Ifjú éveid illata

Milyennek látom az anyaságot? Én Zolánál mindenképpen szelídebben, szerényebben és mértéktartóbban fogalmazok, immáron tizenegy utód (négy gyermek, hét unoka) „ősanyjaként”. Az ő felfogásával ellentétben a szűz sem szükségszerűen a „megsemmisülés” jelképe az én szememben. Gondoljunk csak Brecht hősnőjére, az anyaszívű Gruséra, aki fizikailag virgo intacta volt ugyan, de mégis csupa erő és jóság, egy kis hercegi gyermek megmentője! És, ha már drámát említettem, Lorca Bernarda Albája testben magna mater, de kíméletlen erejével fojtogatja szülötteit. Ami a terhességet illeti: most 43 éves elsőszülött lányomat  nem sokkal anyai nagymamám halála után kezdtem várni. Akkor is, azután is, a következő három gyerekem születésekor is, úgy éreztem: minden gyermekvárással, minden szüléssel „visszaadhatom” egy kicsit Őt, Nemerey Péterné Vaniss Margitot, Szeged szülöttét és az ottani felsőbb leányiskola neveltjét a világnak. S jóformán minden versemben, közvetlenül vagy közvetetten, Mindazokat, akiket már elveszítettem. Vagy nekik az ő elveszített világukat.

Post mortem

A hűtőgépek morajába,
a halott hús fagyába
belevész utolsó álmod:
fehér napernyőd
lepkecsattogása.
Rebben a magzat
a méh melegében:
készítem
immár felnevelőmet,
oszlást dajkáló
testben is lepkét
lebbentő álmú
holt nagyanyámat
föltámadásra.

Saját sorsomtól egy kicsit elvonatkoztat egy másik terhesség-versem, amelyet Jan Vermeer van Delft „Gyöngymérő asszony” című híres képét nézve fogalmaztam meg. Ezt a képet először reprodukción kaptam meg, irodalmi anyámtól, Karig Sára műfordítótól, s azután jó tizenöt évvel később, Washingtonban, alig tudtam elszakadni a kép eredetijétől, amelyből valóban az „élet örökkévalósága” sugárzik. Egy finom arcú, prémszegélyes kék köpenyt viselő, terhessége nyolcadik hónapjában lévő asszony áll a középpontban, s kezében kis mérleget tart, amelynek tányérkáján gyöngyszemek láthatók. És olyan nagy-nagy nyugalom árad a képből, amilyenben gondokkal, szűkölködéssel teli ifjú anyai éveimben nekem soha nem lehetett részem. Majdnem egy óráig valósággal rátapadtam e festmény látványára, olyannyira, hogy az egyébként kedves teremőr oda is jött hozzám, megérdeklődni a hosszas bámulás okát. Amikor elmondtam neki, hogy nem műkincstolvaj, hanem képekről is gyakran író magyar költő vagyok, most éppen amerikai-kanadai előadókörúton, megnyugodott. Sőt, elnézést kért gyanakvó viselkedéséért.

Önarckép Jan Vermeer modorában

Mérlegemen nem gyöngyöt, aranyat
mérek: szavak
súlyosulnak kezemben:
„Nő az írógépnél” –

bájos enteriőr –
melléknevekhez bújok
tomboló igék elől,
s borzolt hajam alatt

vászonfőkötős békét
áhít az agy: egyetlen,
meg nem írható nyugalmú
pillanatot,

amelyben egy lennék
közületek,
várakozáshoz értő
vermeeri asszonyok.

Az anyai ösztön „isteni állatságát” is egy kicsit másként látom, mint a férfi poéták többsége. Nagyjából úgy, ahogyan alábbi két versemben megfogalmaztam, legkisebb gyermekem, egyetlen fiam születése után, majd történetesen az ő fogzásának időszakában. Mindkét vers egyszerűbben, zsigeribben és természetesebben kezeli az anyaság kérdését, mint az anyai ösztönt istenítő-állatiasító Hugo. Persze, nekem, nekünk, anyáknak ez könnyebben megy – hiszen átéltük!

Negyedszer

Negyedszer. Fehér vászon
spanyolcsizma,
vaskengyel.
„Mikor jöjjek a gyerekért?” –
Gumikötényes angyalok
fején a vágta közeli végét
zöld sapka hirdeti.

Negyedszer.
nedves gézsorompó
állja útját a jajgatásnak –
a Csuklószalagrend
új jelöltjét várják
emberek, tárgyak.

És várom én,
hogy megváltson, legalább amíg
étele-itala leszek;
pár hónap,
s lassan ő is
eloldozza tőlem magát
rend és törvény szerint.
Negyedszer.

A „fogzási versben” pedig azért inspirált éppen Szenci Molnár Albert naplója, mert ifjú éveimben vérig sértett és bosszantott, hogy környezetemben olyan sok férfi tartotta (NEM a férjem, ő már ifjú tudósként is a pelenkázás világbajnoka volt!) a csecsemők életében való részvételt szigorúan női , rájuk egyáltalán nem tartozó magánügynek, amely az erősebbik (?) férfiúi nem képviselőiben csak unalmat kelt…Vagy egyenesen pelenkázási fintorokat…Ugyanakkor egy Szenci Molnár kaliberű ember nem restellte kisfia fogzását beírni a naplójába, komoly teológus-literátorként.

A 151.zsoltár

„1613. november 1. Ez nap látta házam népe fiamnak, Jánoskának két alsó fogait.
November 21. Fiamnak két felső fogai nőni kezdtenek…
1614. március 10….láttatott fiamnak ötödik foga jobb felől….Április 3. …Elválasztatott fiunk.”
Részletek Szenci Molnár Albert Naplójából

Zsoltár ez is,
ez a szűkszavú
tejfog-leltár:
a százötvenegyedik.

Tudjuk mi mind,
megváltó kanálkoccanásra
lesők, hogy nincs
ez idő tájt a teremtésben

Nagyobb örömünk, mint ama
végre! – „láttatott”,
s hogy szóra méltó
minden gond,
ha emberi.

Csak így tudhatunk
a halálnak ellene mondani.

Pierre Curie gondolata nyomán pedig én is úgy vélem, nyilván vannak gyermekeiket szeretetükkel „felfaló” anyák, ismerek is ilyeneket, de nem tartozom közéjük. Következésképpen ez a problematika, ez a jelenség egyetlen, saját anyaságomat leképező versemben sem jelenik meg. Ennek inkább egy kicsit áldozata voltam, az ötvenes években, amikor apám politikai fogolyként végiglakta Magyarország legillusztrisabb börtöneit, s én éreztem úgy olykor, hogy anyám szeretete, tárgyilagosan nézve teljesen megérthető velem-büszkélkedni-akarása felfal, de legalábbis fojtogat olykor. Anyu nagyon nem szerette ezt a versemet, alaposan megsértődött, amikor a rádióban, egy versműsorban meghallotta. Bár nem állt szándékomban megbántani, úgy érzem, nagyon az elevenére tapintottam ezekkel a sorokkal, amelyeket első színes fényképem látványa hívott elő belőlem, családunk régi barátja, dr. Kelényi Gábor orvos – nekem Gábor bácsi – felvétele.

Ez is történelem

Filctollal tetovált
kis indiánjaink
(szappannal sikáljuk
néha még a nyelvüket is)

aligha érthetik
e málnaderengésbe fakult
ős-színesfénykép
SOS-jeleit,

s hogy mi jajong
az illedelmes,
porcelánmosolyú
kislány

anno 1955
bizonyos körökben
kötelező
infánsnőkellékei

-sötétkék, puffos ujjú
„ruhácska”, hófehér
pikégallér, s persze
a simára kefélt „búb”,

az ükök presztizsét
(Jobb híján!)
védő hajtekercs
mögött: mennyi

fojtogató, mert
visszanyeldekelt
sírás és jókedv,
és mennyi szégyen…

Közülük egy
ma is végigver rajta:
hogy hiába akarta,
szőke bocs-magát

még Legatin-ringatta anyja
(apja ötödik éve ült)
kedvéért se tudta
a balettórán

hattyúvá vedleni…
+
Szerették.
Mint egy jóvátételt.
Nehéz volt nem sikoltani.

Felvetődik a kérdés, akár sok konfliktust, nagy hallgatásokat, kölcsönös meg nem értéseket követően, fel lehet-e készülni egy anya halálára. A válaszom, háromszor is: NEM, NEM és NEM. Engem 1997 augusztusában, Németországban, egy wolfenbütteli könyvtári kutatóutamon ért el anyám halálának váratlan híre. Augusztus 10-én, négy nappal hetvennegyedik születésnapja előtt halt meg, bal szívkamrai elégtelenségben. Akkor, amikor meghalt, egy vasárnapi napon, a Harz-hegység városkáit jártuk egész nap, s a kirándulást követően, kora este, mint később kiderült, épp távozása pillanatában, életemben először szorító szívtájéki fájdalmat éreztem. Ugyanitt, Wolfenbüttelben bukkantam rá néhány évvel később ifjúkora egyik kedvenc, ma már nem divatos parfümjére, a Je reviens-re. Bár nem igazán az én illatom, több üveggel is vettem belőle, és megszületett az alábbi, rendhagyó, illatos rekviem:

Je reviens
           anyám kedvenc kölnijére

Ott, halálhíred városában
került elém
ifjú éveid illata –
Krasznaja Moszkva-pácos,
áporodott időkben,
ötvennégy táján, Pécsett –
a csoda maga.

Ott, halálhíred városában
nekem a visszatérés illata,
apró feltámadás-előleg,
három karcsú palackba zárva,
dobozán pufók aranyangyal,
a végleges halál oldódó rettenete.

Je reviens –
kicsiny, köznapi irgalom,
nem női pipere.

Wolfenbüttel, 2008. július – Pécs, 1954. nyár

Nehéz elmondanom, milyennek látom anyámat, aki az én fészekrakó, nehezen fészekhagyó természetemhez képest fantáziadús, színes, világ-habzsoló és kalandvágyó volt világéletében. Egyáltalán nem olyannak, mint embóliába, majd két évvel később halálba-torkolló balesete, combnyaktörése után, amelyből már nem tudott magára találni. Hanem olyannak, mint sok-sok fényképén: hol kedvesen, kamaszosan, hol kevésbé kedvesen dacosnak, egyszerre elkényeztetettnek, anti-házitündérnek, s mégis, ha jókedvében találták, másokat kényeztetni tudónak. Lényének néhány vonása még most, hetvennégy éves koromban is sokszor előbújik belőlem, noha éppen Anyu legszembetűnőbb vonását, mindmáig irigyelt fitos orrát, „orrfürtöcskéjét” – nem örököltem.

Arcképcsarnok

Rajtam aligha segít
hogy józan életű ősök
regimentje dorgálgat örökkön,
onnan, a falról,
mert megzabolázott
véremben ott zsiborog
egy fitosorrú, izgága rámalakó:
holtáig konokul
rakoncátlan anyám.

Végül álljon itt egy kép, tizenkilenc éves koromból, az utolsó felvétel, ahol mindkét anyámmal együtt vagyok, egy finn vendégünk társaságában. Tizenkilenc éves, kislányos lényemmel itt csak éretlen mellékszereplő voltam. lehettem. Anyám, a Szegeden doktorált Nemerey Éva tanár-művészettörténész, aki engem a költészet és a festmények szépségével „etetett”, az anyaság minden gyakorlati feladatát – az egészséges ételek kiagyalásától a betegápolásig és az ötvenes években ritka szépségű kislányruhák megvarrásáig, még ha csak régi ruhák nemes anyagú maradékaiból is – nagymamámra és gyakorlati életem jótündérére, Nemerey Péterné Vaniss Margitra bízta, életem realitásainak anyjaként. Mindkettőt, Mindkettejüknek szívből köszönöm.