Tíz nap csoda a Kászonokban
Szokták mondani: az út, amit bejárunk, gyakran fontosabb, mint maga a cél. E bölcsesség természetesen végtelenféleképpen variálható. Ismerek egy helyet a Kárpát-medencében, ahová megérkezni, ahol jelen lenni, és ahonnan távozni ugyanolyan fontossággal bír. Csíkszeredán túl, a Kászonfeltíz fölötti erdőségben, a Tiszástő két patak ölelte rétjén immár huszonkilencedik alkalommal megrendezett Minimum Party alkotótábor és szakmai fórum több annál, mint amit a neve sejtet. Ez a július 30. és augusztus 10. között zajló esemény egy ügyet jelent, egy közösséget, egy hihetetlen kalandot, no meg több, mint tíz napon át tartó, folyamatos alkotói eksztázist, ihletet és inspirációt.
Aki járt már Székelyföldön, tudja: e térség egyik geopolitikai és kartográfiai jellegzetessége, hogy az odajutáshoz félig át kell szelni Romániát. Egy ilyen utazás (föltéve, hogy nincs helikopterünk, mert a tervezett alkotómunkához és elemi túléléshez szükséges fölszereléseinket tömegközlekedéssel célba juttatnunk lehetetlen) egészen rendkívüli gépjárművezetői, logisztikai, kommunikációs és mentális képességeket kíván az utazótól. A kaland intenzitása még annak is elképesztő, aki nem először vállalja az utat. Errefelé ugyanabban a térben szállít árut a kamion, ingázik a dolgozó, megy dolgára a traktor, zötyög a szénásszekér, cammog a tehéncsorda, halad a gyász- vagy az esküvői menet. Itt a gyorsforgalmi út megegyezik a falu főutcájával, ha pedig az utazó félreáll szusszanni egyet, akkor vagy valaki portájának a privát terében találja magát (legyen az palota, tömbház vagy kolduskunyhó), vagy az erdőszélen. Az út mentén döglött vagy nagyon is eleven vadak, a legkülönbözőbb korokból származó árusok, az úton megfejthetetlen burkolati jelek, és titkaikat féltve őrző útjelző táblák egyszerre mutatnak Budapest és Bukarest felé. A komfortzóna itt azt jelenti, hogy még életben vagyunk, lelkünk benne a porhüvelyünkben, és nem tört el a tengely a kátyúban, nem ugrott keresztül az ablakon a medveölő pásztorkutya, nem tojt vipera a kipufogóba.
Mindeme költői túlzás sem képes érzékeltetni e vidék veszélyes csodáit – beszéljünk inkább a Minimum Partyról. Az erdei helyszín Kászonfeltíz falujától úgy egy óra gyalogút az erdőben, az autóval megtett idő a jármű hasmagasságán, vagy a szerelőnkkel való viszonyunk bensőségességén múlik. Kászonfeltíz a Minimum Partynak olyan, mint a Himalájának az alaptábor: itt van élelmiszerüzlet, bankautomata, háztartási- és barkácsbolt (nélkülözhetetlen lehet egy elromlott/elveszett fejlámpa, vagy tábori gázfőző pótlására, egyben biztosít minden táborépítéshez szükséges anyagot facsavartól kátránypapírig) és még patikával összekötött orvosi ügyelet is. No meg kocsma. Utóbbi a táborlakók számára nem a mulatozás tere, hanem iroda: a felnőtt(ebb)ek innen intézik halaszthatatlan hivatali ügyeiket, vagy tartják a kapcsolatot hozzátartozóikkal. A Minimum Partyn ugyanis nincs sem térerő, sem internet. Illetve a szerencsésebbek néha találnak pár négyzetméternyi lefedettséget az ágcsüngető lucfenyő alatt, és táborszerte terjednek hírek bátrakról, akik valamelyik hegycsúcson, vagy vízmosásban képesek voltak telefonálni. De ehhez a táborhoz a digitális böjt szervesen és közmegegyezésesen hozzátartozik.
Az „alaptáborból” a „főtáborba” vezető út a kérdéses kanyarokban végig ki van táblázva a Minimum Party plakátjával: a GPS helyét lassan átveszik az írott, képi vagy verbális információk. Az úton róka fut, fölötte héja száll, a patak köveiről szürkegém lebben föl jöttünkre. A tábor első hangja Molnár István generátorainak zúgása. Ezekből kapják az áramot a számítógépszoba kompjuterei, az ökotudatos (értsd: fűrészporral szagmentesen leöblíthető, valamint a hátsó, meredek vízmosásra nyíló fal tudatos mellőzésének révén léghűtéses) budik éjjeli lámpái, továbbá a különböző elektromos szerszámok ellátására szolgáló, egész táborunkat behálózó hosszabbítók. A tábor vezetője Molnár István együtt Lőrincz Ildikóval és gyermekeikkel: Katicával, Veronikával és Ágival. Ők a Minimum Party igazi veteránjai, akik évtizedes rutinnal oldanak meg olyan problémákat, mint a romház beázó teteje, a reggelizés utáni mosogatáshoz való meleg víz előteremtése, a napi programok megszervezése, és egyáltalán az egész tábor zavartalan működésének biztosítása. Mert itt napi háromszori étkezés van, kérem, és nem is akármilyen! Eshet bármi bajunk a táborozás során (e bajok többségét általában önmagunknak köszönhetjük), egy biztos: éhen halni itt csak különös elszántsággal lehetséges. Ha valakinek nem ízlik az ebéd, annak maradt még a reggeliből. Akinek a vacsora nem ízlik, annak jut az ebédből. Aki pedig így sem találja meg a számítását, az nem itt van. Most jegyzem meg: minden tábori háttérmunka a vízhordástól a mosogatáson és a karbantartáson át a tűz folyamatos életben tartásáig (utóbbi itt épp olyan törvény, mint Szent István korában) az a Katica és Veronika toborozta, többnyire gimnazista, vagy egyetemista korú önkéntesek vállán nyugszik. Beszélgetéseikbe bekapcsolódva többször éreztem: közülük kerülnek majd ki a Minimum Party jövő éveinek műhelyvezetői...
A tábornak minden évben van egy egyedi tematikája, szellemi arculata, amely a műhelyvezetők és minden résztvevő számára kiindulópontul szolgálhat. Az idei tábor címe: Nulladik dimenzió avagy Az ajtók befelé nyílnak.
A filmesműhely vezetője, Balla Zoltán operatőr-filmkészítő a paranormális jelenségek felől közelíti meg a témát, melynek régi rajongója. Esténként falujából, Havadtőről hozott kísértethistóriákat mesél. Akár a kortárs népmesékben: egyszerre van bennük jelen a naivitás, a fordulatok izgalma, az érzelmi telítettség és a ravasz számítás. Sokáig emlegetjük még a faluban szaporodó kísértetek és a szellemirtó históriáját, akinek tarifája 500 lej/szellem volt. Napközben légifelvételeket készítő drónok cirkálnak a tábor fölött, a műhely résztvevői kamerákkal és telefonokkal keresik az optimális fényviszonyokat az erdő szélén, később feszült figyelemmel vágják a felvételeket, többek között egy eltévedt űrcsalád történetét, akik kényszerleszállást hajtanak végre a Kászonokban.
Gherasim Emil zeneszerző, a zeneműhely vezetője hasonlóképpen cserkel és gyűjtöget a természetben, csak ő nem képekre, hanem hangokra vadászik: úgynevezett hangtükröt akar létrehozni, vagyis a környezet helyben gyűjtött zajaiból, zörejeiből – tűzpattogásból, tehénbőgésből, szélfúvásból, patakcsobogásból – komponál akusztikai atmoszférát. Erre épülnek majd az improvizatív hangképek: mintha csak a kászonoki őserdők emberi szemmel láthatatlan, vagy csak alig látható lényeinek titkos drámáihoz születne filmzene. Emil a többi műhely munkájába is többször belefinomkodik gitárharmóniáival: hol a fotóműhely kiállításának megnyitóján zenél, hol egy versfelolvasásban felelget húrjaival a költeményekre.
Rab Sarolta építész és műhelymunkája jóval konkrétabb és egyben praktikusabb, mégis valamiféle lírai légiesség jegyében fogan, mint a patak fölé emelt, szinte lebegni látszó, ágakból, faháncsból és kötelekből aprólékosan összeszőtt, intimitást nyújtó zuhanyzófülke. Organikus, minimalista építmény, mely elemi struktúrákat használ, egyben reflektál a táborlakók természetes igényére: egyikünk sem akar fürdés közben konfliktusba kerülni a közszeméremmel. Akad aztán a l’art pour l’art esztétikájának jegyében fogant munkájuk is a képzőművészeti műhellyel együttműködve: a rét egyik leghatalmasabb fenyőjére kötnek fehér drapériát, mely a napkelte és a napnyugta fényeivel játszik, napközben meg olyan, akár egy fenyőre szállt, szerelmes hófelhő.
E látvány tökéletesen példázta számomra a képzőművészeti műhely vezetője, Péter Alpár szobrász, installáció- és természetművész koncepcióját. Ő régóta foglalkozik már a land artnak is nevezett, egyszerre ősi és modern, számomra elementáris erővel bíró irányzattal. Újra és újra rácsodálkozom: minden, amit egy erdei séta során arrébb rúgok, vagy ami az arcomnak ütközik, egy-egy toboz, gallyacska, páfrány, lapulevél, mind egy születőfélben lévő műalkotás alapanyaga. Alpár mestere a műhelyvezetésnek: hol tanácsaival, hol motorfűrészével segíti a hánccsal kötözött erdei fényinstallációk, befelé nyíló ajtók, fűszálakból font kötélre függesztett, titkos igazság-kosárkák életre hívását, majd a tábor zárónapján tárlatvezetőként mutatja be ezeket a műveket.
Pálfalusi Zsolt esztéta immár huszadik alkalommal vezette a tábor filozófiaműhelyét. A ház nagytermében rendhagyó esztétika-előadásokat tartott a tőle már megszokott, lehengerlő stílusban, a reggeli tábortűz körül pedig rögtönzött szemináriumokat vezetett. Témája alapvetően a technikai szingularitás volt, ebből bomlottak szét aztán tér és idő minden irányába a beszélgetések. Az első reggeli kávét kortyolgatjuk a tűz mellett, már megszületett több, az erdő tereivel ölelkező alkotás, bele lehet hát gondolni a ház esztétikai fogalmába, és Zsolt fejtegeti a mindenkori emberi otthon arkhéját, vagy épp azt a folyamatot, ahogyan az emlékezetünk sajátos működése lényegében folklorizálja saját múltunkat... A ropogó fahasábokból áradó füst itatja át irhánkat, járja át pórusainkat, és épp így szivárognak lényünk – sokszor önmagunk előtt is – rejtett kamráiba azok a gondolatok, amelyeket már Hegel, vagy Platón is elgondolt, hogy aztán – a tűz körül ülve – továbbgondolhassuk minden korokban, mindenki borzongására vagy épp vigasztalására.
Kocsis Andrea és Lukács Ádám táncművészek vezetésével a mozgásszínház-táncműhely résztvevői hajladoztak-tekeregtek délelőttönként a réten. Organikus, ösztönszerű mozgásformákat kerestek a teremtett világ spontán koreográfiájához: mintha a szélkergette avar, a lassú röptű cincér, a száguldó patak, a hajladozó nyárfa, vagy épp egy lassan, görcsösen előkúszó fenyőgyökér gesztusait tolmácsolták volna az emberi test dinamikájára. Műhelyzáró performanszukban az erdő rejtett, sosem látott lényeiként kúsztak elő a fák közül, napszentület idején. Mintha olyan entitások keltek volna életre, akik még soha, senki tekintete előtt nem jelentek meg – és akik minden más teremtménytől különböznek. A mozdulatokban egyszerre feszült egymásnak az idegenség és az otthonosság: hol kitárulkozó, hol önmagukba záruló gesztusaik közt bujkált a sejtelmesség és az ösztönös ismerősség.
Mosberger Róbert fotóművész műhelye Keszei János közreműködésével alkímiai laborként kezdte munkáját: mindenki izgatottan leste, amint a sörösdobozokból meg zsírosbödönből fabrikált camera obscurák képei előtűnnek a napfényben a minden elképzelhető anyag nászából érlelt vegyi fürdő után. A fotótörténet kezdeteinek szellemében kísérletező, „kézműves” anyaghasználattal dolgozó fotóműhely egy valódi szellemet is megidézett: a titokzatos kászoni lebegő remetéét, aki szellemképeken bukkan föl, de sosem egészben, mindig csak egy-egy részletét láthatjuk. Nehezen megfejthető üzeneteit és bölcsességeit pedig erdei barátaival, a szúkkal rágatja vén faágakba. A rossznyelvek szerint olykor bizony a kamrába is belebeg, ott a sörösdobozokat kilukasztja, s a sört azokból kiszívja. Szerencsére Mosberger Róbert föltalálta a remetelátó sisakot, majd közös erővel megépítették a Kászoni Rengeteg Remetekutató Állomását, mely intézmény áldozatos munkájának köszönhetően napról napra közelebb kerülünk ahhoz, hogy a rejtőzködő remete elárulja nekünk a levitáció titkát.
Nagy Abigél képzőművész a kerámiaműhellyel olyan rituális és használati tárgyakat készített, és égetett ki a helyben ásott, földből tapasztott égetőkemencében, melyek a Kászonok erdeiben zajló régészeti ásatáson kerültek elő. Egy számunkra eddig teljesen ismeretlen, történelem előtti civilizáció titkai tárultak föl: a prekászonita őskultúráé, melyet más kutatók posztatlantisziaknak, megint más kutatók pedig zakotáknak titulálnak – a konszenzus még várat magára, de erősen bízunk a jövő kutatóinak elhivatottságában…
A kerámiaműhely működését az is jellemezte, hogy a technika elsajátítása, az anyagismeret és anyaghasználat mesterfogásainak kitapasztalása legalább olyan érdekes volt, mint a Minimum Party idei tematikájából kiinduló, fiktív kerettörténet.
Mindezeken túl még az Élboy egyszemélyes színházi műhely adott Szabó Attila vezetésével mindnyájunknak töprengeni valót. Szakmai fórumot tartott – a műhelyvezetőkön kívül – Moldovai Katalin filmrendező, Kerekes Emőke fotóművész, Fekete Zsolt fotográfus, Mester Béla filozófus, illetve utazó bőröndkiállítással jelentkezett Losonczi Béla festőművész.
Jómagam tizennégy évvel ezelőtt vezettem itt íróműhelyt, e hosszú szünettel ez volt a harmadik alkalom, illetve az első olyan, amikor párommal, Szép Mónival ketten voltunk műhelyvezetők (a Minimum Party a kísérletezés tere, tehát ez is egy kísérlet volt, melynek végén megállapítottuk: kétfejű fenevadként – avagy kétfejű tündérként, attól függ, melyikünk fejétől nézzük – az íróműhely bizony kétszer olyan jól működik). Koncepciónk a Kászonok képzelt, vagy félig-meddig fiktív lényeinek bemutatása volt a bestiáriumok és herbáriumok stiláris eszköztárával egyetemben. Turistatájékoztató táblákat helyeztünk el az erdő különböző pontjain, melyek fölhívják az idelátogatók figyelmét, hogy merre található a tiszás-pataki csemerkedő vízitündér (aqua nimpha zelegor tissa) természetes élőhelye, hol csodálhatjuk meg a kászonoki tornászfenyőket (pinus fitnes cassoniis), illetve merről számíthatunk a hargitai goromba pele (pelus rusticus hargitaë) támadására, de megismerkedhettünk a csámpás fülű akrobata barna medvével (campusfulus akrobatus barnus medvecuszus) is. Ezen kívül alkotótársként folytunk bele a legkülönbözőbb műfajú szövegekkel a táncműhely, a kerámiaműhely, a fotóműhely, a képzőművészeti műhely, az építőműhely és a filmesműhely projektjeibe.
Az itteni első íróműhelyem óta eltelt tizennégy évben számos művésztelepen, alkotótáborban, szabadegyetemen volt szerencsém műhelyvezetőként működni. A Minimum Party szellemiségét minden ilyen alkalommal követendő példaként emlegettem aktuális kollégáimnak. Riportom kereteit szétfeszítené annak láttatása, milyen egekig sugárzó beszélgetések esnek meg itt ragyogó szellemű emberekkel, micsoda mesebeli keretet ad e termékeny beszélgetéseknek a kászonoki rengeteg, netán minő ősi szabadság megélését jelenti a reggeli fürdő a patakban, vagy az éjjeli tánc a tábortűznél.
Nyilván íróként lábon lövöm magam állításommal, de akkor is: ezt nem lehet leírni. Ezt meg kell élni. Ebben jelen kell lenni. Ilyen nincs még egy az általam ismert világban.
Az idei tábori hívószó, a tábori koncept részletes kifejtése megtalálható a minimumparty.org honlapon, ahol a korábbi évek tábori dokumentációja, illetve az eddig megjelent tíz Minimum Party-kiadvány is megtekinthető és lapozható.
Végezetül: a Minimum Party Lőrincz Ildikó és Molnár István emberfeletti munkáján túlmenően önzetlen támogatásokból tartja fönn magát. A támogatók hol többen vannak, hol kevesebben. A Minimum Party hálásan fogad minden olyan segítséget, amely lehetővé teszi a nagy múltú összművészeti alkotóközösség további zavartalan működését.
