Hétfő

– Fáradjon be.

– Ki vagyok borulva. A feleségem…

– Igen?

– Mindig azt mondja…

– Igen?

– Teljesen kiborít… Ki vagyok borulva…

– Igen? (Hány hete hallgatom már ezt?)

 

– Fáradjon be.

– Rosszul vagyok. Mindig rosszul vagyok. Tegnap kivert a víz, és féltem. Egész nap dobogott a szívem… (Még szép, hogy dobogott.) Igen?

 

– Fáradjon be.

– Kész vagyok. Egy jó főnök… (Hol vagy te attól?) Igen?

 

Dél van. Hál’ Istennek.

Robi bekopog:

– Ebéd?

Indulunk. A Jumbóba, mint mindig. Az étterem emblémája egy elefántfej a bejárati ajtó fölött.

A desszertnél Robi köhécselni kezd, aztán kinyögi:

– Hadd kérdezzek valamit.

Tudom, mit szeretne, és sietve közbevágok:

– Várj, előbb én… Már akartam szólni… Van valakim.

Robi rám néz.

Mindig az olyan nagydarab, szakállas fickókhoz vonzódtam, mint ő. Szegedről egy éve, a válása után jött Pestre. Az a fajta pszichiáter, akit még éjszaka is felhívhatnak a páciensei. Szellemes, kedves pofa, jó kolléga. Ha nem lenne Norbert…

A „magánklinika”, ahol mindketten alkalmazottak vagyunk, a Szent István park közelében, egy elegáns irodaházban folytatja üdvös tevékenységét. Öt pici szobában rendelünk, és még recepciósunk is van. Csak az engedheti meg magának, hogy hozzánk járjon, akinek van mit aprítania a tejbe. A legtöbbjük elkényeztetett, rinyáló hisztérika, de akad köztük néhány igazi beteg is.

 

– Mióta tart a románc? – kérdezi Robi.

– Nem is tudom… Fokozatosan alakult ki.

– Mi a foglalkozása?

– Ő is orvos. Traumatológus.

– Szerelmes vagy?

– Azt hiszem, igen.

– És ő?

Érzem, hogy a homlokom ráncba szalad. Nem árulhatom el az igazat.

– Nem tudom.

Robi az arcomat fürkészi:

– Valami nem stimmel, igaz?

Felsóhajtok.

– Tökéletes, mint olyan, nem létezik.

Robi előveszi a pszichiáter-arcát.

– Mi a gond?

Hallgatok.

– Igen? – rutinos noszogatás.

– Nős.

– Uramatyám! – kiáltja Robi diadalmasan. A pszichiáter eltűnt.

Semmi kedvem folytatni ezt a beszélgetést. Az órámra nézek:

– Menjünk. Fél kettőre jön a következő páciensem.

 

Kedd

Csak a reggelek ne lennének.

Olyan érzésem van, mintha a szoba sarkából fekete lángnyelvek közelednének felém, és megpróbálnának elnyelni. Felkelek, és a fürdőszobába menekülök előlük.

Kapkodva öltözködöm. A TV-ben Columbo egy magas, beképzelt, fölényeskedő gyilkost faggat, aki lekezelően bánik vele. Nagyképű Pofa arcáról lehervad a mosoly, amint a nyomozó után néz. Columbo homlokára csap, visszafordul, kezét esetlenül felemeli.

Bocsánat, uram, most jut eszembe…

Abba kell hagynom. Elkésem.

Zuhog az eső. A buszmegálló bódéjába senki sem húzódik be, mert akkor az ott lakó hajléktalan tüstént kéregetni kezd.

Busz.

Rástartolok az egyetlen üres ülőhelyre, és győzök. Könyv.

Vera a vonaton ül. Örül a jól fizető nyári munkának, de a tengerről mindig Hugo jut eszébe. Nem szabad Hugóra gondolnia…

Már le is kell szállnom.

Csak a délelőttök ne lennének.

Rakosgatom a lábam egymás elé.

 

– Fáradjon be.

– Doktornő, nem akarok élni. Reggelenként nincs lelkierőm kimászni az ágyból… (Azt hiszed, egyedül vagy ezzel?) Igen?

– A gangon mindig magához vonz a mélység. És gyakran, miután kiváltom a gyógyszeremet, szeretném bevenni az összes nyugtatót. (Az nem nyugtató. Antidepresszáns. És nem halnál meg akkor sem, ha megennéd az összes tablettádat.) Van most egy újfajta gyógyszer, esetleg megpróbálhatnánk, ha beleegyezik. Jók a tapasztalatok.

– Igen! Igen! Írja fel, doktornő!

– Rendben, de ez egy erősebb gyógyszer. Csak akkor kapja meg, ha szavát adja, hogy még csak nem is gondol arra, amiről az előbb beszélt.

– Hogy beszedem az összes tablettát?

– Pontosan. (Tudom, hogy nem vennéd be, csak a szád jár. Van, aki megtenné, de te nem. Te aztán nem.)

 

 

– Fáradjon be.

– A férjem már ezerszer megfogadta…

– Igen?

– Ha csak meglátom, szúr a szívem, és nem kapok levegőt…

– Igen?

– Tudom, hogy már rég ott kellett volna hagynom, de… nem is tudom… gyenge vagyok…

– Igen? (Naná, hogy gyenge vagy, lekvár vagy, lábtörlő vagy, felmosórongy vagy.)

 

– Fáradjon be.

– Megőrjít az anyám. Vasárnap délelőtt felhívott a barátnőmnél, hogy miért nem aludtam otthon… (Uramisten, hát van olyan nő, aki kibír téged? Van saját lakásod, de negyvenévesen még mindig a szüleiddel élsz, mert anyád mos meg főz rád. Ilyen fos alakot még életemben nem láttam.) Igen?

 

Szerda

Reggel.

Már megint.

Fekete lángnyelvek.

Columbót fel kell hangosítanom, mert az udvaron üvöltöznek.

Ha nő a gyilkos, Columbo sokkal szeretetteljesebben bánik vele.

Rohannom kell.

Busz.

Biztos valamiféle tanítónőcske, gondolja Philip Lombard, aki Verával szemben ül a vonaton. Egész csinos… Valószínűleg kacér teremtés és talpraesett… Olyasfajta, aki szerelemben, meg harcban is megállja a helyét…

Rakosgatom a lábam egymás elé.

A Főnök a szobájába hívat.

– Beírtam magához két új beteget.

– De hát reggel 8-tól este 6-ig vagyok.

– Hát a szombatok mire valók? He? A két páciens vállalja, hogy bejön szombaton. Kissé megemeljük a fizetését…

– De szükségem van a szombatra… (Norbert soha nincs velem vasárnap. És most elveszik a szombatunkat is?)

– Hát az állására szüksége van-e? He? Könnyen kapok ide pszichiátert Romániából, vagy Szlovákiából, aki bejár szombaton is.

 

– Fáradjon be.

– A fiam azt hiszi, hogy kijár neki…

 

– Fáradjon be.

– Tanácstalan vagyok. Azt mondja az Írás…

 

– Fáradjon be.

– Senkit sem érdekel, hogy én…

 

– Fáradjon be.

– A szomszédok…

– Vilma néni…

– Wass Albert…

– Az orvosok…

 

Spirál vonalban zuhanok lefelé. Fölülről nézem magam, ahogy egyre kisebb leszek a messzeségben. Norbert, vigyél el innen.

 

Ebéd Robival. Egyfolytában kérdezősködik.

– Hogy néz ki?

– Magas, bár nálad azért alacsonyabb. Szőke hajú és barna szemű. Egy kicsit emlékeztet a fiatal Robert Redfordra, de nem olyan jóképű. Vékony. Kisportolt. Gyúr, futni jár…

Robi behúzza a pocakját.

– És a felesége? Tud rólad?

– Nem hiszem. De az sem számítana.

– Miért nem?

– Csüng a férjén. Mindent elfogad, csak Norbert maradjon vele.

– Norbertnek hívják a pasidat?

– Igen. És?

– Bocs… Norbert otthagyná a feleségét miattad?

– Nem.

– Biztos vagy benne?

– Igen.

– Hány éves?

– Ki? Norbert?

– Ki más?

– Harmincöt.

– Fiatalabb nálad! Négy évvel!

– Felháborító.

 

Vacsora után mosogatás, zuhanyozás és várakozás. Felteszem a lábam a kisasztalra. Könyv. Egész nap ez a pillanat éltetett. Meg persze Norbert.

A következő vádakat emeljük önök ellen… Vera Elizabeth Claythorne ölte meg a hétéves Cyril Ogilvie Hamiltont…

Felemelem a tekintetem, és magam elé képzelem Norbertet. Tényleg nem különösebben jóképű, ráadásul az arcát – korához képest – túlságosan sok keserű ránc szabdalja, de mélyen ülő szemében, az orra, az álla vonalában van valami nemesség. Ha pedig néhanapján elmosolyodik, váratlanul megszépül, mintha félrehúznának egy sötét felhőfüggönyt, és hirtelen kisütne a nap…

Rögtön itt lesz. Még körülbelül fél óra.

Megszólal a telefon. Ne! Hagyjatok.

Az egyetlen „barátnőm” van a vonalban. Fogalmam sincs, miért tartok ki mellette. Gyerekkorom óta tudom, hogy miről szól a kapcsolatunk. Juli mesél a „szerelmeiről”, én pedig hallgatom.

Juli most is beszél, beszél… A fejem és vállam közé szorítom a telefonkagylót, és manikűrözök.  Hiába nem figyelek oda, az egyhangú lamentálás annyira fölbosszant, hogy képtelen vagyok Norbertre gondolni. Valamit ki kell találnom, különben Juli tönkreteszi az esténket. Sűrű, fekete mocsárban süllyedek lefelé. Üvölteni szeretnék mérgemben. És üvöltök is:

– Halló! Halló!

– Nem hallasz? – kérdezi Juli.

– Halló! Halló! Beszélj hangosabban, semmit sem értek!

– Hallóóó! – visítja Juli.

Megszakítom a vonalat.

Az utolsó pillanatban. Itt van Norbert.

 

Csütörtök

Lángnyelvek, TV, Columbo, busz.

Senki soha nem fogja gyanítani…

Vagy Hugo mégis gyanította? Azért nézett rá olyan furcsa, révedező tekintettel?... Hugo tudta?

Rakosgatom a lábam egymás elé.

                                                     

– Doktornő, züm-züm…                                                     

– Igen? (Elég. Elég.)

– Züm-züm-züm, züm-züm.

– Valóban? (Elég. Elég. Elég.)

– Zümmzümzümzümzümzümzümzümzümzümzümzümzümzümzümzüm…

(Elég. Elég. Elég.)

– Doktornő?

(Elég. Elég. Elég.)

– Doktornő! Rosszul van? (Elég. Elég…) Bocsánat.

 

Robi.

Csak piszkálja az ebédet. Mi baja?

Amikor már üres a tányérom, és felállok, Robi rám néz:

– Várjál.

Azzal eltűnik, és egy üveg borral tér vissza.

– Tudod, hogy a fejembe száll – mondom szemrehányóan.

Robi válasz helyett mindkettőnknek tölt. Aztán megkérdezi:

– Mi van ezzel a Norberttel?

Aha.

– Mi lenne?

– Kinél jöttök össze? Nálad?

– Nem mindegy?

– Csak nálad találkozhattok. A pasi nős.

– És akkor mi van?

– Miért nem jön ki a házatokból?

– Mi?

– Reggelenként egyedül lépsz ki a kapun.

– Mi? Honnan veszed… Leskelődsz utánam?

– Nem ez a lényeg.

– Jesszusom! (Miért ilyen szemét velem?) Ha annyira tudni akarod, Norbert már éjszaka el szokott menni!

– Csakhogy éjjel egyetlen férfi sem hagyta el a házatokat! – Robi hangja csupa diadal. – Reggel 6-kor jött ki a kapun az első lakó, egy nő!

Uramisten! Elönt a méreg.

– Elég ebből! Norbert ma ott maradt délig, mert szabadnapos! És mert a felesége elutazott! Te nem vagy normális!

– Te nem vagy normális! Kitaláltál egy Norbertet, hogy engem lerázzál. Nyugodtan megmondhattad volna az igazat!

Felállok. El akarok menni, de megszédülök. Az asztalba kapaszkodom. Robi mellém lép.

– Gyere – mondja. Bűntudatosnak látszik. – Karolj belém. Majd később folytatjuk.

– Nem – lihegem, miközben rácsimpaszkodom, és rakosgatom a lábam egymás elé. – Nem beszéljük meg. Nincs veled semmiféle megbeszélnivalóm. Ezentúl egyedül ebédelek. Nem kérek a zaklatásodból! Sem abból, hogy leskelődsz utánam!

 

Este. Nyugalom. Láb az asztalon.

Fölmászott a székre, merev tekintettel, mint az alvajáró… Nyakára illesztette a hurkot.

Hugo ott állt, és figyelte, megteszi-e, amit meg kell tennie.

Vera kirúgta maga alól a széket…

 

Felnézek a könyvből. A TV-ben a Magnum című sorozat megy, Tom Selleck Hawaiin. Mindig is vágytam oda. Elképzelem, ahogy Norberttel fekszünk a puha fövenyen, miközben a leírhatatlanul zölden és áttetszően csillogó tenger a lábunkat nyaldossa. Az ég színe kék, a leggyönyörűbb kék, amit valaha láttam…

Csengetnek. Ilyenkor? Elég. Elég. Elég.

A kémlelőnyílásban Robi szakállas feje.

– Menj innen! – kiabálom. – Hagyj békén!

– Szükséged van rám.

– Nincs szükségem senkire! Senkire!

– Csak Norbertre, igaz? Láttam őt!

Észreveszem, hogy szemben Bertalan néni kidugja a fejét, és fülel.

Kinyitom az ajtót.

Robi eldübörög mellettem, egyenesen a nappaliba.

Nem tudom, hogyan vágom ki magam ebből. Már nincs erőm a hazugságokhoz.

Robi csak bámul rám. Próbálom kitölteni a csendet:

– Kérsz valamit? Kávét, enni- vagy innivalót?

– Nem. Az előbb ott jártam a húgoméknál, és az unokaöcsém éppen sorozatot nézett a TV-ben. Szerepelt benne egy Norbert nevű traumatológus, aki pontosan úgy nézett ki, ahogy leírtad nekem a te Norbertedet. Magas, vékony, izmos. Szőke hajú, barna szemű…

Robi el.

Az ajtóból még megkérdezi:

– Miért?

Vonogatom a vállam.

Robi vár.

– Mert ő nem beszél – mondom.

Föntről figyelem, ahogy Robi szomorú háttal távolodik a park felé. Aztán eltűnik a fák között.

Ágyba bújok, de nem tudok elaludni. Ráz a hideg.

Felkelek, és odaülök az ablakhoz. Az éjszakai levegő hűvös, de furcsa módon elmúlik a vacogásom. Két magas háztömb között látszik a Duna és a kivilágított Erzsébet híd. Régen sokat sétáltunk arra. Felmentünk a Gellérthegyre…

 

Péntek

Arra ébredek, hogy megint fázom. Már világosodik. Hátranyúlok a takaróért, és tovább ülök az ablakban. A tükör visszaveri a felkelő nap sugarait. Ragyog a szoba. A nyitott ablakon át hallom, ahogy a madarak feleselnek egymással.

Felállok. A fekete lángnyelvek ott vannak a sarokban, de nem érdekelnek.

Amikor kilépek az utcára, Norbert ott vár a ház előtt, és kézen fogva elindulunk a napsütésben.