Tudnivaló, hogy a sport, ez a modernitás korától felnőttkorba lépő jelenség, miután szervezettebb versengéssé növekedett, önnön paradoxonjait is kihordta, és fenn is tartja kivédhetetlenül. A sport játék, a homo ludens sajátja, örömforrás, az identitás erősítője, de az önző sikervágy, az ellenszenvek, előítéletek fenntartója is egyben, gyakran szétszálazhatatlanul. Benne, s a hozzá való viszonyban emberi valónk szélsőséges érzelmi, morális-amorális tartalma, az öröm és a bánat, a szeretet és a gyűlölet, a sportszerűség és a csalásra való hajlam kavarog; ebben a szférában – akár a többiben? – szinte a történet kezdetétől összeér az „isteni” és az „ördögi” szál. Egyszerre óhajtunk a sportszerűség példája, őrzője lenni, de győzni is mindenáron, s mivel ez lehetetlen, mindig éppen embervoltunk egyik vagy másik fele tűnik erősebbnek. Így aztán a sportban és a hozzá való viszonyban – legyen szó akár versenyzőről, akár nézőről vagy szurkolóról  – mindenki valója megmutatkozik! Ez annyit tesz: rövid távon lehet a sportban hazudni (csalni, nyerészkedni, törtetni), de hosszabb távon nem érdemes. Ez az első paradoxon.

A sport, noha van története, tradíciója, „rövid távú” műfajjá lett mára, a hosszabb távú szemlélet vesztésre áll – ha akadnak „őrzők a strázsán” (Ady), akkor is. A mindennapi figyelem tartja fogva az edzőt, a versenyzőt, a szurkolót, a tulajdonost, a hírek gyártóját, követőjét, fogyasztóját, mindenkit. Így van ez a szervezett versenysport, mondjuk, az első modern kori olimpia (1896) óta tartó történetében, mindig így volt, legföljebb a hírközlés, a „média” változásai s egyéb tudományos, technikai fejlődés révén radikalizálódik e tendencia irgalmatlanul. Ma már a „jelen idő”, a mindennapos jelenlét (amit a folytonos „siker”, annak vágya szavatol) fontos mindenkinek, ez az egyetlen, érdemességet legitimáló mérce a fejekben, s már az ösztönökben is.

Ismert, hogy az olimpiát életre hívó Pierre de Coubertin a XIX. század gyermekeként a nemes emberi ideák (béke, tisztesség, öröm stb., ahogy Óda a sporthoz című versében írta) igézetében élt, de tudjuk azt is, hogy a csalás, az önző szándék már az első játékokat is érintette, a vívásban, a maratoni futásban és egyebütt. Védte álmát a báró, ahogy védhette, ám csalódásokkal a szívében kellett 1937-ben elmennie, hisz a fokozódó nyerésvágy, amit a terjedő nyilvánosság parancsa is erősített, épp az ő ideáját fojtogatta egyre jobban. Mert nemcsak az olimpia nőtt világjelenséggé, nőtt a változások kihordta új igénynek való megfelelésvágy is közben. Az első olimpiáról csak a gyermekkorát élő (sport)sajtóból kaphatott hírt az ember, ám jó negyedszázad múltán – az első világháború fölfakasztotta érzelmektől is fűtve majd – az identitásteremtés új formája tömegeket mozgatott (a válogatott labdarúgó-mérkőzéseket Angliában harminc-, Magyarországon közel harminc-, Skóciában nyolcvanezren [!] is nézték már 1913–14 táján), noha a sportolókat – a korai sztárokat – versengés közben akkoriban még csak személyesen lehetett látni!

Az első nagy – jelenünk felé mutató – „ugrást” a húszas-harmincas évek hozta el, a tömeges érdeklődés törvényszerű alakulásával együtt persze. E váltás az írott sajtó terjedésén túl (hazánkban a Nemzeti Sport 1923-tól lett napilappá, s hetente kétszer a Sporthírlap is megjelent) a rádió és a mozgókép – egyelőre részleges – föltűnésének következménye volt. A verseny élménye jelenlétet igényelt még ugyan, ám a siker reményéből, a mámorból már a történettől távolabb lévő ember is – így vagy úgy – kaphatott. Ahogy a filmen látott sztár, úgy a pályán küzdő versenyző és a közösen átélhető idea vagy annak illúziója is a megtapasztalható öröm részévé lehetett, ahogy az ötszörös olimpiai bajnok Johnny Weissmuller (Tarzan legnevesebb alakítója) vagy a háromszoros győztes jégtündér, Sonja Henie példája is bizonyíthatja ezt. Mindez a „csak a mindennapi győzelem s a látványos siker a fontos” szemlélet felé lökte a sportolót és a szurkolót egyaránt.

E változás a hatvanas évekre érett be igazán, a (sport)tudomány és a média fejlődésének köszönhetően. Az orvosi fölkészítés általánossá válásával, tervezettségével, a vele párhuzamos „doppingprobléma” radikalizálódásával (doppingvizsgálat az 1968-as olimpián volt először) nem foglalkozom, de annyi elmondható, hogy e gyakorlat a versenysport társadalmi-szociológiai szerepe ötvenes-hatvanas évekbeli megváltozásának kísérőjelensége volt. A második világháború sokkját lassan kiheverő Nyugat gyors gazdasági fejlődésének az értékvilágok, az életforma-ideák átalakulása is a törvényszerű része lett. A tömegesebb fogyasztás, a jólét ígérete-vágya, a sztárkultusz terjedése (gondoljunk a filmcsillagok népszerűségére, Brigitte Bardot-tól Gina Lollobrigidán át Gérard Philipe-ig, Alain Delonig és másokig), a siker megélhetőségének, „megérinthetőségének” növekvő illúziója egy libidinózus, élvezeti alapú életérzés fundamentuma lett a mindennapok részeként, s ez a versenysport státusát is megváltoztatta.

Nem előzmények nélkül ugyan, a sport a siker, a sikerre törés kitüntetett alkalma lett tömegesebb méretekben immár, s e fölismerést a technika bűverejű csodája, a rohamosan terjedő televízió közvetítette – szó szerint – föltartóztathatatlanul. Mi, magyarok nemigen gondolunk reá, de Puskás Ferenc nem annyira a hazai, hanem az 1956 utáni, már a nyugat-európai televízióban is kísérhető pályafutásának köszönhetően lett világszerte ismert magyarrá, ám e sodorban, amiben a labdarúgásnak, a legnépszerűbb sportágnak kitüntetett szerep adatott, az első valóságos üzleti-sporttörténeti fordulót élhettük át mindannyian. Nemcsak a centiben, másodpercben, kilóban mérhető eredmények (atlétika, úszás, súlyemelés, gyorskorcsolya stb.) lódultak meg a hatvanas évek második felét követően, de magához a sporthoz való szurkolói – hamarosan inkább rajongói – viszony is radikálisan átalakult, totálissá vált, s ami a lényeg, globalizálódott közben.

Ahogy Mark Kurlansky, a jelenséget ünneplő amerikai újságíró írta könyvében (Egy év, amely felrázta a világot, 2004.), 1968 volt – metaforikusan szólva – az első globális esztendő. Mindaz, ami ide vezetett, s ami ezt a dátumot követte, az életértékeket, a célokat, a hozzájuk való viszonyt, a látásmódot változtatta meg. A kultúrtörténet valaminő posztmodern (értsd: modernség utáni), konszenzuálisan definiálhatatlan, sokszínűséget és toleranciát, káoszt és értékrelativizmust egyként hordozó-jelentő „korszakváltást” ért e fordulóponton (ellehetetlenültek a „nagy történetek” és egyebek stb.), annyi azonban bizonyos – nekem bizonyos! –, hogy e trend nyomán kezdetét vette a végletesen individuális sikerszemlélet, s vele egy újszerű sikervágy. Amennyire sikeres – ismert, ünnepelt, gazdag – vagy, amennyi befolyással bírsz, annyit érsz, és ebben a tradíciódhoz, a közegedhez, a nemzetedhez való kötődésed ne gátoljon pillanatokra sem: e kötődéseidhez való ragaszkodást a személyes – mindenki számára látszó – siker parancsának felül kell írnia! A sport ebben a folyamatban lett kivédhetetlenül az egyéni sikerre törés kiváló esélye, s ez az egyre gyorsuló fősodor vájja a medrét azóta is.

Aki korosabb, emlékezhet, hogy a külföldi (elsősorban futball-) csapatoknak való drukkolás szokása – ami ma már uralkodó, s a honi vonzódásokat többször le is váltja – ekkortól vette kezdetét, akárcsak a szurkolói viselkedésmódok globalizálódása is (megint a tévé bűvereje). Ahogy az első olimpia, amelyet a műholdas adásnak köszönhetően a történtekkel egy időben láthatott 500 millió ember a földön, 1968-ban volt, úgy az első szurkolói ultra csoport is ekkor alakult Milánóban – hogy e jelenség is gomba módra terjedjen nemsokára. Ma már Real Madrid-, Barcelona-, Milan-, Juventus-, Liverpool-, Manchester United- stb. rajongókkal, rajongói csoportokkal (!) van tele a földgolyó, s milliók vannak, akik rajongott sztárjukat (klubjukat) sosem látják „élőben”, s ha találkoznának is, esélyük sem lenne szót váltani annak tagjaival. Az otthonlét természetes ismerősségéből („S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom…” – írta Radnóti) kinövő azonosságtudatot valami „más”, virtuális, talajtalan kötődés váltotta fel a sportban is (!), ami az ember személyisége magvát is átjárja már. Ennek során kezdett fakulni, majd eltűnni a klubhűség fogalma például, s a „szintet kell lépni” parancsa lassan mindent elborít. Pontosabban: a hűség, mint érték, él ugyan a szurkolóban, ám ha rajongott játékosa külföldre, erősebb gárdához, netán „topcsapatba” igazol, habozás nélkül megbocsátja neki, sőt, ünneplésbe kezd. Mert ha – természetesen – több pénz reményében áll tovább a kedvenc, illik „megérteni”; igaz, így a szíve csapatáért „mindenre képes”, érte érpattanásig élő-haló drukker maga is az „új törvény” foglyává lesz irgalmatlanul. Beszélhet a klubról, a hűségről akármennyit – én Csillag Péter sportújságírónál olvastam először e fordulatot –, mégiscsak a futball „egyéni sportággá” válását támogatja – ha nincs igazán tudatában ennek, akkor is! Félreértés ne legyen: klubváltás régebben is létezett (Magyarország ebbéli, 1949–1979 közti „sajátos” helyzetét nem részletezem most), ám e mára virulenssé lett, a sportot átjáró szemléleti forduló 1968 után vette látványosabb kezdetét – aztán 1990-et követően még inkább.      

Hát igen! Az 1968-as esztendőben vagy ennek tájékán, ehhez köthetően, minden megváltozott. „Kisebb” lett a nagyvilág, megismerhetőnek, meghódíthatónak – legalábbis „térben”, mert egyébként egyre rejtélyesebbnek, átláthatatlanabbnak, zűrzavarosabbnak – tűnt az egész hirtelen, s elszabadult a fantáziánk. Az űrkorszakot éltük, 1969 nyarán ember lépett a Holdra. Emlékszem, Az Orion űrhajó fantasztikus kalandjai című – ma már bárgyúnak tetsző – NSZK-s tévésorozatot szájtátva néztük, s hittük, 2000-re a csillagközi sztrádákon fogunk röpködni majd. De félt is a világ ugyanakkor. Az atomháborútól, a fölismeréstől, hogy az ember elpusztíthatja önmagát, s ez az életérzés a korszak nem egy művészeti alkotásán átderengett. A világhódítás illúzióját a szorongás keretezte, a totális szabadságvágy („tilos tiltani” – írták az egyetemek falára 1968 Párizsában) az apokalipszis előérzetével keveredett, gyakran szétszálazhatatlanul. Hozzánk, a „keleti régióba” mindez kissé késve, lefojtva (épp ezért iszonyatos vonzerővel) érkezett, ám a kavargó jelenség nem volt feltartóztatható. Se zenében, se irodalomban, se színpadon, se „életérzésben”, se külsőségekben (öltözködés, hajviselet stb.), se vágyakban, törekvésekben általában, se sehol. A kérdés az lett: mi az az erő, ami értelmes vagy annak látszó medret ad majd ennek az áradásnak?

Nos, a pénz, a hatalom, a befolyás növelésének vágya lett e meder, mint korábban is bármikor, csak merőben új, immár végképp globális igényű körülmények közepette. „Versenypályává” lett a világ minden értelemben, miért épp a sport – ez az eleve versengésre termett szféra –, s a róla való gondolkodás maradt volna ki?

S épp azért, mert 1968 „nagy akarása” Párizsban és – más körülmények közt, más következményekkel – Prágában (szóval a keleti „blokkban”) is vereséget szenvedett. Amott kiderült, hogy a kapitalizmust mint jobb életlehetőségeket ígérő, ajánló formációt leváltani nem lehet, emitt, hogy az „emberarcú szocializmus” álmában bízni – amíg a Szovjetunió ereje teljében, önnön világhatalmi érdekeit érvényesíteni képesen létezik – nem érdemes. Az ember, a sokszor álmodozó ember meg olyan, hogy élni akar, s élni fog, amíg lehet, ezért aztán nagyobb tömegeiben „betagozódik” oda, ahova muszáj betagozódnia!

1968 veresége az illúziók elveszítésének korát s a végletessé vált individuális sikerszemlélet idejét egyszerre hozta el, s ez az „irány” – a tudományos, a technikai, az informatikai fejlődéstől hajszoltan – kerget bennünket „előre”, vagy arra, amerre, egyre agresszívabb módon, s ezt ki-ki szereti haladásnak, fejlődésnek, a progresszió térhódításának nevezni. Minden fölgyorsult, minden „fejlettebb lett” kétségtelenül, de nincs semmi, ami a metaforikus 1968-as év tájékán vagy annak „másnapján” ne lett volna meg csírájában már.

Versenypályává lett a világ tehát, versenypályává az életünk, s nemcsak a nagy elbeszélések esélye lett oda szinte „beintésre” az új jelszavak szerint, de valamiféle értékrelativizmus is a sajátunkká, a gondolkozásunk, az „új érzékenységünk” részévé lett kiirthatatlanul. Richard Rorty, a posztmodern egyik atyja szava nyomán (nincs igazság, csak igazságok vannak) az eleminek gondolt tételeket sincs jogunk vallani és vállalni ma már; ami mozdíthatatlan iránytű volt egykor, összezavarodni látszik, egy közelebbről meg nem határozottan kötelező „tolerancia”, avagy minden „másság” tisztelete, „védelme” nevében természetesen.

A pénz, a hatalom vágya mint elsődleges cél azonban megmaradt a sportban is. Pontosabban: ez lett az a fundamentum, ami a szemléleti összetevők közül messze kiemelkedett, s mércévé vált mindenütt. Az úgynevezett „siker” mércéjévé. Legjobbként a „legeredményesebbet” kezdték ünnepelni (vagy irigyelni), s ez a tendencia uralja az ösztönöket és az agyakat is ma már, nemcsak a sportban, de ott különösen.

A csak a látható sikert, illetve sikertelenséget igazoló „tényekkel” (amelyek nemegyszer a tényekről való vélemények csupán – lásd: X vagy Y „szénné égett” és egyebek) való érvelés ettől kezdve lett meghatározó, ennek tárháza egyre bővült, miközben a sport eredeti ideája vékonyodott. Ez az izmosodó – és globalizálódó! – sodor a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulója táján lódult meg alaposan, amit tudósabb elmék (második?) üzleti-sporttörténeti robbanásnak neveznek általában. Kiváltója, motiválója, lendítő kereke a személyi számítógép, majd az internet terjedése hozta informatikai forradalom volt (ahogy a két-három évtizeddel korábbi „ugrásé” a televízió), s e tendencia immár végleg globális uralmát az akkori világpolitikai fordulat tette visszavonhatatlanná. A szovjet blokk szétesett, az önmagát végképp győztesnek tudó liberális demokrata Nyugatnak (a történelemnek vége, írta Francis Fukuyama amerikai sztárfilozófus 1989-ben) leginkább a fogyasztás szabadságára épülő értékrendje akadálytalanul terjedhetett a földön (ha rövidesen kiderült is, hogy nem kell az mindenhol, mindenkinek), s e nagyon vágyott, nagyon vonzó módinak lettünk mi is részeseivé szinte pillanatok alatt. S ami jellemzőbb és fontosabb: nemcsak országunk, de az észjárásunk is. Mi is versenypályának kezdtük nézni, érzékelni az életet, fogyasztásostól, irodalmastól, sportostól, mindenestől, ahol „győzni kell” mindenáron.

E fordulat – bár, mint írtam, nem fordulatról, hanem afféle „felszökésről” volt szó inkább – sportra vonatkozó állomásait nem sorolom elő most, a Bajnokok Ligája létrehozására (1992), a Bossmann-szabály életbe léptetésére (1995) vagy a centenáriumi olimpia (1996) Atlantának ítélésére Athén helyett is utalnék csupán. A top-szemlélet rögzülése – az öt „legerősebbé” kinevezett bajnokság negyedikje is indulhat a BL-ben ma már –, az idegenlégiósság totalitása – egy gárda tizenegy „vendéggel” is pályára léphet –, az agresszív haszonelv ettől kezdve lett meghatározó, majd egyedül uralkodó. Amit az ebbe az érába belenőtt, ma már a negyvenet is elért, látásmódjában „világpolgárrá” lett szurkoló vagy „szakértő” is őriz, hirdet, ösztöneivel, reflexeivel ehhez igazodik, stilárisan, grammatikailag s szóhasználatában is. Ettől kezdve alig lehet olyan nyilatkozatot, interjút hallani, amelyben ne hangoznának el a „pozitív szemlélet”, a „fejlődni akarok” vagy a beszeszelt papagáj módjára hajtogatott „motiváció” és „fókuszáló” kifejezések, avagy ezeknek változatai. Egyáltalán: egy létezési – s ennek tanúságaként nyelvi – forma tartja fogva az agyakat, de még a gesztusokat is ma már, ami oly mértékben egyirányú, hogy ennek a létformának a gyarlóságai, veszélyei nem fölismerhetők. Mert ebben a látásmódban a „győzni kell” – a versengéssel tényleg egyidős – parancsa, a muszáj sikeresnek (azaz diadalmasnak, befolyásosnak, hatalmasnak, szóval mennél gazdagabbnak) lenni szuperlativuszává növekedett, akár a daganat, ami a gazdatestet zabálja fel. A sport – mondjuk – Coubertin által megálmodott ideáját például.

Az életnek, a személyes életnek egy – fölfogásom szerint – a Teremtés törvényét felülírni szándékozó formájáról, fölfogásáról van szó itt! Mert aki a jellemzett trendhez igazodik, s annak – érzékelése szerint végtelen szabadságot ígérő és magas fokú „hozzáértést” sugalló – fogságában él, az létezésünket egyetlen dimenzióból képes értelmezni csupán. S ez az értelmezés így szól: életünk egyszeri, születési és halálozási évszámunkkal behatárolt juss, nekünk járó esély, lehetőség, s ebből kell „kihozni” azt, ami kihozható. Mire jutok, mennyit érek, kizárólag a rendelkezésemre álló időben elért, fölmutatható, másoknak is „látszó”, mérhető sikeresség dönti el, így a célok is eleve meghatározottak. Törj magasabbra, akarj többet, fejlődj napra nap, légy motivált, előzd meg, „nyomd le” a másikat, csak az eredmény (érem, trófea, díj, gólok, gólpasszok száma, milyen drága az autód, az órád, mekkora a vagyonod, befolyásod) számít, ezen mérnek, ezen méred te magad is, s a rajongott versenyzőhöz, csapathoz fűzött értékítéletedet is ez determinálja végzetesen. Hogy életünk ajándék, amivel épp a teremtett élet gondozásának alkalma, feladata adatott meg nekünk – hogy „tegyünk hozzá” annyit, ami tőlünk telik! –, az említett materiális fölfogás felől nézvést értelmetlen, sőt, az élhetetlenség, avagy „lúzerség” bizonyítéka csupán.

Nos, e két „szféra” örök párbajában, főleg az informatika újabb „ugrása” – az okostelefonos, közösségi médiás virtuális világ 2010 körüli berobbanása – óta az Istentől való „oldal” mintha totális vesztésre állna. Mindent számolnak, mindent mérnek, kalkulálnak, nemcsak a versenyzők, a csapatok, a „szakértők”, a számító menedzserek, de az okoskodás és ítélkezés magabiztos illúziójának mámorába csöppent szurkolók is végeláthatatlanul, s nem látják be, hogy a „titkot” megfejteni nem lesznek képesek sohasem.

A versenysport végletes „jelen idejűvé” válása az utóbbi néhány évtizedben érett be igazán. E folyamatban a sport, ami („normális” esetben) a kultúra része, akárcsak a művészetektől a tudományokon át az „egyszerű” munka kultúrájáig bármi más, kizárólagosan szórakoztatóipari termékké, üzletté lett, s e látásmód szerint minden annyit ér, amennyi hasznot hoz, ígér (praktikusan: ahányan nézik, „fogyasztják”). Nemcsak pénzben, hírnévben, „követők számában”, de a rajongói élmények, „sikerek” gyűjtésében is (lásd: szelfi-mánia). A minapi hír szerint e trend leginkább látványos egyszemélyi „produktuma” (és leggyarlóbb példája) Cristiano Ronaldo. Az ünnepelt sztár az összes közösségimédia-felületen reá tapadók számát összeadta, s mint kiderült, egymilliárd (!) követőt számlált (ezt ő maga mint hatalmas, rajongóival „közösen elért” eredményt jelentette be). Mert az élménynek, a siker mámorának mind a sportoló, mind a szurkoló lelkében folytonosan gyűlnie kell, a „tegnapi” eredmény legföljebb a „büszkélkedő” (s az ellenfelet lesajnáló!) emlékezésre vagy a terméketlen nosztalgiázásra jó, abból „megélni” sem a küzdőtéren, sem a lelátón nem lehet. S így a „boldogság” átmeneti illúziója tán igen, de a Jézus kívánta békesség sosem lesz elérhető.

Mint afféle, már-már „hivatásos” sportbolond kapható vagyok a témáról való szócserére, alkalmanként akárkivel, ám a beszélgetés többnyire elszomorít. Partnereim (főleg, ha futballról – és kilencvenöt százalékban arról! – esik szó) kizárólag két dologról kívánnak diskurálni ugyanis. Mit szólok a (tegnap, tegnapelőtt) lezajlott eseményhez, s mit várok, remélek a következőtől? Minden kérdésük, megjegyzésük, okoskodásuk ehhez vagy ahhoz igazodik. Ki „milyen” volt, ki hibázott, ki a felelős, kit kéne igazolni, kirúgni, leváltani, egyáltalán: ki, mi gátolta-gátolja a mi örömünket, kitől remélhetnénk valami „előremutatót”? A beszélgetők habitusa, érdekeltsége (ki kinek szurkol) befolyásolhatja a szavak hőfokát, ám azok irányát, struktúráját szinte sohasem. S ami lényeg: így van ez ma már a nyilvánosság burjánzó tereiben is. Se szeri, se száma a podcastoknak, a hol kettő, hol három-négy-öt résztvevővel zajló beszélgetéseknek a világhálón; akad, aki egyedül, de annál elszántabban, naponta többször „osztja az észt”, ám a szerkezet – erősen változatos színvonalon – itt is pontosan ugyanaz. Mindenki a napi történés, aktualitás tanulságait, „titkait” firtatja, elemzi, értelmezi rendületlenül, vagy a holnapot próbálja „kitalálni”. Magyarán szólva: a reánk nőtt, bennünket uraló állapot fogságában él, azt „gondozza”, tartja ébren minden idegszálával, ha őszinte hittel, javító elszánással teszi, mondja, amit tesz és mond, akkor is. Segíti fönntartani azt, ami van, hisz kimaradni, lemaradni semmiről sem akar. Egy viszonyrendszer fogja őt, s mert ebbe nőtt bele, ebben érzi otthonosan magát, e fogolylét természetét nem ismerheti föl, így fenn is tartja azt.

Nem vitatom, hogy a beszélgetésben részt vevők közül többeket, e viszonyrendszer részesei, alakítói közül pedig számosakat a sport „isteni” szférájának emlékezete is áthatja még, s hiszik, hogy folytonos jelenlétükkel, szavaikkal ama szférát is szolgálják, noha ez lehetetlen. Lehetetlen, hisz versenypálya – a globális térben – egy van csupán, másikat építeni legföljebb a lélekben lehet, s aki játszani akar, annak csak az adott „pálya” törvényeit tudomásul véve, ahhoz igazodva illik „szólnia” – mint írtam –, még a beszédmód gyakorlatában is. Mondok egy példát, hiábavaló óhajként előadva inkább. Van (nemrég még volt!) egy háromszemélyes podcast, hol „Sípszó után”, hol „Piros-fehér-zöld” a címe, magyar érdekeltségű mérkőzésekről beszélgetnek a résztvevők, ezt rendre megnézem. Hrutka János –  két, két és fél évtizeddel ezelőtt válogatott középhátvédünk – higgadt, szorgos „utánajárásról” tanúskodó szavait jó szívvel hallgatom általában. S bár megszoktam, egy jelenséggel nem tudok megbékélni benne. Elgondolkozom: mi lenne, ha az 1974-ben született, tehát a mai móditól még mentes világban fölnőtt Hrutkát megkérném: Kedves János! Jól beszélsz, de, például, a motiváció, a fókuszál, a karrier, a játékperc meg a „top” szavakat (és származékait!) ne mondd ki többet, kérlek, vagy ne ily rengetegszer legalább, hisz a nyelv – mint mindig – egy létszemlélettel való azonosulásról tanúskodik, ami nem szimpatikus nekem.

Belátható tán, milyen lehetetlen helyzetbe kerülne az egyetlen versenypálya szabályait elfogadó – hisz azon a maga helyén ma is „játszani” akaró – emberünk. Így hiába sejtem, hogy sok jelenség neki sem tetszik ma már (mondjuk, se a katari vébé, se a FIFA, az UEFA bevételhajszolása a még több mérkőzéssel, se a tengernyi idegenlégiós a magyar pályán), de az ő lelkében tán még pislákoló futballeszmény védelme nemigen jut szóhoz, marad a „karrierszemléletű” napi eredményhajsza, s a vele való, aligha csak verbális azonosulás.

Hát igen, a „karrier”, ez az utóbbi évtizedekben nálunk is bűverejűvé lett kifejezés, amit sportolóink is hajtogatnak, s használatát agresszíven szorgalmazza a média munkásainak nagyobb része is… Amerikából, a sikerparancs hazájából importáltuk e francia eredetű (pályát, elsősorban lóversenypályát jelentő) szót, ahol előremenetel, gyors előrejutás, érvényesülés értelemben használatos. Mennél följebb jutsz a hivatali (vagy akármilyen) ranglétrán, mennél nagyobb lesz a „rangod”, több a vagyonod, annál többet „érsz”, ahogy szó volt róla már. Így nyelv és szemlélet nálunk is fedi egymást, a „téma” körbeér, s bezáródik a kör mindenütt. Hogy tizen- vagy huszonéves labdarúgóink, sportolóink döntő többsége e szó s más szavak eredeti jelentésével nem foglalkozik, nem vigasztal, azt meg egyenesen riadtan tapasztalom, hogy egy csapat tervét, célját csak mint „projektet” emlegetik egyre többen. Ahogy a 2022 decemberében (!) Katarban, a dúsgazdag sivatagi miniállamban rendezett labdarúgó-világbajnokság is nagyméretű „projekt” volt természetesen, aminek végén, a valóban emlékezetes döntő után, az eredményhirdetés előtt Gianni Infantino elnök a nagyvilág láttára dörzsölte tenyerét: sok pénz lesz ebből, s újabb „sikerek” várnak reánk! Tény, hogy a 2034-es világbajnokságnak a szintén „kőgazdag” Szaúd-Arábia ad otthont, s sokak szerint nem titok, hogy a 2036-os olimpiát is Katar rendezi majd. Lehet, kétévenkénti vébé is lesz nemsokára, ahogy a FIFA-elnök ötletelte? „Habár felül a gálya…”? Úgy lehet, hogy a „vizet”, a kielégülni, rogyásig fogyasztani akaró, immár szurkoló-világpolgár „tengerlakókat” is a gálya ilyen s olyan rangú kormányosai irányítják, manipulálják ma már?

Mi lesz Coubertin álmával így? Említettük, hogy a báró „találmányát”, a modern kori olimpiát a nevelés, a különböző, más-más nációhoz tartozó emberek jellemformáló megismerése alkalmának tervezte egykor, s mindent, ami az üzleti célokhoz tartozik, kizárt volna belőle mindörökre. „Profiellenessége”, makacs amatőrizmusa nem a győztesek illő díjazását tiltotta volna mindenáron, hanem szemléleti formát jelentett. Azt, hogy a versengés célja (!) ne a másik-mások lenyomásával elérhető hatalom, üzleti siker maximalizálása, hanem a már szintén említett „Istenek ajándékának” a folytonos gondozása legyen.

Mosolyogtató gondolatok ezek ma már, jól tudom, noha az eredeti idea fénye föl-fölvillan egy-egy pillanatra még, a versenypályán, a versenyzés közben is akár. Félve mondom, de úgy lehet, a legnépszerűbb, legtöbbek által figyelt, és – természetesen – messze a legtöbb pénzt „mozgató” futballban a legkevésbé. Ebben a játékban, tán épp a milliárdokra rúgó haszon egekig növekvő „akarása” miatt, oly „fejlődésnek” lehettünk tanúi az elmúlt néhány évtizedben, ami annak eredeti szépségét ölte meg, ha senki „modern” tulajdonost, szakembert, szurkolót s a futball egyéb fogyasztóját nem érdekli ez, akkor is. Kevesen gondolnak rá, hogy például a „Mire menne az Aranycsapat a mai magyar válogatott ellen?” kérdésnek semmi értelme sincs! S annak sem, jobb játékos volt-e egy ötven évvel ezelőtti sztár a mainál. Varga Zoltán, a hatvanas évek Ferencvárosának ikonja mondta nekem a kilencvenes évek végén: „Az a Fradi jó napjain a világ élvonalába tartozott, ám az általam (1996–97-ben) edzett, a mai legjobbakhoz képest csetlő-botló társaság bármikor tönkreverné. Én, mondják – folytatta –, a legtechnikásabb játékosok közé tartoztam akkor, erőnléti gondom se volt, de a mai közepes magyarok a gyomromon rohannának át. Hatalmas a különbség az akkori (a hatvanas évekbeli) és a mai (a kilencvenes évekbeli) játék intenzitása, fizikai, agresszivitásbeli követelményei között. Akkor lehetett még »szépen«, látványos trükköket, mozdulatokat bemutatva játszani, ma már alig. Akkor volt egy másodpercem egy cselre, egy passzra, lövésre, ma van egy-két tized, s nem csak a nemzetközi élvonalban.” (A „top” szót nem használta Varga, ahogy más sem még.)

Magyarázkodhatnak a futball taktikai és egyéb „fejlődésének” tudorai, alapvetően így van ez, bizony! Ahogy, mondjuk, az ötszörös világbajnok Juan Manuel Fangio versenyautóját Max Verstappenéval, Mark Spitz úszását Milák Kristóféval, Jesse Owens futását Usain Boltéval összehasonlítani nem érdemes, úgy az egyébként nehezebben „mérhető” csapatsportágakban is meddő az effajta okoskodás. Egyetlen különbség azonban mégis létezik a futballban a „régi” javára nézve. „Szebb” volt az, látványosabb, emlékezetesen ikonikus jelenetekkel tele. Igaz, a mai módiba belenőtt lélek nem lehet képes értékelni, értelmezni azt („ilyeneket nincs idő, hely megcsinálni ma már”, mondja, s igaza van!), sőt – mert más szemmel néz, lát – még csak fölismerni sem. Neki a mai mámor kell, azt hajszolja, követeli, a múlt nem érdekelheti, s hogy a futball „fejlődése”a futball „lelkét” öli meg, számára nem „opció”.

Bárhogy töröm a fejem, a legtöbb „isteni” sportmozzanatra a futballon kívülről emlékszem inkább, 1990 óta mindenképpen. A – fölfogásom szerint – az „Isten tökéletességéről” valló zsenialitás fölfénylésére, a kegyelem pillanataira. Amiből Diego Maradona (igaz, a legemlékezetesebb – az „Isten ajándéka” ellen való – csalást is ő követte el!), Ronaldinho vagy Lionel Messi több alakítását csodálva is őrizhetünk valamennyit persze, de az egyre őrültebb küzdelem fölemészti ezeket ma már, s a bárhogy kicsikart eredményért való hajsza marad csupán. Nem temetném a futballt végleg tehát (maradék szurkolói létem sem engedné ezt), ám Carl Lewis, majd Usain Bolt futásának harmóniája, Armand Duplantis rúdugrása, Leon Marchand vegyesúszása, a jól felkészült Milák Kristóf (csak Egerszegi Krisztina hátúszásának tökélyéhez fogható) pillangózása, a  142 centire nőtt Simone Biles tornája torkot szorító látvány és élmény marad nekem, amíg élek, amit a sportot lassan végképp fölfaló üzleti szemlélet sem képes lerombolni bennem. Ezek a példák – s még számos más is persze – a sosem vagy csak filmtöredékeken látott Paavo Nurmit, Jesse Owenst, aztán Csik Ferencet, Papp Lászlót és – az általam már kortársként bámulhatott – Balczó Andrást, Egerszegi Krisztinát, az ő példaadásukat, a teremtés tökélyéről valló „üzenetüket” idézik föl bennem. Egy ideát, ami a sport eredeti értelmét villanthatja fel, ha az „ördögé” (a siker és a pénzhajhászás kitüntetett alkalmává) látszik lenni már az egész, akkor is. Azt tehát, amit elengednünk nem szabad.

Mi tagadás, a sport iránt való odaadást, a magyaroknak – és néhány külhoni nagyságnak – való szurkolást föl nem adva, így figyelem az olimpiákat és az egyéb világversenyeket is vagy három évtizede (ama nagy „üzleti” fordulat óta?) már. S így néztem a tavaly mögöttünk hagyott párizsi játékokat is. Azt az olimpiát, melynek némely mozzanatát (a megnyitó egy részét például) a ki tudja, mily akarásoktól vezérelten modern világunk részévé lett, eszementségig fajult értékrelativizmus (amit nyitottságként, „érzékenységként” forgalmaznak meg „valakik”) hatotta át ugyan, ám amelynek során az isteni szféra is megmutatta még magát. S ami vigasztaló: a mi versenyzőink által is.

Hat arany, hét ezüst, hat bronz lett a miénk, s ezek megszületésekor az emlegetett „kegyelmi állapot” erejét élhettük át néhanap. A férfi párbajtőrcsapat diadalakor biztosan, egyetlen tussal győzve a legfontosabb pillanatban. Kós Hubert 200 háton, Milák Kristóf 100 pillangón szerzett aranyában (noha az utóbbi 200-on elszenvedett, a „hibrid” fölkészülés eredményezte veresége megfogott) a döntő rajtjának pillanatában biztos voltam szinte, ám az utolsó három aranyérmünkről állítom, hogy metafizikus élményt adott nekünk, s így is kell, hogy emlékezetünkben megmaradjanak.

Hisz Márton Vivianát, az ő „nagy napját” ki felejtené el? A csupán tizennyolc éves, Tenerifén született, spanyol környezetben nevelkedett, csodásan életvidám leány amolyan fegyelmezett extázisban versenyezte végig a napot alighanem. Összes ellenfelét letarolta, győzelme, lehet, nekünk, az olimpián fiatal sportág, a taekwondo kívülállóinak volt meglepetés csupán. Ikertestvérével, az egy évvel korábban már felnőtt világbajnok (!), de az olimpiai kvalifikációról hajszállal lemaradt Luanával mintha tökéletesen természetes dolognak fogták volna fel, ami történt, s oly, szinte gyermekien őszinte lélekkel – a ma annyira jellemző, önmagamra mutogató „büszke” gőg nélkül – ünnepeltek, hogy szem nemigen maradt szárazon. Ahogy „sírósra” sikerült Gulyás Michelle öttusa-aranya is az utolsó napon, nemcsak versenyzésének minősége és látványosan csattanós végkifejlete miatt, hanem azért is talán, mert e klasszikus, 1912-ben Coubertin óhajára a játékok műsorára került sportág – legalábbis eredeti formában – utolsó aranyát, szentül hiszem, a műfaj legeredményesebb nemzete versenyzőjének kellett, soha meg nem javítható világcsúccsal, megnyernie. Öttusának lesz-e nevezhető, ami lovaglás nélkül jön reánk, nem tudom, de áldom a Teremtőt, hogy így történt.

Megírtam már, de megvallom ismét. A harmadik párizsi olimpia legfölemelőbb történetét Rasovszky Kristófnak a nyílt vízi úszásban aratott győzelme és Betlehem Dávid bronzérme adta nekünk, magyaroknak (bár más nevében nem beszélhetek), főleg azzal, ami a bajnok célba érését követő harminc-negyven másodpercben (s még utána is) történt. Emlékezzünk: abban a borzalmas, az egészségre veszélyes minőségű – mert a rendezőknek a jól eladható „tájkép” s nem az úszók biztonsága volt fontosabb – Szajna-vízben lezajlott közel kétórás versenyen Rasovszky, a világbajnok és olimpiai ezüstérmes tanítani való eleganciával, magabiztos elsőként ért a célba, de élete álmát elérve első dolga nem önmaga ünneplése volt. Megfordulva, térdig vízben állva, tele torokból biztatta barátját, hogy neki a bronz meglegyen. S amikor az ifjabb társ is célba ért, felejthetetlen módon ölelték egymást. Hiszem, mindketten a másik sikerének örvendtek jobban akkor, a két lélek egymást erősítette föl, egy valóban régi és megfellebbezhetetlen igazságról üzenve a mának: annál nagyobb lesz az én örömöm, mennél többet tudok adni belőle másnak!

Fölfénylő, a sport „isteni” természetéről tanúskodóak voltak e pillanatok, egy régi-régi idea hív folytatói, ébren tartói, s hogy a szereplők, e mai hősök tudnak-e tudatosan erről, nem érdekes. Elég, ha tennivalóikat végzik el, ama Balczó András által sűrűn példázott „belső hangra” nyitott lélekkel csupán, ami minden győzelem gazdájának ajándéka nekünk. Mert tudni való: Isten nem arannyal, hanem lelkiállapottal fizet az arra érdemesnek!

Vannak sportolók, trénerek, vezetők és szurkolók – s az idők szavához igazodva jobbára ilyenek vannak csak ma már –, akik folyvást sóvárogják, keresik, sürgetik, máskor dühödten „akarják” ezt az állapotot, amit akarni – akárcsak az Istentől való lehajló jóindulatot, a kegyelmet – nem lehet. („Annak okáért tehát, nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené” – olvashatjuk Szent Pál jól ismert mondatát.) Számomra erről leginkább átélhetően (ésszel is felfoghatóan, ha tetszik) Ambrus, Milánó püspöke beszélt, jó 1600 esztendővel ezelőtt, egyáltalán nem a sportról szólva persze.

A történet a következő. Ágoston (Augustinus) – a későbbi Szent Ágoston, a keresztény teológia első óriásainak egyike – a Kr. utáni 384. évben Mediolanumban (ma Milánó) élt, s az ifjú császár nevelője volt. Hatalmas tudással bírt, kora összes valamirevaló görög és latin auktorának szövege a fejében volt, s szeretett is kérkedni vele néhanap. Történt, hogy vitába keveredett a helyi keresztény közösség vezetőjével, Ambrosiussal (később Szent Ambrus, Milánó védőszentje, Mussolini korában még az Internazionale futballcsapatát is róla nevezték el). Augustinus nyakra-főre idézte a görögöket, s elszántan hajtogatta: ő kizárólag az igazságot keresi. A nála korosabb Ambrus így válaszolt csendesen: ne keresd az igazságot, nyisd ki a szíved, s az igazság fog megtalálni téged! (Ahogy Isten, a kegyelem, a hit „megtalálásának” is hajszálpontosan ez a titka, lényege.) Ágoston megtérésének tán ez a pillanat volt a kezdete, tény, hogy Ambrus püspök keresztelte meg Kr. után 387-ben.

„Használható-e” ez a fölismerés az élsportra nézvést, érdemes-e előhozni e példázatot, kérdéses lehet. Az uralkodó üzleti szemlélet szerint nyilvánvalóan (így!) nem használható, s látnivaló, hogy a sport mai (immár elég régóta „mai”) vezérlőinek élhada sem errefele törekedik. Ám én hiszem, hogy emlegetett „hírhozóim”, Csik Ferenc, Papp László, Balczó András, Egerszegi Krisztina példája meg a szóba hozott (magyar) olimpiai pillanatok azt üzenik, hogy az Isten képmására teremtett ember szándéka létezik. Csak ezeket a pillanatokat kell – nyitott lélekkel – fölismerni és szívünkbe engedni; ha minden idegszálunkkal szurkolunk, s ha csak győzni akarunk – „idelenn” mámorosan örülni, „odafenn” meg sok-sok pénzt, befolyást, hatalmat gyűjteni s azt mindennap szaporítani –, akkor is!

S ha ennyit elfogadunk, még ama lelki élményhez is közelebb juthatunk, hogy a versenysportban és a róla való beszédben nem a mindennapi, a közvetlen mára és holnapra „ugró” szurkolói, szakértői, podcastolói akarásoknak, véleményformálásoknak s a globális versenypályán való „tolódásoknak”, tolakodásoknak van helye és értelme csupán.