,
Hogy az erdőben látott szarvasbika agancsa a célkeresztünkbe
Kerüljön; bár tudom, nem bölcs dolog egy ilyen állatot leteríteni!
Egy szó, mint száz, a minap részt vettem egy vadászaton,
Ahol látóterembe került egy pompás példány, aki szinte
Könyörgött, hogy húzzam meg a ravaszt. A fenébe is!
Tudják, mi történt? Elfogyott a lőszerem!
Nem volt nálam más, mint néhány száraz cseresznyemag.
Próbáljam ki ezekkel? Hát kipróbáltam. Egy lövés
Eltalálta, pontosan a homloka közepén, megtántorodott,
De nem esett össze, hanem elugrott onnan.
Egyébként nem ezért mesélem ezt a történetet.
Egy vagy két évvel később ugyanabban az erdőben jártam,
És hogy, hogy nem, megláttam ugyanazt a szarvasbikát,
Nem lehetett összetéveszteni, ugyanis a homlokán
Egy tíz láb magasra nőtt cseresznyefa virított,
Amiről formás gyümölcsök csüngtek alá. Mit gondolnak,
Mi történt? Elárulom, hogy ezúttal nem hibáztam el.
S mivel éhes voltam, nekiláttam az elkészítésének.
A húsát szaftos, préselt cseresznyeszósszal édesítettem,
És az járt a fejemben, hogy ez a finom szarvascomb talán
Szent Hubertusz akaratából lett az enyém (bár voltak kételyeim).
Az élet, tudom, nem egy cseresznyével teli tál.
De soha ne hagyjuk számításon kívül a ránk váró meglepetéseket!

*

Látogatásom Szentpéterváron
My Visit to St Petersburg

Uraim – óh, és hölgyeim, kérem, nézzék el nekem!
Túl hosszú időt töltöttem el a hadseregben.
De mindez már a múlté. Itt vagyok barátaim
Körében ebben a remek, ódon házban.
Otthonos itt, igaz? Hadd dörögjenek odakint,
A tüzelőnk és a gyertyáink, a kanapék, az újratöltött
Italok mind eme mágikus barlang részei, ahol nem hiányzik
Más, csak azok a vibráló árnyakhoz illő különös történetek,
Amelyekkel még adósak vagyunk. Az elmém zsibong, az emlékeim
Élesek és tiszták, mindent úgy mondok el, ahogy megesett.
Ítélkezzenek nyugodtan, de csak miután meghallgattak.
Az igazság acélossá teszi a nyelvet és az elmét.
Nos, akkor
Vágjunk bele! Egy csípős decemberi napon az ottani szokásoknak
Megfelelően, egylovas szánon tartottam épp Szentpétervár felé,
Amikor egy megtermett, sovány és persze éhes farkas iramodott
Utánunk az erdő sűrűjéből, és maradék erejét összeszedve, zihálva
Futott nyomunkban. Mit mondjak, nem voltam boldog tőle!
Összehúztam magam a szánon, és vártam az elkerülhetetlent,
Amikor a farkas egyetlen hussanással átugrott fölöttem,
És rettenetes fogait a lovam farába mélyesztette. Szegény pára!
De ez mentett meg engem. Hogy mi lett a folytatás?
A kiéhezett fenevad, mint az őrült, egyre harapdálta, falta,
Szürcsölte lovam több sebből vérző hátsó felét. Én akkor
A bakra álltam, és ostorom nyelével villámgyors ütéseket
Mértem a ló hátára. És láss csodát, lovam felágaskodott,
És a hámjába szorult, tehetetlen farkassal
Megállíthatatlanul vágtatni kezdett, nyáladzott és
Fújtatott, míg el nem értük Szentpétervárt.
Elképzelni sem tudják, mi volt ott!
Tömegek bámultak minket tátott szájjal,
Kiabáltak és fütyültek, nagy hangzavar fogadott.
Méltó bevonulás volt egy méltósággal teli városba,
Nem gondolják?