Kígyóév

Az áldozat idejét törvényen kívül mérik.

Időtlen folyókban vonul le benne az ár,
szapora pulzus a hajnal, mely zihálni kész.
Magát isten szemével méri,
gyónni péntek hajnalban térdepel a kereszt elé.

Kígyóbőre lett. Siratni némán
paplanba ájult testét majd megtartja a lélek,
és glóriát csak az ész tud fölé emelni,
miközben az élet szárnyait kitárja.

Mindegy, milyen országot választ,
szagáról ismerik fel a félelmet, e senkiföldjét.
Úgy bújik el a sarok repedéseibe,
mint elsőáldozók szájában az ostya olvad el.

Tenyerét is tarthatta volna.
Nem volt szabály, hogy megnyíljon,
Krisztus testét befogadni magába
annyi forma kínálkozik, annyi éjszaka.

De hitte, megüdvözül.
Gőgös emberi oldal e bakelitlemez,
forog benne a nincstelenség,
az árvaság köntösével hiába itatja fel könnyeit.

Tanul lenni. Lélegezni. Üríteni.
Pórusonként búcsúzik el a régi bőrtől.
A kígyó árnyéka a homok szerelmese,
aki érinteni nem tanul meg, belehal egyetlen ölelésbe.

Az idő visszaszámol, a rajtvonal imbolyog.
Csikorgó délibáb festi merített papírra kínjait.
Egy láthatatlan földrész most születik meg.
Oda menti át az égő tüzeket, legyen, mi melegítse fiait.