Szem Gyuri és a többiek

Bene Zoltán új könyve konklúziójában szinte Madách-i mélységekbe-magasságokba ér. De ne vágjunk az események elébe!

Mert bizony Söténden hiába hívják a panziót Fehér Gólyának, a kocsmát pedig Fehér Sasnak (régebben Mozdony volt a neve), ettől még nem fehéredik ki a kopott, fuldokló kisváros, ahol olyan bizonytalanul falusias érzése van az odaérkezőnek. Biztos viszont, hogy Söténd nem messze fekszik Zavarosoktondtól, amely már jelentősebb település, de olyan, mintha az is Söténd lenne. Nem is ezek a lényeges dolgok Bene Zoltán néhol abszurdba, néhol mágikus realizmusba hajló regényében, mely felfogható egy lazán összekapcsolódó novellafüzérnek is, amelyben a szereplők leginkább isznak, és ivás közben a pultos lányok bájait bámulják sóvárogva.

Többször emlegetik a hajdan arrafelé élt Szem Gyurit – a szörny egykori legyőzőjét – akiről csak a könyv vége felé derül ki, hogy Szent Györgyről van szó. Ám Söténd életét inkább az aktuális események forgatják fel. Már amennyire fel lehet forgatni egy ilyen köztes-európai kisvárost, ahol a nemi perverzitás – mint a mutogatós bácsi, vagy csak hímvesszőjét szabadon lóbáló férfi (akit el is neveznek Lóbálnak) – az unalomig megszokott. És ahonnan egy bizonyos iskolai végzettség felett szinte mindenki elmenekül, ha módja van rá.

Azért akadnak visszatérők és újonnan érkezők is. Leginkább azért, mert újságcikket akarnak írni, esetleg ünnepi beszédet tartani, netán a helyi üzemben munkát vállalni. A kötet narrátora például az a személy, aki beszédet tartani tér haza Söténdre, és egyes szám első személyben beszéli el ezt a (vissza)érkezést (Avatás), majd egy rövid kocsmai jelenetben arra az elhatározásra jut, hogy mesél még egy és mást a városkáról (Ködből terv). Ezt a tervet a harmadik fejezettől kezdve valósítja meg. A harmadik fejezetben pedig (Tizenkét óra) már ő maga mondja el egyes szám harmadik személyben a lecsúszott zenészből újságíróvá előlépett Csörgő Szabó Miklós útkeresését a söténdi erdőben. Az azt követő fejezetekben pedig újabb és újabb sztorikat oszt meg az olvasóval.

Bene Zoltán remekül szövi a valós történések anyagát, lenyűgöző természetességgel használja, lecsupaszítja, megfűszerezi és belefőzi őket a kisregénybe. A Tizenkét óra például önállóan is megállná a helyét – úgyszintén a többi is.

Hiszen ki ne emlékezne az olaszliszkai tragédiára és Szögi Lajos borzasztó halálára? Ezt Bene némileg átírta, más helyszínre tette, de az alakok és a sztori alapvonalai felismerhetőek maradtak – egyértelműen az írói szándék szerint. Például, Csörgő Szabó nem a lincselés miatt érkezik Söténdre – az „már lecsengett”, magyarázza az iskolai menzán a magyartanárnőnek –, hanem a szellemjárás miatt. Megjegyzendő az is, hogy a véres fejű szellem azoknak a cigányasszonyoknak jelenik meg, akiknek a férjei részt vettek egy szörnyű gyilkosságban.

És itt álljunk meg egy pillanatra. Egyes „jogvédőknek” esetleg szemet szúr majd a könyvben megjelenő cigányok negatív ábrázolása, illetve a „cigány”, mint a roma származású kisebbség megjelölését szolgáló, állítólag pejoratív kifejezés. Ebbe az utóbbiba itt és most ne menjünk bele, noha személyes véleményem szerint ez ugyanolyan butaság, mint az egyéb kisebbségek elnevezésein tipródni. Az előbbi, a negatív ábrázolás kapcsán viszont érdemes megjegyezni, hogy a könyvben aligha találunk egyetlen, valóban kristálytisztán tündöklő alakot, igazán pozitív figurát – hacsak a Telek Andrea nevű magyartanárnőt nem, bár őt is csak jóindulattal tekinthetjük annak. A szerző ugyanis a nem cigány származású szereplőket is kegyetlen iróniával, szinte gyilkos szatírával jeleníti meg.

Ebben a műben mindenki árnyékban él.

Akad viszont olyan is, aki a kocsmában kesereg, már a szomja is elapadt, és ha belenéz a tükörbe, hiába keresi romos arcában a szomjúság ingerlő fényét. Akad, aki saját genetikai állományát magasztalja úton-útfélen, remélve, hogy ezáltal szerelemre talál. Tibi bácsi például önjelölt fűzfapoétaként bosszantja a „Körülszaros” vagy a „Bizánc” törzsközönségét különböző alkalmakra írt „gyöngyszemeivel”. Hiába magyarázza a kocsma népének Jóska, az „okula”, hogy a helység kifejezés az egész Söténdet jelenti, a helyiség pedig (a szóban forgó szituációban) a kocsmát, ezzel sikerül ugyanúgy felborzolnia a kedélyeket, mint Borbély Szilárd nevének puszta említésével. Mindazonáltal Jóska nem előre megfontolt szándék miatt hal meg, hanem egy jobbhorog következtében.

Borbély Szilárd neve többször is búvópatakként bukkan fel a könyvben. Tudjuk, hogy a szerző drámát írt Az olaszliszkai címmel – a Katona József Színház mutatta be –, és a Körülszaros elnevezést a Nincstelenek című művében használta. Ez az utalás az egyik olyan eszköz a számos másik mellett, amely által Bene elemel a valóságtól és távlatokat nyit művének értelmezésében.

De találkozunk vidámabb reminiszcenciával is: „A Honolulu-Star reggel indul”. A mondat Rejtő Jenő egyik legismertebb regényéből, a Piszkos Fred, a kapitányból származik. A karaokekocsmában egy Kapa Misi nevű szereplő énekli, időnként eltéveszti a hajó nevét, és „Hololulunak” ejti – ahogy azt Fülig Jimmy is megemlíti a sokak számára felejthetetlen naplójában.

Nyilvánvalóan nem véletlenek ezek az irodalmi összecsengések, Borbély Szilárdot nem kell megmagyarázni, Fülig Jimmyt sem, hiszen a Honolulu-Star problémái az ő áldásos kocsmai közreműködése után kezdődtek, amikor egyszerre tette hosszú időre munkaképtelenné a fűtőt és a hajópincért. Ám ezeken kívül még rengeteg asszociációt és áthallást indukál Bene Zoltán műve, mely olyan, mint egy képi történetmesélés, ahol a különféle jelentésrétegek, motívumok és kultúrtörténeti utalások együttesen építik fel az elbeszélő struktúrát, épp úgy, mint ahogy egy középkori szőnyeg fonalai és mintái állnak össze egy nagy egésszé.

Mindent egybevetve a Söténd árnyékos látlelet a közelmúlt magyar vidékéről, és bátran kijelenthetjük, hogy szociográfiai erényekkel bír. Érdemes lenne azoknak a politikusainknak is elolvasni, akik csak a jobb belvárosi éttermekben ülve fecserésznek a vidéki élet áldásairól, a csivitelő madarakról és a tiszta levegőről.

A könyv vége mégsem teljesen reménytelen, mert bár először Emil Ciorant idézi a fiktív elbeszélő („Nincs az a gondolat, ami sötétben megvigasztalna.”), utána így folytatja:

„Nos, néha magam is úgy érzem, valóban nincs. Aztán megvilágosodom. Sőt! Éppen, hogy a gondolat gyújt bennem világot. Mindenesetre arra a következtetésre jutok, legvégül, hogy kell legyen olyan eszme, amely vigaszt nyújt – bárhol, bármikor.

Mi több!

Kell legyen olyan is, amely valamelyest eloszlatja a sötétséget.

Ezt kell keresnünk.”

És ez már hasonlít egy olyan tragédiára, amely nem csak lesújt, de célt és irányt is szab.

Bene Zoltán: Söténd. Irodalmi Jelen Könyvek, Arad–Budapest, 2025.