A mostoha

Rohadj meg, Danika.

Beharapja az ajkát. Elveszi a gyerek elől a tálkát, kimegy a konyhába, félbevágja a szőlőszemeket. Mert Danika csak úgy hajlandó megenni a szőlőt, ahogy azt három perccel ezelőtt, a mesében látta. Tegnap még jó volt egészben is, ma már nem. Mindig kell valami új hiszti.

Egy szem kicsúszik a kezéből, végiggurul a konyhapadlón. Lecsapja a kést, hátat fordít a pultnak, kikönyököl az ablakon. Szemben robusztus, piszkos tízemeletesek, arrébb zsebkendőnyi kutyafuttató, repedezett járda, elszórva villanyoszlopok és szöszölős fák. A fehér, vattaszerű pamacsok most is ott keringenek a levegőben, hogy gombócba gyűljenek a betonon, vagy a nyitott ablakokon át beszállva meglapuljanak a kanapék alatt. Nem tudja, milyen fák ezek, csak hogy tüsszögnek tőle az allergiások.

Néhány méterre az ő ablakuktól apró virágoskert. Szép, egyszer még a helyi újságban is benne volt, a cikk, amit írtak hozzá, arról szólt, hogy lám nem is olyan rossz egy betonkockában élni.

Szereti a virágokat. Kedvencei azok a bíborvörös rózsák, amelyeket A FÉRFITÓL kap. A FÉRFITÓL. Így, csupa nagybetűvel. Most is ott áll egy csokorral az éjjeliszekrényén, és az első randevújukon is egy ilyet kapott. Akkor még nem sejtette, hogy a jó kiállású, udvarias, halk szavú mérnök teljesen megváltoztatja majd az életét. Étterembe mentek, vacsora után sétáltak, kapott egy puszit a szájára. Rég nevetett annyit, mint azon az estén. Miután elbúcsúztak, otthon ruhástól, tűsarkústól bebújt a takaró alá és másfél órán keresztül bőgött. Megijesztette, hogy minden annyira tökéletes. Neki nem lehet ilyen szerencséje. Valami még ki fog derülni A FÉRFIRÓL. Bűnöző, függő, buzi, házas, gyereke van…

Gyereke van.

Danika nem csak szombat–vasárnap jön. Minden második héten az apjánál van. Illetve, náluk. És ő kénytelen elviselni a helyzetet. Ha kell hozza-viszi az oviba, ha kell, mesét olvas, gesztenyét gyűjt, felezgeti a kicseszett szőlőszemeket. De mit adjon neki vacsorára? Még egy vajaskenyeret sincs kedve megkenni. Mondjuk azt pont nem is lehet, gluténérzékeny a gyerek. Ezeknek a mostani kölköknek minden bajuk van. Amúgy is teljesen felesleges erőlködnie, akármit készít, Danika úgyis odébb löki, és nutellát követel majd. Meg hozzá egy kanalat. Hurkás kis ördögfióka.

A kertbe leszáll néhány galamb, hangosan búgnak. Szeretettel figyeli őket. A nagyapja tartott galambokat, ő mesélte, hogy amelyek a városban repkednek, azok a régi postagalambok leszármazottjai. Csak hát a mai világban már a kutyának sem kellenek. Szegényeket mindenki utálja, pedig igazán nem tehetnek semmiről.

Egy anyuka jön az utcán, a telefonjába mélyed, előtte néhány méterrel lányka hajtja rózsaszín kismotorját. A kert előtt leugrik a járgányról, letapos néhány virágot, felzavarja a madarakat, kacag. Gyere már, szól az anyja, és tovább nyomkodja a mobilját. Néhány perc múlva elnyeli őket egy panelház.

- Kakijtam! - Danika a vécéből kiabál.

Összepréseli az ajkát. Nagyszerű.

- Megyek.

Soha nem akart gyereket. Utálja a hisztit, a seggtörlést a bogyóésbabócát, a fürdetést, a csöpögő taknyot, a rohadt játékokat, amelyekkel tele a lakás. Hogy Danika feje pont olyan, mint A FÉRFI exfeleségéé. Hogy nem lehet hangosan nyögni, amikor elélvez, hogy nem lehet akármikor rágyújtani, hogy nem hagyhatja a dohányzóasztalon a bort, mert ez a hülyegyerek még a pocsolyába is beleinna, ha hagynák.

- Megállni, fiatalúr! A kézmosással mi lesz?

- Nem akalok.

- Irgum-burgum, nyomás! Szappannal.

A gyerek megrázza a fejét. Jó lenne képen törölni, de Danika szülei nem hisznek az ilyesmiben.

- Ha nem mosol kezet, nem lesz szőlő.

- Nem kejj szőjő.

Akkor cseszd meg.

- Kikapcsolom a mesét.

Ez beválik. Danika tessék-lássék kezet mos, szétcsöpögteti a vizet, belelép, apró, nedves lábnyomokat hagy a fürdőszoba és a nappali között.

Nem szól a gyerekre, hagyja, hadd menjen mesét nézni. Feltörli a vizet, ír egy Messenger üzenetet A FÉRFINAK (Mikor jössz?), leül a kád szélére. Ma a szokásosnál is rosszabbul viseli a mostoháskodást. Csak remélni tudja, hogy idővel jobb lesz, hogy megszokják egymást. De mi van, ha nem? Ha már nem bírja tovább? Pakoljon össze, és lépjen le? Kizárt. Ez a kis szaros nem fogja elszakítani A FÉRFITÓL.

El kéne költözniük. Olyan messzire, hogy Danika maximum havonta egyszer jöjjön.

A csattanástól megijed, elveszíti az egyensúlyát. Az utolsó pillanatban elkapja a mosdókagyló peremét, a könyökét így is beveri, de legalább nem zuhan bele a kádba. Felpattan, rohan a nappaliba. Mi a fenét csinál ez? Úristen, ha valami baja esett, amíg ő felügyelt rá, A FÉRFI megharagszik, és elhagyja.

A kisfiú a tévé előtt ül. Nem bőg, és első ránézésre nem is vérzik.

- Jól vagy?

Leül a kanapéra, tenyerébe fogja a kicsi arcát, gyengéden elfordítja.

- Megütötted magad?

- Szomjas vagyok.

- Jó, mindjárt kapsz inni. Mi volt ez a csattanás? Leesett valami? - Körülnéz a szobában. Minden a helyén.

- Szooomjaaaasvaaagyoook.

Egy pillanatra lehunyja a szemét, mosolyt erőltet az arcára. Hátrasimítja a kicsi haját. Legalább ezeket az édes, szőke fürtöket az apjától örökölte.

- Gyere! Mit kérsz?