Bogi vasárnapja

Már felébredt, de még feküdt az ágyban, amikor meghallotta a telefon pittyegését. Kitapogatta a készüléket a párnája mellett. Hunyorogva olvasta az üzenetet: „Bocs, valami közbejött, ma nem megyek.”

Nem, én erre nem vagyok alkalmas, gondolta, erre keressenek mást. Én nem tudok Bogi szemébe nézni és ezt megmondani neki. Megint. Megrémül a látványtól, ahogy erőlködve, kínlódva (és sikertelenül) próbálom normális artikulációval és mimikával kibuktatni magamból a szót: Apa.

Szorította a telefont, a plafont bámulta. Még most, három év után sem tudta megmagyarázni magának, mit ronthatott el, hogy az a férfi, akit Bogi Apának nevez, és aki hat évvel ezelőtt olyan szerelemmel adta magából neki azt a kislányt, hátat fordítson az eltervezett közös életüknek.

Hol repedt meg a burok, mikor keletkezett a rés, ahol befurakodhatott az erő, amely módszeresen rombolt az életterükben, amely nem tűrte az új felállást, a metszéspontok és a figyelemközpont átrendeződését, a felpuhult anyatestet? Hol és mikor buggyant meg a szenvedély, és lett belőle megsavanyodott, fáradt örömök kötelező kűrje? Mikor dugta ki fejét a szörny a falak repedéséből, és okádott ki magából minden imát, sóhajt, ígéretet, minden közösen eltöltött időbe beleálmodott jövőképet, a kettenegyütt legyőzhetetlennek vélt erejét, mindazt, ami történhetett volna velük, ha együtt maradnak ők hárman? Mikor? Tessék! – mutatott a szörny a hányadékra. És ő megriadva bámulta az összerágott, félig emésztett, bomlásnak indult házasságuk romjait. Még tett néhány erőtlen próbálkozást, de végül belátta, hogy csoda csak a mesékben létezik. És akkor megértette, hogy nincs más választás. A szörny mindent vitt.

Azt a férfit, akit Bogi kedvéért Apának kell neveznie, s mások előtt következetesen a volt férjének titulál. És ebben a voltférj kifejezésben benne van a közös múltról lepattant parányi életdarab, a megbonthatatlannak vélt egység felvillanó idilli képe. A voltférj kifejezés ugyan viszonylag hamar szervesült bele a szókészletébe, de valahányszor kimondta, perzselte a nyelvét. Nem így tervezte az életét.

Ma már András nem jelent többet számára, mint havonta a bankszámláján megjelenő tartásdíjat, és a kéthetenként, vasárnap reggel kilenckor megszólaló kapucsengőt. Olyankor Bogit kézen fogva leballag az első emeletről, és a kapu előtt átadja a kislányt, akár egy szépen díszített ajándékcsomagot.

Eleinte elindulás előtt megfésülködött, kevés ajakpírt kent a szájára, parfümöt fújt a füle mögé, hogy amikor a voltférj – Bogi miatt – megpuszilja az arcát két oldalról, érezze, mit veszített el. De ahogy múlt az idő, egyre szükségtelenebbnek érezte az ilyesfajta olcsó hódítási törekvéseket. Hagyta kimúlni magából a férfihez fűződő érzelmeit, engedte, sodródjanak el bárhova, csak Bogi ne veszítse el Apát, az ő voltférjét, mert Boginak kell András, kell Apa.

András életében kettéhasadt az idő, hiszen hét közben egy idegen férfi gyerekét fogja kézen. De olyankor is éppen olyan figyelmesen néz körül, mielőtt lelép a járdáról az úttestre, mint amikor Bogival sétál, olyankor sem fut át a már villogó zöldön, és éppen úgy bogarásszák ki azzal a másik gyerekkel együtt az utcanévtáblákon a betűket, mint Bogival: Tátra, Pannónia, Hollán Ernő. És vasárnaponként éppen úgy magyarázza Boginak is, mint annak a másik kislánynak, hogy miazatátrapannónia és miazahollánernő – ő mégis úgy gondolja, hogy a voltférjből Boginak jár a több.

Lassan kászálódott ki az ágyból, kényelmesen zuhanyozott, próbálta élvezni, hogy nem kell időre elkészülnie, de minduntalan előtolakodott az agya eldugott zugaiból a kérdés, hogyan álljon a gyerek elé. Bogi már ki tudja számolni az ujjain, hányat kell aludni csütörtöktől vasárnapig, mert különös módon mindig csütörtökön jön elő a kérdéssel: „Mikor jön Apa?” És ő olyankor nyel egyet, mondja a számot, hányat kell addig aludni, és Bogi az ujjaival mutatja a hármat vagy mindkét tenyerét kifeszítve a tízet. Ezen mindig kacarásznak. Tegnap este Bogi csak egy ujját emelte fel, és ő odakucorodott mellé, szorosan átölelve tartotta, amíg el nem aludt.

Belépett a gyerekszobába. A szekrényajtóra akasztott vállfán lógott a kislány új ruhája. Erre a vasárnapra tartogatták mindketten. Bogi éledező, nőcis büszkeséggel Apának, ő valamiféle mélyről és távolról még feltörő daccal, haraggal a voltférjének.

A szekrényhez lépett. Óvatosan levette a vállfát az ajtóról. Puha mozdulattal akasztotta vissza a ruhát a szekrénybe. Érezte hátában a gyerek kutakodó tekintetét.

Meg kell mondanom, meg kell mondanom, most, most, most, zakatolt a fejében, míg rendezgette a kivasalt blúzokat. Befelé tekintett, a szekrény homályába, és úgy mondta, mintegy a kabátoknak; „Apa ma nem jön, Bogika, de mi ketten majd elmegyünk a…” nem is hallotta a saját hadarását, annyira vert a szíve, míg babrált a ruhák között. „…és utána elmegyünk a cukrászdába, tudod, ahol a múltkor ettük azt a finom, habos sütit, és megnézzük a Mama kiscicáit a kertben, és...” Kapkodta a levegőt, kapkodta a gondolatait innen-onnan, ahogy a megszáradt ruhaneműt szokta lekapkodni a szárítóról, csak úgy összevissza. Nem akarta hallani a gyerek szipogását, nem akart a szemébe nézni, és főleg, nem akart megint hazudni, hogy Apának sok a dolga, mert ugyan mi dolga lehet vasárnap, amibe nem fér bele a Bogival eltöltött pár óra? Nem, nem akarja megint kimenteni, mint már jónéhány alkalommal, mert úgyis mindegy, mit hazudik, a gyerek a maga védtelenségével így is, úgy is vesztesként éli meg a helyzetet. Tudja ezt ő jól, hiszen pszichológus.

Amikor kifogyott belőle a szusz, lassan megfordult.

Nézte, ahogy a kislány ujjával apró szíveket rajzol a párás ablaküvegre, majd egy hirtelen mozdulattal letörli valamennyit, aztán csak bámul az ablakon kifelé.