Tartalak
Amikor nem vetted fel a telefont.
Még ki sem csengett, csak azt hajtogatta, nem kapcsolható. Vadul hívtam a tudakozót, azt mondták, nincs itt semmi hiba, az adatbázisuk szerint meghaltál.
Na és aztán? Attól még felvehetnéd a mobilt. A vonal túlsó végén értetlenkedtek. A halottak nem szoktak válaszolni a hívásra.
Az én álmomban viszont igen! Micsoda olcsó kifogás, realitással meg logikával előhozakodni! Akkor tört rám a pánik. Ekkor jöttem rá, hogy a valóság ezennel beszivárgott a világunkba. A tiédbe és az enyémbe, amelyet együtt alkottunk, és köptünk mindenre. Leginkább arra az eszetlen, csorgó nyálú fenevadra, amit az élet rendjének hívnak, amely a kedvére ragadja meg az áldozatait, és harapja őket ketté. Amellyel már hónapok óta farkasszemet néztem, ráüvöltöttem, ráemeltem az öklömet, és nyüszítve a sarokba kényszerítettem, de csak tettette magát, aztán hátulról támadott. Elragadott tőlem, de nem vihetett messzire, mert fél tőlem. Bíztam benne, hogy fél.
Most viszont mégis rést ütött a pajzson, és hirtelen eluralkodott rajtam az elkeseredés. Szégyelltem magam, miután felébredtem. Valamit elronthattam, hogy ez megtörténhetett, magadra hagytalak. Vagy talán te hagytál el engem.
Pedig már többször is sikeresen megbirkóztam érted. Nem is tudtad, de amíg mellettem aludtál egyik éjjel, addig püföltem a fekete ruhás, zord alakot, amíg végül fel nem kelt a nap, ő pedig el nem engedett téged. Hiába mondta, hogy nem győzhetem le. Miután már távolabb feküdtél tőlem, de álmomban visszatértél, egy pszichológust is megvertem érted. Fontoskodva sétált be az éjszakai látomásba, úgy magyarázta, hogy csupán a vágyaim és a gyászom kivetülése vagy, mintha magamtól nem tudtam volna. Még fel is lökött téged. Őt is addig ütöttem, amíg el nem sántikált onnan feldagadt arcát fogva, aztán hogy vissza ne jöjjön többet, utána kiáltottam, nekem nem kell ez a valóság. Ha a vágyképeimben élsz csupán, akkor ott élek veled én is. Láttam, meglepődtél, milyen agresszív lettem, de azért büszke voltál rám – észrevettem ám!
Úgy rühelltem, mikor azzal vigasztaltak, nem akarnád, hogy szomorkodjak, engedjelek inkább megpihenni. Hiszen minden jobban illett hozzád, mint a békében nyugvás, ha valamit nem akarnál tőlem, az az elfogadás. Úgy képzeltem, örömödet leled a haragomban, kétségbeesett kutatásomban, hogy ugyan mivel törhetném ripityára azt az elátkozott eget, és ráncigálhatnálak vissza a földre, de nyomban. A szilánkok felsértenék a bőrünket, mert úgy rángatnálak, mint egy eszeveszett vadállat, csontjaink törnének, miközben földet érünk, mert visszafordulhatnak magukba a természeti törvények, mi még akkor is élnénk, akkor is!
Miközben körbejárt a fenevad, fogait mutatva vicsorgott rám, én pedig visszavicsorogtam rá. Mert tudom, hogy ezt akarnád. Hogy tartsalak még tovább.
Ezért sem értettem, mi történhetett veled, miért nem válaszoltál, mikor hívtalak… Pedig számíthattam volna rá. Mert egy korábbi álmomban már szóltál.
Akkor kötelességtudóan jöttél hozzám, arcodon lelkes, bár kissé fáradt mosollyal, szemeid ragyogtak, de már csak szelíd fénnyel. Leültél a puffra, sóhajtva néztél magad elé, majd hirtelen rám emelted kérlelő tekinteted, úgy szóltál, mintegy mellékesen, nehogy megijessz. „Nem lehetne, hogy ezek után már csak ritkábban jöjjek? Nagyon fáradt vagyok.”
Olyan elnyújtva, sírós, nyögdécselős hangon mondtad ezt, mint amikor a boltba tartottunk, ám a lábaid nem bírták tovább, ezért leültünk egy betontömbre. Azt számolgattuk, hány lépésnyire van még egy tisztességes pad. És mit tehet az unoka, ha a nagyanyja nem bír járni már. Beleegyeztem mindig: rendben. Pihenjünk, ha pihenni akarsz.
De itt hogyan lehettél kimerülve? Nem kellett mást tenned, csak éjszakánként felkelni a föld alól, abból az úgynevezett halálból, lerázni magadról a földet, és megjelenni az agyamban, abban a nyúlfarknyi REM-fázisban. Ki hitte volna, hogy így el lehet fáradni az örökös feltámadástól?
Pedig tudom, szeretted a nagy belépőket. Itt megkaphattad, csodálta a visszatérésedet mindenki, így indult minden álombeli jelenet, az összes. Azt tehettél, amit csak akartál. Nem kellett még kedvesnek sem lenned. Ijesztgethettél is, gúnyolhattál. Emlékszel, amikor a nyelvedet öltögetted rám, és kacagtál rajtam? Hogy sírtam mindenki előtt a földre rogyva! A körben állók azt hitték, megbolondultam, amiért egy gyerekes csúfolódás miatt így összeomlok. De szerettem azt az álmot! Az egyik kedvencem lett, olyan remekül csináltad. Pedig, amíg éltél, nem nevettél ki soha.
Úgyhogy igazán nem panaszkodhatsz, szabad kezet adtam, mindenben a kedvedben jártam. Aztán mégis úgy döntöttél, hogy nem veszed fel a telefont. Gondolkodtam, én sértődjek-e meg, tán te haragszol rám, vagy valami újabb összeesküvés ez a sötétség részéről. Aztán néhány nap múlva visszajöttél, mintha mi sem történt volna. Nem akartál róla beszélni, én meg hezitáltam, aztán nem erőltettem. Élveztem, hogy újra itt vagy. Amikor megint nem jöttél, megértettem, ezentúl végérvényesen megritkulnak majd az alkalmak. Boldog, felfrissült, harsogva nevetős lettél mellettem újra, kerestem a szót, végül megtaláltam: kipihent. Ragaszkodtál hozzám, belém kapaszkodtál, tanácsokat adtál, végighallgattál. A rémálmok eltűntek, te pedig szikrázó aranyporral töltötted meg a teret. Ezekben az álmokban már én is nevettem veled. Visszakaptad az arcodat.
Olyan elszürkült mindig a perc, amikor menned kell. Hirtelen tűnsz el, mint amikor futnod kellett a buszhoz. Mégis elegánsan, sikkesen, pimasz, csábító mosollyal. Nem örülök, hogy mész. A terapeutámba kapaszkodom mindig, szerinte ez is egy kapcsolat, mivel, ami kettőnk között volt, az nem szűnt meg, csupán más formába rendeződött. Ez segít át ezeken a pontokon. Mert most új a felállás, a kapocs viszont még a régi. Többet nem tudok az élet rendjéről, sem az égbolton túlról, sem a kívül leselkedő fenevadról. Ezért teszem, amit lehet: ápolgatom az álombeli kertjeimet, javítgatom a düledező kis ház oldalát, elsöpröm a kavicsokat az útról, elrendezem a díszpárnákat a kanapén. Csinosítom a díszletet, így ez megfelel majd neked, amikor visszatérsz. Engedem, hogy akkor jöjj, amikor szeretnél.
De tudod, hogy úgysem engedlek el soha.