Föltámadás után

Sárga por, vörös kövek, csontszáraz síkságok, szívszorongató, kopár hegyláncok. A föld porhanyós felszíne alól itt is, ott is magas, csupasz, vörhenyes sziklák türemkednek elő. Hajszálra úgy festenek, mint amikor egy toronyházból a mélybe ugró öngyilkos bőrét a becsapódáskor saját, vérrel festett csontjai fúrják keresztül. A nyitott batár meglepően simán halad előre az úttalan úton. A bakon zord ábrázatú férfi ül, erősen szorítja a gyeplőt. Háta mögött két férfi bámészkodik, csodálja a tájat. Néha föltűnik egy-egy csapat állat, a hátul utazók megbámulják, a szájuk is tátva marad.

– Hátsó lábukon ugráló őzek? – morfondírozik az egyik, a fedetlen fejű öregember, hegyes kecskeszakállát pödörgetve.

– Kenguru a nevük – veti hátra a bakról a marcona alak. – Amikor először lovagoltam keresztül ezen a mesebeli földön, napokon, heteken, hónapokon át csak ezeket láttam, meg a dingókat. Csak lovagoltam, lovagoltam, a Nap mindig a hátam mögött kelt és az orrom előtt nyugodott.

A végtelen kellős közepén állapodott csak meg, egy csöndes, barátságos helyen, kicsiny erecske mellett. Jól tudta, mekkora kincs arrafelé a víz, napok óta nem találkozott más patakkal. Körülkémlelt, megszaglászta a levegőt, aztán leszúrt a lába elé egy karót, s kijelentette, hogy itt épül föl az új település – ennek már vagy két évtizede.

– Hamarosan elérjük a várost, ugye? – érdeklődik a másik, fején magas kalapot viselő utas.

– Hamarosan – hagyja rá a hajtó.

Azonban még órák telnek el, mire megérkeznek a településhez. Hatalmas fatáblán, girbe-gurba betűkkel áll a név: New Szeged.

A huszonkét lakóház egyetlen teret szegélyez, New Szegeden ugyanis utcákat soha nem húzott a nem létező városépítészek nem létező vonalzója. A tér közepén imaházat emeltek a lakosok, méghozzá több vallást szolgálót, hogy sem a katolikusok, sem a protestánsok, sem pedig az abban az időben még ifjúnak számító felekezet, a Jehova tanúi hitét vallók ne érezzék magukat megrövidítve vallásgyakorlat dolgában. A misét mindhárom gyülekezetnek Robert B. tiszteletes celebrálja, egy nagyszakállú és vörös orrú, a teológia vonatkozásában sokoldalúan képzetlen walesi, aki gyakorlatilag folyamatosan részeg, míg elméletileg vég nélkül álmodozó férfiú. New Szeged népe kedveli, annyi szent. A lelkek üdvét szolgáló épület mellett emelkedik a városháza, amelynek egyik helyiségében a városbíró munkálkodik, a másikat tanács- és tárgyalóteremként használja a közösség, jóllehet utóbbi funkciójában mindösszesen egyszer, amikor a Jim névre nem hallgató bennszülött ellopott egy macskát, mégpedig a tanítónő kedvenc perzsáját. Hogy milyen ítélet született, és vajon megkerült-e a szőrmók jószág, az sajnálatos módon a vendégek érkezésének idejére a feledés homályába veszett, arra azonban a polgárok közül néhányan még jól emlékeztek, hogy a bennszülött tört és hibás angolsággal hosszan bizonygatta, miszerint a macska éppen úgy nem való erre a vidékre, mint a városka többi lakója, és mindenki meg fogja bánni, hogy itt telepedett le, mert a pusztaság bosszút áll majd azért, hogy megzavarták a nyugalmát, s a szörnyű vörös homok el fogja nyelni az épületeket és a benne lakókat könyörtelenül. Persze, kinevették a félig meztelen, alig érthető férfit, s Robert B. tiszteletes kijelentette, hogy a jóslások és egyéb varázslatok nem kedvesek az Úr szívének, majd erről hosszasan papolt nem csak a templomban, de a hivatal tőszomszédságában álló Dzsærdában is. New Szegeden ugyanis a városalapításkor Csárdának nevezték el az ivót, amelynek földszintjén asztalok mellett vidámították vagy éppen szomorították magukat és egymást a lakosok, míg az emeletén vendégszobákat alakítottak ki, noha történetünk idejéig senki nem vendégeskedett a városkában egyetlen napot sem. Az idő múltával azonban a csárda szót egyre inkább az elején „dzs”-vel, utána pedig az „á” meg az „é” között elhelyezkedő hanggal ejtették, így lett a Csárdából Dzsærda. Ez mit sem változtatott közkedveltségén, amin sokat lendít a tény, hogy az egyedüli vendéglátóegységként működik a városban.

A batár a Dzsærda előtt fékez. A mogorva férfi leugrik a bakról, lesegíti két utasát.

– Itt volnánk – mondja. A talajon állva mintha elbizonytalanodna, a hangja sem olyan öblös, amilyen a bakon volt. Nagy, konya bajusza bal végét rágja.

– Fölismerném a Letzter Lázár fotográfiájáról – jegyzi meg a kalapos vendég.

– Annak pedig majd negyven éve!

– Tudja-e, hogy a Sándor meghalt?

– Ide nem jutnak el ilyen hírek. Másmilyenek is ritkán.

– No, hát tudja meg. Szamosújvárott, a börtönben.

– Sose hittem volna, hogy nem bitófán végzi.

– Kiről beszélnek? – vág közbe a fedetlen fejű látogató.

– Rózsa Sándorról – világosítja föl a társa. – Emlékszel rá, nem? Ez a derék ember egy ideig a bandájához tartozott.

– Akkoriban kevésbé voltam derék...

– Hogy is hívják kendet? – kérdezi a fedetlen fejű, érezhetően zavarban.

– Keserű Rebek István.

– Egykori betyár – emeli föl a mutatóujját a kalapos. – És ő alapította ezt a várost.

– Miután kiszabadultam, s délre jöttem – bólogat Keserű Rebek István. – Hanem kerüljenek csak beljebb, lesz itt minden – invitálja a vendégeket Keserű Rebek István, s maga emeli le a két utazótáskát a batár végéből. – Két tucatnyi magyar lakik itt – teszi hozzá. – Mind itt lesznek!

Bevonulnak a Dzsærdába. A két vendég elé egy-egy tányér kengurupörkölt kerül, s mikor végeznek az adagjaikkal, lepihennek.

Este a Dzsærda nagytermében kezdetét veszi az esemény. A két tucat magyar valóban mind eljött. Keserű Rebek István a kezét tördelve áll elébük, mutatja a két érkezőt.

– Három hete jövünk – kezdi –, hogy nektek, drága magyar véreim, legyen egy igazi estétek, egy méltó estétek. Egy magyar estétek!

– Köszönjük! – hangzik innen is, onnan is.

– Jókai urat mind ismeritek – folytatja K. Rebek István. – Hét könyve is megvan a bibliotékánkban, mind olvastuk mind a hetet legalább hétszer. A portréja ott függ a falon, a polcok mellett.

A kalapban érkező, ám immáron hajadonfőtt vendég szerényen meghajol.

– Másik vendégünk igazi meglepetés – a hajdani betyár hangja csaknem remeg az izgalomtól.

– Bizony az – veti közbe valaki. – Azt ígérte kend, a Jókai író urat hozza egyedül. Úgy fizettük a kosztra-kvártélyra a pénzeket is!

K. Rebek elengedi a füle mellett a megjegyzést, s diadalittasan beszél tovább.

– Igazi meglepetés, hiszen a magyar szabadság géniuszát láthatjuk vendégül.

– Ez nem a Kossuth, ne beszéljen mellé! – kurjant egy borízű hang.

– Nem, nem Kossuth – ismeri be a városalapító. – Jobb!

Mély, hosszú csönd követi a szavait. Az idegen, aki nem Jókai, feláll, biccent a helybéliek felé.

– A nevem Petőfi. Petőfi Sándor – mutatkozik be, közben idegesen babrálja a kecskeszakállát.

– Kend meghalt – szögezi le egy asszony. – Gyönyörű verseket írt, de meghalt.

– Föltámadtam – vonja meg a vállát Petőfi. – Két évvel ezelőtt tértem magamhoz. Addig azt hittem, Aljosa a nevem és a sztyeppén születtem. De két esztendeje, egy vodkagőzös éjjelen beverték a fejem. Mikor magamhoz tértem, emlékeztem mindenre. A csatatérre Fehéregyháza mellett, az anyanyelvemre… Egy kukkot se tudtam többet oroszul… De a talpra magyar, a kertben nyíló őszi virágok és az anyám tyúkja mind visszatértek hozzám.

Odakintről moraj szűrődik a helyiségbe.

– És hogy került ide? – szegezik a kérdést Petőfinek a New Szeged-i magyarok.

– Elindultam nyugatra. Eltévedtem. A sztambuli kikötőben belefutottam Móric barátomba. Hívott, hát vele tartottam. És most itt vagyunk.

Egyre erősödik a kinti morajlás, mindenki az ablakok felé pillog.

– Meg fogom ezt írni egy regényben – jelenti ki Jókai, de ő is a kinti zajokra fülel. – Már neki is láttam. Föltámadás után. Ez lesz a címe… Talán…

– De most ne erről beszéljünk! – nyomja le egy-egy székre a két vendéget K. Rebek István. – Jöjjön a világszenzáció, amiben részünk lesz: Jókaival beszélget Petőfi és Petőfivel Jókai! Hallgassuk!

A két tucatnyi New Szeged-i magyar hallgat. Csakhogy Petőfi és Jókai ugyancsak hallgatnak. Csak a világ zajong. Kifelé fülel mindenki. A moraj magas fütyüléssé változik.

Keserű Rebek István hol a vendégekre, hol a városiakra, hol az ajtóra-ablakokra pislog.

– No – nyögi. – No!

Mindenki némán ül, súlyosan lélegzik, hegyezi a fülét. A hajdani betyár, későbbi városalapító is elcsöndesedik. A távolból, a mind jobban fütyülő szél mögül vadul, reményvesztetetten üvöltenek a dingók. A nyugat-ausztrál pusztákon föl s alá száguldoznak az ördögszekerek, surrogó hangjuk önálló szólam a forgatagban.

– Szélvihar? – vonja föl a szemöldökét Keserű Rebek István.

– Rosszabb lesz ez – suttogja valaki.

– Egyre mélyebbre merülünk a készülő regényemben – ámuldozik Jókai.

– Eltűnök már megint – panaszkodik Petőfi, s talán még folytatná, ám akkor a förgeteg vad erővel zúdul a Dzsærdára. Szélörvények vagdosnak dingótesteket a deszkafalaknak. Kenguruk repülnek tova az ablakok előtt. Recsegnek és ropognak az eresztékek, nőttön-nő a félelem, fehérednek az arcok és bennszakadnak a hangok, reszketnek kezek és kitágulnak a pupillák…

Pár perc alatt egész New Szegedet maga alá temeti a homok. Soha többé nem kerül elő semmi, ami a városhoz tartozott, néhány év múlva már a helyét sem ismeri senki.

***

Egyedül Jókai Mór menekült meg a nyugat-ausztráliai New Szeged katasztrófájából, de ő is mélyen hallgatott az eseményekről, amelynek a Perth-i napilapok sem szenteltek többet egy-egy, pár soros hírnél. Ausztráliai útjáról sem beszélt soha Jókai, nem is írt a hatalmas déli földrészen szerzett tapasztatairól. Föltámadás után című kéziratán haláláig dolgozott, ám vélhetően sosem fejezte be, és majdnem biztosan megsemmisítette, amikor érezte, hogy közel a vég. Tény, hogy a hagyatékból sosem került elő sem részben, sem egészben ilyen című vagy ausztrál tárgyú, illetve Petőfi lehetséges túléléséről szóló kézirat. Második felesége, Nagy Bella évekkel az író halála után mesélte Mikszáth Kálmánnak, hogy a férje a halálos ágyán többször is elismételte, hogy aki egyszer hőssé vált, az maradjon hős örökre.