Ugrás a tartalomra

Fantomfájdalom

Fantomfájdalom

Ágyregény – olvasom az alcímet, de a főcím miatt sejtem, nem párnakönyvet vettem a kezembe. Az altató szerekről című könyv minden sora után egyre kevésbé jön álom a szememre. Azon gondolkodom: vajon mikor ébrednek fel végre az álmatlanságban szenvedő szereplők? Az egész mű identitáskeresés, a hiány pótlásának keresése, a rossz döntések elfogadása és elfogadhatatlansága.

Mit jelent az álmatlanság, mitől fél Zelma és Zsuzsa? Az álomba merülés számukra megváltás is lehetne a stressztől, a gondoktól. Ősi félelem ez, az álmoktól is félnek a főszereplők, a nihiltől, a fel nem ébredéstől, a kiszolgáltatottságtól, attól is talán, hogy valamit nem tudnak többé kontrollálni. Nem feminista könyv, az én szememben nem az. Bátor könyv. Egy nő megírja a szex és szeretkezés közötti különbséget, bár a második kifejezés talán csak egyszer fordul elő; ezt tárgyilagosan teszi, mégis velőnkig hat, hiteles, nem tűnik pornónak vagy hatásvadász manipulációnak. Manapság nagyon sok kortárs műben indokolatlanul sok az altáji leírás, kifejezés. Itt minden a helyén van, csak a női szereplők nincsenek a helyükön. A regény történésmesélése koherens, miközben szereplőváltások történnek.

Tizenkilenc fejezet; régi közmondás szerint egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz (leszámítva a névvel ellátott szöveget, amely jelzi, milyen sorrendben követi egymást a két szereplő, Zelma és Zsuzsa monológja). Nem számít az életkor: az egyik harminc körüli, a másik közelebb az ötvenhez. Nem testvérek, nem rokonok, az élet nevű játék résztvevői. Legfőbb közös vonásuk, hogy kialvatlanok, nem pihennek többet két-három óránál. Vannak kivételek – egy jó szeretkezés után bekövetkezik a csoda, már öt-hat órát is tud aludni Zelma. Ez az álmatlanság valaminek a hiányára mutat rá: bár otthon vannak, mégsem érzik otthonosan magukat, idegenként élnek saját lakásukban. A babaház-motívum végigvonul a regényen, a gyerekkori babaház új és új elemmel bővül, mert a papa antikboltjában Zsuzsa mindig talál valami apróságot, amit felhasználhat. Később ott találnak ezek menedékre: „A legjobb helyet találtam ki a házaimnak, ahol semmi bajuk nem eshet. Bevittem őket az Antikba.

Nem családregényt tartunk a kezünkben, ha olykor a család kerül is a középpontba. Zsuzsa rendrakási mániájának célja, hogy a tárgyak, dolgok a helyükre kerüljenek. Még akkor is, ha azt olvassuk, végül olyan mindegy, hogy mikor, ma vagy hétfőn. Az idő relatív számára: „…bele akartam zuhanni a kopogó időtlenségbe”. És csak akkor zökken ki ebből, amikor Zelma áll vele szemben a kávézóban, a pult túloldalán… „álmatlan szemekkel nézett rám, és nem is hozott zavarbainkább az a furcsa ismerőssége piszkálta az agyamat”. Szeifert az álmatlanságot nem betegségként mutatja meg, hanem az adott életből kinőtt dologként, helyzetként. Az ébren töltött éjszakák szenvedései úgy jelennek meg, mintha valaki másnaposan ébredne. A mindennapok része az álmatlanság, melynek tünetei a személyiséget rombolják, építik le.

Zelma nem tud kötődni: sem apjához, sem anyjához, senkihez. Ez a határtalan függetlenség számolja fel belső tartását, szolgáltatja ki önmagát, testét másoknak. Örömre vágyik, boldogságra: az ösztönök világában, a szexben leli meg belső harmóniáját, de csak egy kis időre. Tragikusan magányos. Ő is kap egyfajta örökséget: anyja munkáját folytatja, ír, felolvas. Ennyiben hasonlít Zsuzsához, aki az apai örökségből építkezik. Zelma a végletekig elmegy, és a végletekig kiszolgáltatott lesz. Az ő útja a pokol, már-már prostituálódik, magánya miatt válogatás nélküli szexuális kalandokba menekül: „Délután ötkor egy áruházi próbafülkében térdelni a Pulai Szabi előtt, valószínűleg nincs ennél lejjebb.” Holland személyében (a bolygó hollandi reinkarnációja?) felcsillan a remény, hogy valódi társra lel, de hamarosan kiderül: a férfi fél, nem meri vállalni kapcsolatukat, inkább megfutamodik Zelma elől.

Attól, hogy valaki – Zelma – szingli, és nincs gyereke, még nem pária, talán korunk női hősét fedezhetjük fel benne. Önmagát kell felszabadítania. A függetlenné válásról is szól ez a regény, annak lehetetlenségéről, kudarcáról. A házasságba nem menekül Zsuzsa, mint a hatvanas években sok lány tette, hogy így szabaduljon meg a fojtogató családi kötelékekből. Úgy tűnik, hogy szabadon választ férjet, de ez a választás inkább elfogadás, sőt beletörődés; nem fogja fel döntése súlyát, miközben nem akar úgy élni, ahogy apja-anyja élt egymással. Hobbija lesz az apai örökség, az antikbolt, amelyből irodalmi kávéház válik. Szembeszegül az anyával, aki más sorsot szánt a lányának, nevezetesen a gyógyszerész szakmát. Zsuzsa csapdába, a házasság csapdájába sétál be. Önmaga alakítja szabad világát, de férje egyszer mégis nyersen a szemébe vágja, hogy ő finanszírozza felesége hobbiját. A férj filozófiája, hogy neki mindent szabad. Tud felesége két félrelépéséről, és úgy állítja be, mintha mindennap erről lenne szó, hogy a felesége csaló. A megkövesült szokások, szerepek teszik, hogy Zsuzsa nem tud szabadulni ebből a kelepcéből. Nem Nóra, hogy kisétáljon a babaházból. De nem is Hedda Gabler. Őrlődés ez, fokozatos önfelszámolás; felfalja önmagát, saját lelkét. Kapálózik, de a család, a gyerek érdekében nem mer válni. Önáltatás ez – igaz, a gyerek szemszögéből nem látjuk, miként is ítéli meg szülei kapcsolatát. Látjuk, hogyan kapcsolódik össze a bizalom és őszinteség a hazugsággal, hogyan mosódnak össze egymással ezek a fogalmak, hogyan szűnik meg a bizalom, tűnik el az őszinteség, és lép helyükbe a hazugság, az elhallgatás, az elfojtás. Bezárul a kör, Zelma és Zsuzsa is kilátástalan helyzetbe kerül.

Az amputált, tehát már nem létező végtagban érzett erős fájdalmat nevezik fantomfájdalomnak. A legerősebb fájdalomcsillapítókkal sem lehet megszüntetni. Felfedeztek azonban egy trükköt, amely, úgy tűnik, segít kemikália nélkül is. A beteg a tükör előtt az ép oldali testrészét látja és mozgatja úgy, hogy az amputált oldal takarásban van. Ez tulajdonképpen az agy becsapása, mivel ekkor úgy fest, mintha az elvesztett végtagot mozgatná, s ettől fájdalma csökken. Zelma és Zsuzsa egymás tükrei? Gyógyítja ez a fantomfájdalmukat? Központi motívum a hiány: „csak a hiányok fájnak így”. Hiány, ami az időben folyamatosan létezik. Altatószerekre és egyéb pótlékokra tesznek szert. A hiányt, az űrt, a pótolhatatlant nem lehet betölteni, az űr légüres tér, lelket kell lehelni bele.

Nem valamit vesztettek el a szereplők, amit hiányolnak, hanem azt, ami sosem volt az övék. Ennek a fantomfájdalomnak milyen gyógymódja lehet? A tükör, amit a terápia során az amputáltak esetében alkalmaznak? Zelma és Zsuzsa tükrei egymásnak. Találkoznak a kávézóban, egymás szemébe néznek, úgy érzik, ismerik valahonnan egymást: „álmatlan szemekkel nézett rám, és nem is hozott zavarba, inkább az a furcsa ismerőssége piszkálta az agyamat…” Hogyan is gyógyulnának, ha csak felületesen látják feltételezett alteregójukat: „amikor látunk valakit, aki mi is lehettünk volna… aki úgy él, ahogy élhettünk volna, egyedül, bátran…” A másik életét szeretnék élni, a tükör hamis, foncsorozása sok mindent nem mutat. Csak a teljes újrakezdés lehetne a megoldás. De lehet-e újrakezdeni, újrajátszani elrontott életünket? A fájdalom megmarad a memóriában.

Zelma és Zsuzsa nem egyidősek, mégis egyek. Az író a főszereplők nevével is jellemzi őket, a ritka Zelma név a szereplő különlegességét, szabadságvágyát hangsúlyozza, míg a gyakori Zsuzsa névvel a hagyományt idézi meg, a családközpontúságot. Költözés előtt áll Zelma, valami változni fog talán, és ez a motívum ismétlődik a könyv végén is. A könyv elején elhangzik: „Elég nekem egy konyhaasztal, meg egy matrac, de elképzelhetetlen egy olyan otthon, ahol nem látom a könyvek gerincét…” A konyhaasztal a nők birodalma, bár azon is lehet regényt írni, de a matrac az ideiglenességet jelenti, és a mobilitást is. A könyvek gerince az egész regény gerince: az olvasás, felolvasás, régi könyvek, kéziratok, korrektúra. A baleset során szétszóródnak egy kézirat lapjai az utcán, egyik elhagyja, a másik összeszedi, a két szereplő között működik a láthatatlan kapocs, s ez finoman végigvonul a könyvön.

Zsuzsa anyja gyógyszerész, aki rendszeresen hordja haza a lopott pirulákat Zsuzsának és öccsének, gyerekként ezeket nyelniük kell. Bár vitaminok, vagyis pótszerek, kötelező bevenni. Öccse kihányja, Zsuzsa engedelmes, őt csak a dobozok érdeklik, abból építi babaházait, nem is egyet: „Mindegyik házban én laktam”. Aki mindegyik házban lakik, az egyikben sem, otthontalan, már gyerekként az, és álmatlan, csak öccse mellett tud könnyen elaludni. Később is nyel, ha nem is pirulát.

Zeneműként komponált könyv Az altató szerekről: „felismertem a zenét, hogy minden valamirevaló dolog az”. Zelma gyerekkorát végigkíséri a zene: „most a hangod a hangszer”,mondja apja, amikor lánya felolvas. „Ahogy pörgettem a lapokat, akkor kezdtem azon gondolkodni, hogy közöm van mégis egy másik világhoz  A könyvek világa össze kell hogy érjen a zenével.” „Ahogyan sosem látott kottából játszik az ember, így tettem különbséget jó és rossz írások között, dallam alapján…” A két nő duettjének hangfekvése hasonló, eszünkbe juthat, hogy kánon, de vajon ugyanazt éneklik? Szeifert Natália szándékosan kerüli az eltérő hangnemet a két főszereplő tekintetében, ezzel is azt jelzi, közös a sorsuk, ha oly különbözőnek is tűnik.

A könyv zárlata a befejezhetetlenséget sugallja, Szeifert bravúrosan köti össze a történet indításának pillanatával, az olvasó is megtapasztalja a hiányt, szeretné követni a szereplők jövőbeni életét. Ágyregény, nemcsak a szex és nemcsak az álmatlanság miatt. Egyik legfontosabb állomásunk az életben az ágy. Ott születünk, és jó esetben ott is halunk meg. Olvasunk az ágyban. Altatónak is jó lehet egy könyv, de ez a könyv nem az. Ébresztő, koffein és alkohol egyszerre, whisky jégkockával és forralt bor. Nem merjük betenni a párnánk alá. De jót tesz az ébredés mindnyájunknak, akkor is, ha tagadjuk.

 

Abafáy-Deák Csillag

 

 

Elengedni a napot

A társas és a családi kapcsolat traumái, pragmatizmusa, a szexualitás, az egzisztencia és konformitás, valamint az önmegvalósítás kérdésköre áll Szeifert Natália új könyvének középpontjában. Időszerű és lázadó, az emberi vágyak gyökereit kereső és feltáró művet olvashatunk. Zelma és Zsuzsa, a két főszereplő olvas, gondolkodik, tárgyakat gyűjt, tanulmányokat ír, és egy kicsit boldog akar lenni. Nincs itt szó férfigyűlöletről, férfisovinizmusról, női emancipációról annál inkább. Sem Zelma, sem Zsuzsa nem akar olyan lenni, mint a férfiak, de olyanok sem akarnak lenni, mint amilyennek szüleiket látják. Szabadok akarnak lenni, szingliként, családanyaként, egyikőjük sem akar háttérben maradni. Ami fontos, hogy nők akarnak maradni. Egyikük sem jó kislány, több annál, öntudatos lény, aki felszabadultan és életvidáman szeretne élni. Nem egymás ellentétei, inkább egymás kiegészítői. Elénk táruló életük egyben önvizsgálat is, egy olyan társadalomban, ahol a nemek között nincs egyenlőség, ha mégis, az csak látszat.

Két nő: különböznek, de számomra egyek, egymás tükrei. Egyiknek az apja, a másiknak az anyja hal meg. Az egyik férjes, a másik szingli. Nevüket alig olvassuk, a szövegek, monológok összefolynak, mintha egyetlen nő hangját hallanánk, olvasnánk. Ez Szeifert tudatos választásának eredménye, a közös hang, a közös életérzés, a függetlenség, a felnőtté válás pillanatai és eseményei. Az életszálak nagyon is összefonódnak, még akkor is, ha tényszerűen a két szereplő csak egy kis időre találkozik egymással. Méregetik egymást, Zelmának köze van az antikbolthoz, onnan hozta édesapja a nagy mesekönyvet.

A nő kétszer, két megvilágításban van jelen a kötetben, de mondhatnánk, hogy többen, ha figyelembe vesszük az anyákat, Orsit, Marát és a többieket. Női világokat látunk, pontosan és hitelesen megrajzolva. Nincs kitörés, nincs szabadulás, ha van is, annak ára van. Az egyéniség felszámolása, feladása. Nincs önmegvalósítás. Csak hazugság van, illetve hazugságok elfogadása. Ahogy a férfitársadalom sztereotípiája szerint értelmeznünk kell a titkokat. Maradjon titok a titok, ne tudjunk arról, hogy a másik megcsal, félrelép, hisz nem hagy el, igaz, már nem él velünk, csak horkol mellettünk, szuszog, és fizet, anyagi védernyőt tart a család fölé Zsuzsa esetében. Nincs állandóság, folytonos változás van, és csak kapaszkodni lehet a másikba. Összekapaszkodni, ami egyfajta védelem is, túlélés, de egyben saját emberségünk, lelki életünk megnyomorítása is. Sokszor olvashatjuk ajézusmária, illetve a szégyen szót. A regényíró egy kicsit lehetett volna szigorúbb önmagával szemben az említett szavak ismétlésével.

Zsuzsa számára az álmok vagy alszanak, vagy halottak. Érdekes, ahogy Szeifert ezt összeköti Zelma álmával, aki úgy érzi, mintha álmodna, pedig tudja, hogy nem alszik. Zelma: „Csak az álomból tudom biztosan, hogy aludtam.” Ekkor válik pornónézővé, és égető szégyennel ébred. És Zsuzsa sem akarja már látni a saját szemét, nem néz a tükörbe, mert tudja, egészen eltorzult az arca. Szeifert jó megfigyelő, leírásai választékosak, képszerűek, az anyagi világ valóságában gyökereznek. Zelmánál már gyerekként megjelenik a könyv másik fő motívuma, a szexualitás. „Azért olyan csámpás, mert szét van baszva, mondta Peti. … nem szép, hiába semmilyen a hangja is, azért mégis baszik. Basszák. Gyerekszáj, éles, akár a kés.

A saját szembe nézés olyan toposz, amely mindkét szereplőre vonatkozik, és ezzel válnak eggyé. A regény egyik kulcsmondatát olvashatjuk: „Elég, ha egyszer alaposan belenéz a saját szemébe.” Ez a regény két nő szembenézése – egymás szemébe is belenéznek, miközben nem is ismerik egymást. Ez a tüköreffektus, a végtelen szimbóluma, az univerzum leképezése. Szeifert is a tükörben önmagával szembenéző (találkozó) pillanatot bontja ki, milyen mélységet is lehet bejárni, felfedezni egyetlen pillantásban; de itt nem a tükör által homályosan bibliai motívumáról van szó. Szeifert szereplőinek álmatlansága életüket veszélyezteti. Az egyik balesetet szenved, a másik eszméletét veszti. Kimerültté válnak, sőt kiégetté. Egyikőjük számára sincs megváltás. Megválthatatlanok, önmaguk és mások révén is.

Szeifert bravúrja, hogy az álmatlanság nem jelenti azt, hogy megszűnik a szereplők múltja; hanem nagyon is fontossá válik. Memóriájuk éles és pontos. Emlékeznek, nem tehetnek mást – és gyorsan felejtenek is. Zelma különösen. Hiába a pszichiáter, senki sem tud Zelmán segíteni, még a barátnője sem. Fokozódnak a feszültségek és az izgalmak, egy házasság kezdetétől közel húsz év történetét látjuk, olvashatjuk.

A történet tereit vizsgálva Zsuzsáé a szűkebb tér, az antikbolt fókusza adja horizontját, meg a pincemély, a pince hátsó, nem bolygatott traktusa, a három láda, amely egyszerre üres és őrzi a régi holmikat. A múltat. Szeifert szereplői időutazásban vannak. A regény első oldalán a történések közepébe kerülünk, onnan lépünk előre és hátra. A baleset az origó, amely összeköti a két nőt. Zelma helyei szabadabbak, de ezek az utak kényszeres utak, mintha egy marionettfigura lenne, és valaki rángatná. Az ösztöne. Tizenegy évesen maszturbál először – ez korunk akcelerációja. A testi fejlődés gyorsulása lelki éretlenséggel jár, csak a test mechanizmusa működik. Zsuzsa élete anyagilag rendben van, ám nem független, hiába tervezi, hogy majd megél a gyermekével férje támogatása nélkül is, ez csak vágy marad, és olyan kín, amelytől nem tud szabadulni. Képtelen dönteni. Nem tudja elengedni a napot, ahogy Zelma sem tudja: saját börtönükbe zárták önmagukat. Azt hiszik, hogy függetlenek, hogy szabadok – azok, de ennek ára van, szabadságuk csak látszólagos. Zsuzsa nem tud nyitott kapcsolatban élni. Állandó szégyenérzete van, hogy bűnös, hogy bűnöző. Lelkiismeret-furdalása van, hogy csal, hogy csalja a férje. Ez a rend, a szokás. Férfi szokás.

A gyermekkort is figyelembe véve közel harminc évet fog át a regény, Zsuzsa esetében többet is. Az idő folyik, észre sem lehet venni; időnként meglódul, és Andriska már nagykorú. Az idő elszáll, elrepül. Szeifert időhorizontjai úgy feszülnek ki, mint a fehér vitorlák, hol nappal, hol éjszaka. Az érzékiség túlhajszolását is látjuk, az érzékiség kiégését. A kielégülést és a kielégítetlenséget. Már a szex sem hoz lelki-testi békét; túlfogyasztás ez, ami stresszes állapotban tartja a szereplőket. Nincs beteljesülés, nincs harmónia, nincs boldogság, csak hiány van: végletes hiány. Az ép, a normális zárójelbe kerül, mert felfoghatatlan, mert elérhetetlen. Zavarban vagyunk, mert újra kell gondolnunk, mi és ki a normális, a múltban, a jelenben és a jövőben.

A halál is jelen van a regényben, mert az élet nem lehet meg halál nélkül, ez adja meg a súlyát, egyben a halál jelentőségét, hogy elveszítünk valakit, és ez a valaki lehetünk mi magunk is. Elveszítjük önmagunkat. Az önvaló keresése többek között ez a regény. A női énkeresése, felépítése és rombolása. Muszáj keresni, és muszáj rombolni. Kiégni és újrakezdeni. Ám egy idő után lehetetlen újrakezdeni, mert véget ér az élet. A baleset figyelmeztetés: kizökkent az idő. Helyre kell tolni azt. Ha lehet. Nem biztos, hogy lehet. Félszárnnyal is repülni vágynak a szereplők, miközben elengedik a napot.

Külön kell szólni a borítóról, amely telitalálat. Hanyatt fekvő női alakot látunk egy repedezett földön, aszfalton. Haja – fejtartása – úgy van elrendezve, mintha a nő arca a föld felé fordulna. Kifordítás ez, ambivalencia, feloldhatatlanság. Ahogy Szeifert ír a sebesült női arcról, ahogy az aszfalt repedései megjelennek rajta. Sebek, hegek. Nem lehet nem emlékezni rá.

Kölüs Lajos

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.