Rózsa Dávid

Szelfi a Barents-tengeren

2022. augusztus. 11. - 21:13

Gyermekképek
I.

De senkinek sem szabad kifecsegned,
hogy elmúlt a nyár megint,
és úgy maradt a fű.
A kertet fölverte a gaz.
Apa elment. Elutazott Afrikába.
Én csak ütöttem, ütöttem az ajtót,
és nőtt tovább a fű,
és földhöz vágtam a telefont,
és szétmarcangoltam a képeket –
és nőtt, nőtt, nőtt tovább a fű.

II.

Az ágy szélén ülök.
Elfogyott a magány;
nincs már csak egy
bögre kakaóm.

III.

A hiány nem fárasztja
magát többé.
Messzelátóval kémlel
a deres dombtetőről,
pedig semmi szüksége rá.
Tekintete oly távolra ér –
a kopasznak is hajmeresztő.

IV.

Én sosem hajítottam
kavicsot a vízbe.
Felástam a játszóteret
megkeresni a hajnalt,
s a kerítés mellé, a bokorba
gesztenyét, háncsot halmoztam.
Új hintákat szereltek,
széthányták a halmokat.
Akkor fogyott el
körülem a tér.

Ma megfigyeltem a krizantémot.
Hogy hajlong, ha a Bűvös Írnok
saruban, ezüstös hálóköntösben
elsuhan mellette.
Hogy nyüzsög rajta a takácsatka,
ha penésszé ázik körülötte az emlékezet.
A szirmoktól azt tudakoltam,
hány bohókás ősz illatát
szippantotta magába a cserép.
Mindezt aprólékosan feljegyeztem,
és elrejtettem az asztalfiókba,
ínséges időkre.

VI.

Anyám sírt a minap.
Görcsbe rándult a teste;
mint széjjeltépett gondolat,
vonaglott az ágyon.
Megkért, melegítsek puliszkát.
Isten a puliszkát pénteken,
rosszkedvében teremtette.
Nem adtam ételt édesanyámnak.

Szelfi a Barents-tengeren

Hajócsavarnyi fodrok,
sirályló bádogmező.
Imbolygó, vörösessárga folt,
törtfehér harapásnyom,
végignyújtózik a parton
a földtörténet harmadkora.
Barentsburg sóhajt.
Átsüvít a tengeren.
Deszka, korlát, opálos permet:
ennyi nélküled a fedélzet.