„Csak egy egyszerű járókelő akarok lenni”
Az elsőkötetes lett író, Andris Kalnozols regénye egy fiatal autista fiú önkeresésének és magára találásának megható története, amelyre valószínűleg sokáig emlékezni fognak az olvasók. A naplóformában írt könyv egy évet mutat be Oskar életéből, aki Naptárnak nevezi magát, és hétről hétre, napról napra beavatja az olvasót különös sorsába, csetlő-botló fiúból határozott férfivá érésének folyamatába.
Miért akarta, hogy Naptárnak szólítsák?
A 9. osztály elvégzése után a beszélni nem akaró, zárkózott fiatal nem tudja, mivel üsse el üres napjait, és kívülről megtanulja a naptár neveit a hozzájuk tartozó dátumokkal együtt. Talán ez egy próbatétel számára: ő is tud valamit, amit a többiek, az egészségesek nem. Tudatában van betegségének, annak, hogy más, mint a többi ember, és egyedül kell rájönnie képességeire, kialakítania saját egyéniségét: „Sok mindent nem tudok. És soha nem is fogom megtudni. Mint egy gyerek, aki sohasem lesz felnőtt. Rájöttem, hogy valahogy így néz ki a betegségem.”
Anyja egyedül nevelte fel, gondoskodik róla, apját nem ismerte, barátai nincsenek. Egyetlen emberre számíthat szellemi téren, a kisváros lelkészére, Arvidra, aki azzal próbál segíteni neki, hogy gondolkodásra készteti. Tanácsára minden hétre választ egy szót, amin gondolkodnia kell, és kap tőle egy naplót is, hogy leírja a töprengéseit: ezek képezik a könyv gerincét. A való életből vett, egyszerű szavak (fontos, anya, rend, virrasztás, könyv, türelem, jótékonyság, ragyogás, szégyen, szegénység...) mind mérföldkövek az életében, állomások saját belső világának megismeréséhez: „A szó az én keresztem. A szavak és a nevek.” A szavak mögött tettek, gondolatok, emberek, események húzódnak meg, és Oskar-Naptár, akitől eleinte csak neveket lehetett kérdezni, nem volt hajlandó beszélni, elfutott az emberek elől, egyre jobban kinyílik, barátokra talál, és elkezdi élni, irányítani a saját életét, amíg végül önállóvá válik, és nagy elhatározásra jut.
A történetből kitűnik: Andris Kalnozols alaposan beleásta magát az autizmus problémakörébe, tanulmányozta ezeknek az embereknek az életét, viselkedését. Leszűrt tapasztalatait egyetlen fiatalember karakterébe sűrítve mutatja be az olvasóknak. E betegség persze nagyon szerteágazó, sokféle megjelenési formája lehet. Elképzelhető, hogy Oskar kissé idealizált figura, akit szinte csak jó tulajdonságokkal ruház fel a szerző: szerénység, jóindulat, jólelkűség, segítőkészség. De megjelenik nála a védekezés, tettvágy, sőt az emberismeret képessége is. A nagydarab, tekintélyt parancsoló külsejű, ám gyermeki lelkű Oskar feltűnően barátságos a szomorúakkal, a társadalom elesettjeivel szemben. Megvigasztalja a padon sírdogáló kisfiút, ingyen konyhát szervez a templomkertben, összehozza az unatkozó, elhagyott, kihasznált idős embereket. Egy általa írt színielőadásban bemutatja a „szomorúságot”, amellyel kapcsolatban több szerepben is kipróbálja magát: szervező, író és rendező a maga sajátos stílusában, mialatt azon töpreng, milyen pályát is válasszon. Becsületes, önzetlen közeledésével meghódítja a kisváros szegény embereit.
Kalnozols nagy empátiával ábrázolja Oskar jellemfejlődését, az emberekhez való viszonyát és azt, ahogy fokozatosan kilép a világba betegségének börtönéből, észreveszi a jót és a rosszat, az élet szépségeit és árnyoldalait, találkozik az igaz barátsággal (Otto személyében), a szerelemmel (a szép lány alakjában) és a halállal is (anyja elvesztésekor). Az író kisvárosa névtelen, a szereplőket viszont megnevezi, többüknek Oskar maga ad humoros nevet.
A regény hangulata alapvetően optimista, némi szomorúsággal színezve. Előfordulnak vicces jelenetek is, bár Oskar inkább a szomorúságra fókuszál: síró gyermekek, elmagányosodott öregek, részeges hajléktalanok. Főhősünk a maga módján és eszközeivel igyekszik rajtuk segíteni, fényt hozni az életükbe. A régi, már nem működő kórház épületében érzi jól magát, az lesz a „munkahelye”, a főorvos szobájából intézi ügyeit a még működő telefonon. Kitakarítja az épület nagy részét, mert nehezen viseli el a rendetlenséget. Másik kedvenc helye a könyvtár, ahol válogatás nélkül olvas mindenféle könyvet Shakespeare-től Ibsenig, és levelezés útján egy jó barátot is szerez a környezetvédő doktorandusz, Otto személyében.
Hőse rövid, tömör jellemzését az író Arvid lelkésszel mondatja el: „Neked, Oskar, lássuk be, sok témában hiányzik az objektív tudásod… az objektív tudás hiányát szubjektív látásmóddal helyettesíted. Ez eredeti, és a te esetedben egyáltalán nem hiányosság… Nem tartozol a valósághoz.”
A regény végén Oskar valóságos hétköznapi hőssé emelkedik, megszeretik az emberek, hisz fényt, örömöt visz az életükbe, ismeretleneket hoz össze, és végül mindenkinek hiányozni fog, amikor saját útjára indul a nagybetűs életbe. Utoljára még felhívja a „fénysebesség telefonszámát”, és most először, mintegy búcsúzás- és útravalóként, emberi hang válaszol neki: „…ez az, amit az életemmel csinálni akarok – együtt menetelni a barátaimmal, és a világ számára értékes dolgokat tenni” – s ezt a főszereplő életfilozófiájának is tekintheti az olvasó.
Andris Kalnozols: Szólíts Naptárnak. Fordította: Kis Orsolya. Prae Kiadó, 2025.
