A versnek jobban kell végződnie, mint az életnek
A kortárs világirodalom egyik legfontosabb szerzője, Adam Zagajewski (1945, Lwów) lengyel költő március 21-én, vasárnap este Krakkóban elhunyt. Itt olvasható versei a 2011-ben megjelent, A láthatatlan kéz című kötetéből valók, és most először jelennek meg magyar nyelven. (Zs. G.)
Adam Zagajewski
Eljött a tavasz
A nemzetek kimerültek a sok háborúban,
és békésen hevertek a nászi ágyakon –
mind akkora, mint a Duna medencéje.
Megkezdődött a tavasz, az első önkívület.
A még csupasz faágakon
balkáni gerlék turbékoltak.
Senki nem tudta, mit kell tenni, gondolni.
Árvák voltunk, hiszen a tél
nem hagyott végrendeletet;
egy újszülött lepke repülni tanult
zavarodottan, a legelejétől.
A lepkéknek nincsenek hagyományaik.
Nekünk pedig meg kell halnunk.
Ez kevéssé elegáns
befejezés egy vershez,
tiltakozik R. És hozzáteszi:
A versnek jobban kell végződnie,
mint az életnek. Azért van.
Királyok
Akkoriban kissé éhesen mászkáltam,
kissé kábán, és a vágy erőszakosan
szólt hozzám. Kissé magányosan, kicsit
boldogan, kicsit önmagam alakító színészként,
zenét hallgattam, a zene vad volt,
ámulva néztem a reneszánsz palotáit,
meglátogattam szegény királyainkat
a Wawelben, és vigasztalni próbáltam őket,
ehhez csöppet hazudnom kellett, de ők
sápadt ajkukhoz emelték az ujjuk,
és csendet parancsoltak. Tél volt,
hó fojtogatta a virágokat, és lassan
megszólalhatott a végzet hangja.
Így volt. Vastag gyapjúkesztyűk. Ámen.
Szeptemberi este
A karmeliták fehér temploma a nem túl magas dombon,
és rögtön mellette a Ferencesek utcája, ahol egykor
a nagyapám szigorú iskolaigazgató volt
(csak vénségére szelídült meg).
Kőhalmok, feltúrt úttest,
mintha valaki kincs után kutatott volna.
Sárga levelek kapaszkodnak a sovány fákba,
már meggyőződés nélkül, óvatosan.
Itt az épület, ahová ők jártak,
és a kapu, amely kizárólag az árnyakat kedveli.
Ám most és úgy már semmi sincs, csak én,
dideregve, és az üres szeptemberi este.
Muszáj feljegyeznem néhány szót, hogy a tél
rágcsálhassa a felejtés fekete kenyerét.
