Vezeklés

Tengiz Abuladze – méltán emblematikus – Monanieba (Vezeklés, 1987) című filmjének záró képsorán Ketevan, a Művészet és Öntudat szabadságáért kínhalált halt szovjet festő, Sandro Barateli özvegye süteményt süt a nyitott ablakban, mikor egy sosemvolt anyóka megkérdezi tőle: merre van a templom?  Az asszony kihajol és mutatja, hol volt, amíg el nem bontották. "Mit ér az a város, ahol nincsen templom?" – kérdezi a kortalan, mert egy múlt-világ attribútumaiba öltöztetett öregasszony, mégis elindul a szűk utcán, fölfelé. Holott a templom ott van a szeme előtt: Ketevan minden süteményén, cukorból.

Az európai gondolkodás talán legkiérleltebb Nagy Metaforájában Platón megalkotja az azóta is lakott értékmodellt: az egyetlen igaz út a Végső Jó ideája irányában halad: fölfelé és a fény felé. "A megismerhető dolgok közt végső a jó ideája – de ezt csak nehezen lehet meglátni; ha azonban egyszer megpillantottuk, azt kell róla tartanunk, hogy mindnyájunk részére minden jónak és szépnek az oka..."

Az Államba ékelt Barlanghasonlat – látszólagos zártsága ellenére – a szó modern értelmében is nyitott mű; semmire sem ad választ, de minden kérdést föltenni kényszerít. A legkínzóbb közöttük, hogy valójában mi is vár odafönt? Miféle új, minemű más világ? Mi az, amiért úgymond megéri a följutás gyötrelme? A kínált látvány banális: árnyképek, "emberek és más dolgok vízi tükörképe", s végül maga a Nap. Amit majd szabad szemmel, elvakulatlan szemlélhetünk.

A fönt-létnek tehát alig-alig van emberi tartalma - csak érzékletessége van; az ocsúdás természetrajza mint kivetíthető tapasztalat pontos. S ami még ennél is pontosabb: annak az embernek a sorsa, aki a fényből a sötétbe visszatért: "nem lenne-e nevetség tárgya, s nem mondanák-e róla, hogy felmenetele volt az oka annak, hogy megromlott szemmel jött  vissza, tehát nem érdemes még csak megpróbálni sem a felmenetelt? S ha valaki aztán megpróbálná a többieket feloldozni s felvezetni, s ezt valamiképpen kézre keríthetnék és megölhetnék, nem ölnék-e meg?" "Feltétlenül" – bólint rá Galukón, a rezonőr.

Mindazonáltal ez nem Platón ítélete. Csupán egy megfontolandó esély. Amit továbbá maga a Filozófus old fel: a fényesebb világból érkezettek értékzavaránál fontosabb a sötétből kikéretőző ember világosság iránti vágyakozása. "Ez utóbbit boldognak mondja majd  helyzete és élete miatt, az előbbit pedig szerencsétlennek."

A lényeg az Út. Nem a Fönt-lét, ami keveseknek jut részül, és nem a Lent-valóság, hanem a törekvés. Fölfelé és a fény felé, amelynek mibenlétéről oly' nagyon keveseknek adódott s adódhat pontos képzete.

Íme a platóni metaforában a kereszténység fundamentuma. És nemcsak az, hanem a komplikált valója is. A koranincs vénasszony a lényeget keresei, s a hiánya bizonyosságáért megkínlódja a fölmenetelt. Nem veszi észre, hogy a templom most odalent van: a szentség cukorba öltözött, és dísz csupán a süteményen. De MINDEN süteményen.

A szentség utáni vágyakozás ebben a kis-metaforában ölt, mert ott és akkor csak így ölthet alakot. Fölfelé, a fény felé a lélek csak így tárulkozhat: hogy jelzést ad önmagáról és a vágyáról. Máskülönben "kézre keríthetnék és megölhetnék", föltétlenül.