Kor és művészet

1.  
Mi is a művészet, mi annak célja, értelme? Amiért a teremtés képessé tett bennünket a lélek húrjainak a megpengetésére egyik oldalt, és e húrok hangjainak a befogadására a másikon.
Szépségteremtés?  
Oldás és kötés? A világ dolgainak a megmutatása, utánzása vagy újrateremtése?  
A harc, a küzdelem, az igen vagy nem kimondásának a lehetősége?  
Sokféle válasz született már az idők zuhatagában. Megközelítették ezt már így is és úgy is, tegnap és tegnapelőtt, és megközelítik ma is.  
Én most ősfunkciója, ősi küldetéses feladata oldaláról próbálom a művészetet értelmezni, s egy szóba sűrítve kötni a mához, korunkhoz: kiáltás!  
Igen, egyfajta kiáltás a művészet. Az Istenhez, a mindenkori mához, az emberhez, az emberért. Mert a művészet, legyen az a szó művészete, azaz irodalom, képi formával beszélő képzőművészet, zene vagy az emberi testtel, annak mozgásával, az arc mimikájával vagy akár a szavak kiejtésének a mikéntjével (is) megszólaló előadóművészetek valamelyike, mindig a korhoz és az emberhez szól, azokhoz kiált, azoknak üzen, azokért könyörög, fohászkodik.  
Ember, figyeld meg, lásd meg a szépet, a teremtés sokszínű csodáját, de lásd meg azt is, mi történik! Sorsokat, emberek, népek sorsát, az emberiség arcát és sorsát – mely egyszerre örök és változó – hömpölygeti az idő folyama, a történelem.
 
2.  
Korából, világából kilépni senki sem tud. Ha nyár van, a nyarat, ha a tél tépáz, a telet kell élned. Ha szél fúj, a szeles időt, ha fülledt kánikula van, azt kell elviselned. S ugyanezt kiterjeszthetjük a korra, az egymást követő korokra is, melyek folyamában, folyamatában teljesedik ki a történelem a maga viharosabb és csendesebb időszakaival. Törhetnek ki vulkánok, hogy elpusztítsák Pompeiit, rengések rázhatják meg talpad alatt a földet, meteoritok csapódhatnak be, folyik a kibékíthetetlen harc népek és népek, az ember és fölötte uralkodni akaró erők között. Mindezek talajt adnak az alkotómunkának is, melynek mindenkori feladata: megmutatni a kort, s a lélek vágya szerint jobbá tenni azt, jobbá tenni az örök embert is.  
 
3.  
A művészet legelső ránk maradt megnyilatkozásai a barlangrajzok és festmények vagy az ősidőkig visszanyúló népköltészet varázsmeséi, varázsigéi, melyeknek mágikus jelentésük is volt. Ezek az ősidők hitét, világképét s azokat az állatokat vagy erőket jelenítették meg, melyeket le kellett győzni, mert veszélyt jelentettek a kor emberére, esetleg segítségére lehettek. A varázsmesék hősének a hét és tizenkét fejű sárkányokon, a rossz megtestesítőin kellett felülkerekednie, hogy kiszabadíthassa az elrabolt királykisasszonyt, majd a griffmadár szárnyára vehesse őt. És megjelenítette már az ősművészet is a harcot, az ember harcát, a nyilazó vagy kardjával, dárdájával küzdő embert, s magát a létet, annak rejtélyét, rejtélyeit. És a fohászt, a könyörgést az Istenhez, az égi erőhöz, hogy segítse meg az embert, tegye elviselhetőbbé az életet. „Süss fel nap, fényes nap, kertek alatt a kis bárány majd megfagy!”
A művészet tehát mindig megjeleníti a kort, saját korát, korának emberét, az ember harcát és hitét. Kissé előbbre is lát, mutat, megsejteti, előrevetíti a kor útján – melyen halad az egész emberiség – a következő lehetséges lépéseket. Ezért is kiált. Vagy kell kiáltana!
Ember, vigyázz! Vagy: népek, emberek, vigyázzatok!  

„Nehéz ugyan ez a hivatal nékem, de ha az Isten az hazámhoz való szeretetet reám tette, ímé, kiáltok, ímé, üvöltök: hallj meg engem, élő magyar, ihon a veszedelem, ihon az emésztő tűz!” (Zrínyi Miklós: Ne bántsd a magyart)
 

Ráébreszt az életben rád háruló feladatra:
 

„Gyönge vessző vagyok, mindenfele hajlok,
Szüleim kertjében most nyílni akarok” (Népköltés)
 

És:
 

„Bőcsőd vónék, gyengén ringatnálak,
A hidegnek csípni nem hagynálak,
Bétakarván, úgy ápolgatnálak.” (Népköltés)
 

Az alkotó szellemnek a feladata tehát nemcsak „jegyzeteket készíteni”, hanem látni és megláttatni a folyamatot, az ember kötelességét, a kort, annak gondjait, bajait, a bajok megoldását lehetővé tevő törvényeit körültekintőn és előretekintőn, s a látottakat továbbadni, sugározni. Így lehet az alkotó kora krónikása is és küzdő harcosa is.
 
4.
A művészet vagy műalkotás formába öntött gondolat, kifejezés. Ha csak két szót összekapcsolunk, vagy két színt, két vonalat, esetleg foltot vagy valamilyen alakzatot egymás mellé teszünk, már azzal is formát adunk, adhatunk a velük kifejezni szándékozott gondolatunknak. S hogy miként tesszük ezt, diktálja a bensőnk, melyet a teremtés és a kor tettek olyanná, amilyen. Egyiptom, Asszíria és Babilon. Athén, Róma, Firenze és Párizs, s a ma művészetéből is ugyanúgy a kor kiált, illetve annak kell kiáltania, hogy jobbá lehessen a világ, s boldogabbá benne az ember. Mert (vagy de): „annak a valaminek, amit úgy hívnak, hogy költészet, csak addig van érvénye, amíg az élet szolgálatában áll. Abban a pillanatban amikor ellenszegül vagy megrontja, egy másik birodalomba lép.” Mert: „A vers nem formája szerint vers, hanem annál fogva, hogy gyökerét az élet öntözi.” (Hamvas Béla: Művészeti írások, II.)
 
5.
A kor, a mi korunk… Annak arca és harcai. És majd a kérdés: hogy is érvényesül a mában az ősi, hogyan teljesít(het)i a művészet ősfunkcióját?
A válasz bonyolult, mert korunk is bonyolult. Új kor, egyre sokrétűbbé váló világ. Ha a „hivatalos” történetírást, annak értelmezését veszed, 1789 a nagy francia forradalommal az emberiség történetének egy új(abb) és igaz(abb) korszakát hozta, indította el.
Immár több mint két évszázada tanítják ezt így a világ összes iskoláiban, hogy egy magasabb rendű, „igazabb” társadalom valósult meg akkor. Valójában csak az történt, hogy átvette a hatalmat a történelem serpenyőjében ekkorra megerősödött és a hatalom birtoklására magát megérettnek érző új osztály, a polgárság, illetve annak vezető, az anyagiak fölötti abszolút uralmat megszerző pénzbirtokló rétege.
Hogy akart-e a polgárság valaha is egy új, az addiginál jobb világot? Vagy őt is becsapta a soraiban is parányi részt jelentő, a „nagy pénzt” uraló réteg, melynek kialakulása már a reneszánsz korában megkezdődött? Nehéz megválaszolni. De ha a történteket s még inkább az eredményt nézzük, hazudottak az eszmék, hazudottak az ígéretek. S ha valóban óriási hatalma van a pénznek, egy bizonyos fejlődést is elindíthat – gazdasági fejlődést, a technika, a tudományok fejlődését – de úgy, hogy mindent magának, a maga érdekének rendel alá.  
Ama „sötét középkor”-nak volt erkölcse! Erkölcse, melyet a hit évezredei alakítottak ki.  
Az új világnak? Mely akkor, ott vette kezdetét? Mint kornak nincs, mert az erkölcs eldobatott, kilúgozni szándékolt még a tudatokból is. Megsemmisíteni a régit, megsegíteni a részben hazudott újat – ehhez hazugságok kellettek megint.  
Ezek egyike a kommunizmus, melyet ugyanaz az erő hirdetett világmegváltónak, amely egy évszázaddal előbb ama nagy forradalmat elindította. Amikor „a múltat végképp eltörölni” – tehát anyánk arcára kell taposni – elvét meghirdeti Marx és a neki asszisztáló Engels, majd az eszme megvalósítására a világtőke aranyaival vonatoznak oda Lenin és Trockij, ugyanúgy gyűlölettel vetik el a hit parancsolatait, hogy légy jó, légy igaz, becsületes, hű az embertársadhoz, népedhez. És nemhogy ’ne lopj’ – ők egész népüket kirabolják; nemhogy ’ne ölj’ – ők a legkülönfélébb módszerekkel létrehozták a Gulag szigeteit, annak internálótáborait, ahol százmilliókban gyilkolják meg a hit és erkölcs, az emberi tisztesség, a „dolgozni csak pontosan szépen, ahogy a csillag megy az égen” erkölcsi parancsolat követőit, megtestesítőit.
 
6.  
És a művészet? Korunk művészete?
Kiált-e a kor e visszásságai ellen? Amikor az egész emberiség, mondhatni: a világ jövője van kockán? Hogyan reagál a művészet erre a súlyos helyzetre, vagy legalább tudomást vesz-e arról, ami a világban történik, esetleg – nagyobb távlatokban nézve – történt?  
Amikor ezeken meditálok, döbbenek rá arra, hogy az Egészre – a fiatal, most induló generációk munkásságát is beleértve – nehéz rálátni. Mégis úgy vélem, hogy korunk művészete csak részben vagy alig-alig teljesíti küldetéses feladatát. Ha valamikor kellene kiáltani, tiltakozni az ellen, ami történik, most igazán kellene. Minden hazugság, ami körbevesz. Az igazság, annak még az igénye is kisodródott a peremekre, vagy még azokon is kívülre. Korunk világa egyáltalán nem kíváncsi rá. Elég, ha csak a politikai történéseket vizsgáljuk meg – minden más, mint aminek mondják. Hogy a világtőke „megsegíti” a bajban levő országokat? Ceaușescu gyors likvidálásának egyik – talán fő – oka, hogy függetleníteni akarta magát a zavaros és ellentmondásokkal tele világtőkétől, mely a világpolitika mozgatója. A Szovjetunió és vele az európai szocialista tábor országai sem azért buktak meg, mert tömeggyilkos rendszerek voltak, hanem mert „feladatukat”, melyet a rendszert létrehozó világtőke úgymond rájuk ruházott, teljesítették. Vagy – más, maibb oldalról közelítve –: folyik a háború a család, a biztonságos lét fészke ellen. Az önhitt kor politikai rétege még a teremtés törvényébe is beavatkozik, az LMBTQ-mozgalom az őrület határait súrolva a normális életet s azokat vette célba, akik a lét, a teremtés törvényei szerint – azokba be nem avatkozva – akarnak élni.  
Van egy belső bomlás, vagy nevezzük így: lazulás is korunk művészetében. Ami a régi időkben a szakralitás része volt, az ma „függetlenedett”, elszakadt, leszakadt róla, s hígulni, üresedni kezdett; kialakultak a könnyedebb életmódot folytató polgárság részére a szórakoztató iparágak szinte mindenben, vizualitásban (giccs), zenében (könnyű, szórakoztató zene), irodalomban (ponyvairodalom, később a sci-fi bizonyos könnyű ágazatai), színházban (problémátlan bulvár- és egyéb nagyvilági drámák), és leginkább a mindenek fölé magasló filmgyártásban (krimik, thrillerek, kémtörténetek).
A kor „igényei” másképp is kaptak érvényesülési lehetőséget.  
A képzőművészetekben „valahonnan” – a kor jellegének, szellemiségének, megnövekedett elvonatkoztató jellegének a következményeképp – lábra kaptak az izmusok, absztrahálási, formabontási törekvések, amelyek az irányító háttérerőnek is „jól jöttek”, hiszen a „tartalom” – avítt szóval: „mondanivaló” – helyett a formára terelték át a figyelmet.
Ezek mögött is ott van a kor, azzal a hátsó szándékkal, mint elhintett óhaj, hogy foglalkozz a köntössel, ne azzal, ami benne van! S azzal is irányít, hogy a nagy filmseregszemléken az aranyglóbuszokat s az Oscar-díjakat – csak a kérdést tegyük fel –: kinek és miért adják? Talán azért (is), hogy azt, amit el kellene kiáltanod, ne kiáltsd el?
 
*
 
Korunk művészete hát?
Kísértenek az elüresedő vagy csak önmagukért való formák, s nem mondasz – ne is mondjál – semmit! Villognak a dalversenyek színpadjain a vakító fények, gépileg felerősítettek, szinte elviselhetetlenül üvöltenek a hangorkánok, egymásra lövöldöző, ide és oda rohanó figurák a filmeken, álkonfliktusok a színpadokon, a trágárság „törvényesítése” az irodalmi művek lapjain, ez korunk felhangosított modernsége. Melyek mögött ott az üresség, a felszínesség, az erőltetetten kiemelt problémátlanság. S hogy megerősítsék ezeket, a zsűrik – a kor elvárásainak a megfogalmazói, hitelesítői – osztogatják „a megfelelés” érdemdíjait.
Száguld velünk az idő. Jó negyedszázaddal ezelőtt azt olvastam valahol, hogyha az idők kezdete óta létezett tudós koponyákat próbálnánk számba venni, azoknak több mint fele kortársunk. Behatolt a tudomány a lét számtalan titkába, az anyag, az egyetemesség titkaiba, feltárva azok univerzális jellegét, az azonos szerkezetet a legkisebbtől – az atomtól, illetve annak részecskéitől – az univerzális nagyig, bolygórendszerek, galaxisok azonosságáig.
Atomreaktorok termelik az energiát szerte a földkerekségen. Fejlődik a kibernetika. Neumann János találmánya, a számítógép villámsebességgel, a pillanatok tört része alatt oldja meg a számára kijelölt, „programozott” feladatokat. S ezeket a programokat mind hatalma alá keríti a Kor Ura: a pénzerő.  
Háborúkat robbant ki – ezt tette a XX. században, melyet mondhatunk az emberiség története legnagyobb fejlődést hozó, de legszörnyűségesebb századának is.
Vannak okostelefonjaink, melyek révén minden pillanatban rendelkezésünkre áll az információk halmaza, elérhetjük azokat, bennünket pedig elérhet, követhet, befolyásolhat, gondolkodásunk alakulására is hathat bárki. Szédületes, száguldó a fejlődés, s egy hatalmas háló borul az egész emberiségre. Rohamos a változás, az alakulás. Beleszól, be akar hatolni a kor lelkünkbe is, erkölcsünkbe, behatol otthonunkba, családunkba, még a testünk gondjaiba is. Nemcsak a mozgásunkat, lelkünket is irányítani akarja.  
Ebben a mindent kontrolláló, mindent a maga hatalma alá hajtani akaró, globalizálódó világban, mely az ember totális irányítottságát tűzi céljául, szinte természetes, hogy kiterjed az irányító erő figyelme a művészet állapotára, befolyásolására. Mert szinte magától értetődő, hogy a Lélek, az Erkölcs, a Szabad Szellem kontrolljára ama Erőnek nincs szüksége. A globalizáció s annak hatalmi eszköze, a pénzuralom célja: a teljes glóbuszt mindenestől hatalma, irányítása alá hajtani! Ezt kell a művészetnek, a kor alkotóinak tudniuk. Nekik is megvan a maguk „ellenfeladata”: harcolni az emberért, megmutatni korunk igazi arcát.  
Hangosabban kell hát a művészetnek megszólalnia, kiáltania, azaz ősi feladatát teljesítenie.
 
7.  
Egy könyvet – irodalmunk egyik új alkotását – olvastam a minap.  
Megjelenési éve: 2020. Műfaja: regény. Címe: Darabokra tépve. Színtere: a fortyogó kor egyik lüktető életű világvárosa, Toronto, jellegzetes modern időnk átlag fölötti polgáraival.  
A szerző: Böszörményi Zoltán.  
Az egész könyvben benne lüktet a kor csupasz valóságával. Többnyire a mai felső tízezer jómódú tagjai világába visz, vezet tollával a szerző, a ma emberei közé, akik olyanok, nem különbek, mint amilyenné világunk alakította őket.  
Mondhatni: élik életüket, élik világukat, ki-ki a magáét.
Milliós ügyleteket lebonyolító, jövedelmére keményen rádolgozó ügyvéd (Thomas), felesége, a jó képességű pszichológus (Melanie), az Újvilágba sodródott magyar asszony, ott jól kereső ingatlanközvetítő (Éva), aki nagy tehetségű, de érvényesülni évtizedek óta képtelen író férjét (Thomast) is segíti, mondhatni: eltartja, hogy életét hivatásának szentelhesse. Megtanítja őt magyarul, s a „magyar ügyre”, történelmünkre, sorsunkra is fogékonnyá teszi, s ezzel a regény egyik érintett problémájává válhat az is. Nagy tudású, széles műveltségű, a tanítványait lenyűgöző egyetemi tanár (Paul), akinek egyik igen okos, gondolkodó tanítványa a csodálatos örömosztó testtel, képességekkel megáldott, művelt lány (Suzi). Ugyancsak gondolkodó, a világ dolgaira fogékony fiatal barátok (Kenny és Fredy).
Jellemző erre a világra a gondtalan élet.  

„– Mit hozhatok?  
Egy pohár Punti Ferrer cabernet sauvignont és egy palack San Pellegrinót, jeget és citromot hozzá, kérlek.”
 

Értelmes, szellemi lények, gondolkodó emberek mind, nem az üres felszín képviselői. Ezek az emberek élni akarják, és élik is az életet.
Melanie szereti Thomast, de fel sem merül benne, hogy annak egyetemi tanár barátjával vagy a létük fenntartásához autómosást is végző, művelt és okos egyetemista fiatalemberekkel (Fredy és Kenny) ugyanúgy ne szexeljen, ha kell, hármasban is, mert hát az élet öröm, a gyönyört adni is és kapni is lehet benne. Igen-igen szabadosak az erkölcsök, mint általában korunkban. Manapság korjelenség az is: nem a hagyományos felfogás irányítja a házaséletet, szabad vagy ott is, korod erkölcsét éled ott is, azon belül is. Nem tartozol hát senkinek semmivel, vagy ha mégis, eszedbe sem jut, hogy ne lehessen társadtól független akaratod. Hűség? Erkölcsi kötelesség? Hogy „megcsalod” a házastársadat? Ezek mint fogalmak is kiiktatódtak, fel sem merülnek sem benned, sem a korban. Az ember szabadnak született, és szabad is (álszabadság, törvényen kívüli). Azt kezd magával, amit akar. Bizonyos törvények, a pénz törvényei rád is vonatkoznak, de ezeknek sincs erkölcsi erejük.  
De… Miközben ki-ki éli „szabadságát”, Melanie csak észreveszi az egyetemista lány, Suzi diákigazolványa másolatát férje papírjai között, és a fürdőszobájában az idegen bugyit is.… És Thomas is észreveszi Melanie szabados életét. És azt is meglátja vagy megérzi, hogy legjobb barátja, Paul is belevegyült Melanie életébe. A maguk módján az egyenes és keresztpárok mind szeretik egymást, vágynak is egymásra, csak egy nem jut eszükbe – mert miért is jusson –, hogy a történelem kitalált egy hagyományos intézményt, a családot, melynek feladatai között ott van az élet továbbvitelének a kötelessége, no meg a „fészeklétet” biztosító hűség fogalma is. S a Tízparancsolat egyike is az, hogy ne paráználkodj!
Élik hát a regény hősei az életüket, gördülnek a sorsok, az egytől egyig művelt és tudós lények mélyről jövő gondolatokat is megfogalmaznak.  
 

„Hány árnyalata van a reménytelenségnek?” – teszi fel a kérdést Thomas a jegyzetei egyikében. – „Dzsesszes, neoklasszikus és oratorikus, Honegger-művekhez hasonló. S ha lemondunk a szenvedélyről, és mint peripatetikusok sétálva magyarázzuk a megmagyarázhatatlant, derűlátók leszünk. A világmindenség, a téridő megállíthatatlan tágulása nem okoz szívaritmiát, megcsendesedik bennünk a lét, az esős délután sem zavar. Nem megy az idegeinkre. Létezik bennünk egy akarat, mely ha testet ölt, megteremti azt a képzetet, mely nem más, mint a világ… Így jutunk el a nirvánába, mely egyben végső célt, beteljesülést, egyesülést jelent Istennel, az abszolútummal.”

Vagy:
 

„Tükör.
Az idő tükre.
A feltámadásé.
Az elásott gondolaté.
A vihar rapszódiája.
A megfordíthatatlan és megállíthatatlan elmúlásé.”

Veretes stílus, sugárzó intelligencia, a lét sejléseinek a fürkészése.
A hősök Nietzschét és Kant bölcseletét idézik, s megtárgyalják Marxot, az egykori embert és „filozófiáját” is.
 

„Mindenkit elűzött maga mellől, csak Engels tartott ki mellette élete végéig. És ez kész csoda. Gondolom, a jellemük hasonlósága okán. Ő is éppen úgy ferdített, csonkított, összevont, másított, kihagyásosan idézett, mint Marx.”

Ilyen fejtegetések is elférnek a lapokon. S elférnek benne Éva honfitársnőjének a levelei, és a lelkében hozzánk közel került Thomas töprengései beágyazva a könyv lelki-érzelmi vonulatába, aki előbányássza Veesenmayer Hitlernek írt jelentését Magyarországról, Apponyi Albert gróf Trianon előestjén mondott, semmibe vett beszédének a teljes szövegét. Mögöttük pedig ott van Trianon máig élő tragédiája, s az azzal való szembefordulás lehetőségeként a remény!
S a sorsnak ebben a kor megszabta, ahhoz igazodó, azt a maguk számára elfogadó sodrásában egyszer csak azon veszik észre magukat hősök, a szabad erkölcs hősei, hogy szétesik az életük. Richardé, Melanie-é, Paulé… Csak Thomas és Éva marad sebezetlenül. Minden összezavarodik, mert – vonhatja le az olvasó a könyv sugallta következtetést – az ember mégiscsak erkölcsi lény… És a kérdést is felteheti: Boldogság, hol vagy? Hová tűntél?
 

„Azt is megkérdezhetném, nem azért dolgozik-e mindenki, hogy legalább egyszer megtapasztalja, mit jelent boldognak lenni?
El kell keserítenem az olvasóimat, én nem azért dolgoztam.  
Hanem miért?  
Azért, hogy a szavaknak ne csak jelentésük legyen, hanem megmérettessenek a lélek mérlegén.”
 
*
 
8.  
A művészet hát (csak) gyakorolja ősi funkcióját (is).  
Szól és hat. S talán a világ alakulásába is bele fog tudni szólni.