Játék Isten erdejében

Valamikor a magyar középkorban bolyongunk remeteként a Pilis hegyei között, megriadt szarvasként vágtázunk az erdőben, mint kiéhezett ló térünk haza a királyi birtok istállójába, farkasokat űzünk, vagy farkasként menekülünk. Kollár-Klemencz László Anyám tenyerén című regénye különös, műfajokon átlépő, avagy műfajokról nagyvonalúan tudomást sem vevő, nézőpont-váltásokkal sűrűn tűzdelt gondolatfolyam. Épp olyan olvasni ezt a könyvet, mint bejárni helyszíneit a pilisi erdőkben (a kiskorától ott barangoló recenzens nem tagadhatja elfogultságát), a patakmeder kövei közt botorkálni, ember nem járta vadcsapásokon cserkelni a hegygerincen: mintha egy pillanatra visszakapnánk azokat az érzékeinket, amelyek a teremtés hajnalán, a többi lénnyel játszva, még a birtokunkban voltak.

Lehetne akár történelmi regény is, hiszen a Magyar Királyság területén játszódik, valamikor a tatárjárás után. Történelmi alakok is szerepelnek benne, akik hazánk egyik jelentős fordulópontján vettek részt. A kortárs áramlatok divatszavait figyelembe véve rá lehet sütni a regényre a mágikus realista jelzőt, amit nem szeretek használni. De ha segítségével többeket vezethetek el egy jó könyv olvasásához – érvényes utalással a márquezi hangulatra és ábrázolásmódra –, akkor mégis élek vele. Lehetne a mű egyháztörténet, lélektörténet, üdvösségtörténet – vagy bármi más, amit ráaggathatunk –, mégsem tudom pontosan meghatározni, mi is valójában.

Ez a regény megkíván bizonyos részvételt, bizonyos személyes erdőt: kéri a szöveg az olvasó talpába ragadt fenyőtüskéket, az orrában a nyárfa-szöszöket, a sarat a cipőn, a csaláncsípést a lábon, meg azt a pillanatot, mikor a pislogás mögött is csak zöldet lát.

Ha nagyon alaposak vagyunk, utánaolvasunk (vagy eleve tudjuk): Kékes az bizony Pilisszentlászló, és ha a király a tatárjárás után uralkodik, s viszonylagos béke van, akkor csak Károly Róbert lehet az illető. De igazából az olvasót segítő konkrétumok minimálisak a hagyományos értelemben vett történelmi regényekhez képest, miközben számtalan izgalmas szokást és hiedelmet ismerünk meg a láttatott korból. Itt a történet, a mese, a sztori éppen úgy viselkedik, mint egy kortalan, elevenen csapkodó élőlény, amit sehogyan sem tudunk markunkba szorítani: megy tovább a maga útján, a maga eszméléseivel. Várva, hogy mi is eszméljünk vele:

„Ágnes a nyitott ablakon keresztül minden egyes mondatot hallott, felhajtotta az asztalán álló faládikát, hogy a kötényébe rejtett kenyereket eltakarja, a ládikában szárított bordó, piros és fekete rózsaszirmokat gyűjtött, olyan sokat, hogy a fedél felnyitásakor az asztalra hull sok törékeny szirom, s egy apró szellővel kirepül az ablakon, s a kőfal mellett lustán lebegve földet érnek Pomuk és Lőrinc atya lábánál, néhány a döglött kutya fehér-fekete szőrén. A kastélyból hirtelen kiszaladó malac feleszi a cipőikre hullott rózsaszirmokat.

Pomuk meglátja a szirmokat zabáló malacot, eltűnnek a hangok, nem érzi a teret, a kőfal távolságát, a kapu mélységét, a napfény erejét, tüdeje levegőért kap, mintha nem a saját testében lenne, egy másik testben Dömösön, az estén, ahol ott zabálták fel a disznók a lehullott szirmokat, ahol elveszítették egymás rég lehullott, rég elszáradt lelkét.”

Főhősei a regénynek Pomuk, a remete, Ágnes, a királylány, Lőrinc atya, a király papja, valamint az erdő számtalan lelkes állata, és végső soron maga az erdő. Itt saját törvénye van embernek, vadnak, kereszténynek és pogánynak, a farkasoknak és a forrásoknak. Az erdő, a falu, a királyi vadászkastély lakói számára minden találkozás valamilyen újdonsággal jár, mintha a személyes kapcsolódásból mítoszok és hiedelmek számtalan kis ágacskája nyújtózna szerte:

„Egyszer a tehenem maga alá esett. Egyedül voltam kint az erdőn, s a tehén ott feküdt. Lökdöstem, de nem mozdult meg, akkor az erdőből előjött egy remete, őt még nem láttam soha, féltem, nem tudom, mitől, de tartottam tőle, az meg azt mondja, köpjek a szájába háromszor, attól magához tér, én meg beleköptem, a tehén tényleg felállt, és megindult.”

Rengeteg a könyvben az elbeszélői nézőpont-váltás: olykor bele is zavarodhatunk abba, hogy éppen ki beszél: a királylány, vagy a hátaslova, vagy a remete, vagy a remete farkasa…?

Aztán lapozgatás közben ráeszmélünk, hogy talán épp ez a lényeg. A teremtett világot átható isteni kegyelemnek a lényege, hogy a személyiségünk föloldódik a többi teremtett lénnyel vállalt közösségben, és valójában mi sem tudjuk, ki beszél: a fa, a szarvas, az ember vagy én?

Tulajdonképpen az istenkeresés regénye ez. Talán dialógusból akad a legkevesebb benne, és azok közül is a leglényegesebbek oktató jellegűek: Lőrinc pap, az anyaszentegyház hivatalos képviselője, illetve Pomuk, a remete beszélgetései, vagy az istenkeresésnek ama stációi, melyekkel – jobb esetben – mindannyian találkoztunk, az előbb említett két szereplő párbeszédeiben kapnak formát.

Miközben természetesen továbbra is láthatatlan főszereplőnk az erdő, és az erdővel együtt élő emberek közössége:

„Különösen szerették az erdő legfőbb gyümölcsét, a szedret, de húsvét előtt még korai volt szederre gondolni. Több változatát is szedték, a legízesebb a vienne missa, erdei kan eper, azt különös becsben tartották, gyógyhatású csodaszerként szárították, szentképek között tárolták a polcon, meggyógyított az minden gyengeséget, gyereket, felnőttet, aggot, de minden ötödik évben volt egy ijesztő haláleset, aki látott ilyet, mind azt meséli, hogy a halott nyelve az utolsó perceiben here formájúra dudorodik, úgy kezdődik, hogy nem tud beszélni, ha kinyújtja a nyelvét, két piros heregolyó kandikál ki a száján, aztán hamar akkorára nő, hogy megfullasztja hordozóját. Egy ideig tiltotta a király a szedését, de a sok jóság végett inkább vállalták a haláleseteket.”

Beszélhet-e úgy egy középkori regény elbeszélője, mint e könyv szerzője? Beszélgethet-e egymással középkori magyar nyelven magázódva, mégis őszinte fesztelenséggel egy király és egy remete?

Azt A néma barát megszólal óta írásban tudjuk, hogyan fogalmazott magyar nyelven egy szerzetes a Mohács utáni időkben. Kodolányi mester remek kísérletei óta azt is el tudjuk képzelni, miképpen szólt bárki a Magyar Királyságban a tatárjárás körüli időkben. Kollár-Klemencz László elbeszélői stílje mintha sok világ között valami pókfonálon ingana-lengene: a nyilvánvaló, direkt és helyénvaló archaizálás mellé kétségkívül „korhűtlen” megfogalmazások kerülnek. Ám szerzőnk mindezzel nem poénkodik, és nem is afféle „felhasználóbarát” módon alkalmazza a nyelvhasználat váltásait:

„A kunyhó előtt a tűz mellé süt a reggeli nap.

– Istent soha senki nem látta – mondom.

– De Jézust látta sok ember! – válaszolja Lőrinc.

– Kell mindenáron látni azt, akit szeretni akarsz? – kérdezem.

– Talán nem kell, abból tudjuk, hogy benne élünk, ő meg bennünk, hogy a lelkéből adott nekünk.

– Honnan jelenti ezt ki, ki mondatja magával ezeket a szavakat, Lőrinc? Miért nem mond valamit magától, arra is az evangéliumból keresi a választ, hogy hogy van?

Lőrinc hallgat, a maradék kenyérmorzsát felszedi a földről, s a tenyerébe szórja.”

A rengeteg kérdést nyitva hagyó, ám mégis föloldást nyújtó zárókép után nehezen szabadulok az érzéstől: mintha afféle középkori, allegorikus játékot, misztériumot, moralitást „láttam” volna. Mintha az említett állati-emberi nézőpontváltások olyasfélék lennének, mint amikor színre lép a templomban vagy a piactéren (netán fametszeten) az Alázat erénye, a Jóra való restség, vagy a Melankólia angyala. De némi merészséggel a Tarot-kártya alakjaiig is kinyújtózhat az asszociációs mező. Az Anyám tenyerén hőseinek például nincs jellemrajza. Cselekedeteik vannak, meg belső, illetve hallható monológjaik vagy párbeszédeik. A szereplőkről leginkább akkor és úgy tudunk meg valamit, amikor és ahogyan a többi szereplővel viselkednek. A király szinte csak akkor válik szemünkben valódi emberré, amikor a remetével beszélget. Addig csak valami távoli alak, aki persze egyre közeledik hozzánk, de mikor egészen közel ér, akkor is csak azzal mutatkozik be, hogy szarvashúst akar enni. Egyedül a remetének fedi föl magát, és lám: mintha önmagának épp olyan távoli volna, mint az olvasónak…

„ – Egyedül vagyok, olyan egyedül, mint még soha! – mondta a király.”

A remete pedig így vigasztalja:

„Isten üzen a fák hajladozásával, az állatok alázatosságával, Isten üzen a felhők hajthatatlanságával, a nap szüntelenségével, a föld rendíthetetlenségével. Isten üzen mindennel, ami ezen a világon körülöttünk és velünk történik, nem igazságot üzen, hanem valóságot. Az igazság félelemmel teli, a valóság félelem nélküli, mikor átadjuk magunkat Istennek, átadjuk a félelmet is.”

Kollár-Klemencz László: Anyám tenyere. Magvető, Budapest, 2024.