Ugrás a tartalomra

A „sárga borítós” negyven év és még húsz

A Jelenkor folyóirat 60. születésnapját ünnepelték felolvasásokkal és sok zenével a Petőfi Irodalmi Múzeumban szerkesztők és szerzők. Egy régi filmbejátszásból az is kiderült, milyen várakozás élt a rendszerváltás után az írókban a kultúra és művészet sorsát illetően.

Hogy a terpeszkedő, ólomsúlyú főváros és a – sokkal otthonosabb – vidéki városok távolságát nem könnyű áthidalni az irodalomban, mi sem bizonyítja jobban, mint a pesti Jelenkor-est kezdésének csúszása: a főszerkesztő, Ágoston Zoltán nem győzött elnézést kérni, de hiába a korai pécsi indulás, a budapesti belvárosi dugó minden tervet romba döntött. Így aztán szó szerint fokozott várakozással üldögéltünk a Petőfi Irodalmi Múzeum dísztermében, amit nagyban oldott Rozs Tamás pécsi zenész, zeneszerző improvizációja, aki csellójával pompás „bájolót” adott elő, hogy odavarázsolja a színpadra a hiányzókat, de főképp a főszerkesztőt.

S lőn, végül befutott mindenki, az első felolvasók ki is ültek egymás mellé a színpadra. Rozs Tamás immár komolyra váltva Petri György Reggeli kávézás című versének megzenésítésével vezette fel a rangidős költő, Marno János felolvasását. Marnótól négy, a Jelenkor ünnepi számában megjelent versét hallgathattuk meg. A Semmit a világon a művészet és álművészet egészen képtelen helyzetekben való megjelenéséről elmélkedik, egy Dalí-kép áruházi megpillantása kapcsán. A filozofikus-szatirikus verset „klasszikus” tájköltemény követte: „Őszül a szőke Tisza” (…) / percről percre komorabb képét mutatja a híd is a folyó fölött” – szóltak Rövidre fogva sorai.

Szvoren Edinától Dinnyemag című prózáját hallgathattuk meg, melyben fanyar humorral, egy példázatos történeten keresztül számol be az elbeszélő, hogyan veszítette el sorra barátait és minden emberi kapcsolatát fékezhetetlen kritikai hajlama okán. Ahogy ez a felolvasóesteken is gyakran megesik, a sorban következő Turi Tímea hangsúlyozta: nem beszéltek össze Edinával, de első verse mintha pontosan a Dinnyemagra íródott volna: „Kiszerkesztettem a barátaim, megírtam őket, és kiiktattam az életemből” – szólt A prózaíró című vers kezdete. Elhangzott A győztesek között is, egy megkapóan kifejező fohász, „Hadd legyek én is a győztesek között (…) / Add meg, Uram, kérlek..”, hiszen „Én ezer éve állok a váróteremben, és elszalasztok minden pontos járatot.” A mikrofont és a szót Keresztesi József vette át, aki Nemzeti dal című versével kezdte a felolvasást („Márványpadlón tűsarok csikordul / Vékony rianás a csönd jegén”), ezt követte A nagy Brém reggelije, avagy rövid dialógus az emberi állapotról, s végül egy színházi élményből született verset olvasott fel a szerző, amelyet egy Wrocławban látott Vihar-előadás ihletett.

Rozs Tamás a közismerten pécsi kötődésű Weöres Sándortól „brummogta” el a Medveverset, s aztán az est további pontjain is megszólalt egy-egy remekbe szabott Weöres. Ágoston Zoltán egy filmbejátszást konferált fel – a Jelenkor régi „otthonában” felvett film a folyóirat eddigi élete félútján, 1993 végén készült; mint a főszerkesztő megosztotta, Bertók Lászlót, Csorba Győzőt, Csordás Gábort, Csuhai Istvánt és a Parti Nagy Lajost faggatta az irodalom és a kultúra akkori helyzetéről, jövőképükről és reményeikről. A PIM-ben a Parti Nagy Lajossal készült interjú egy részletét nézhettük meg, amelyben az író a magyar nyelv és ezen keresztül a nemzet fennmaradásáról, az irodalom és úgy általában a művészetek befogadásának nyolcvanas években megváltozott módozatairól beszélt. Mint elmondta, a nyelv forradalmi megújítása Esterházyék által nem hiábavaló akció volt, hiszen az a szemlélet- és fogalmazásmód azóta beszivárgott a művelt köznyelvbe. Parti Nagy az aggodalmait sem titkolta az interjúban: „az irodalom holdudvarát féltem”, fogalmazta meg, vagyis azt a még olvasó középgenerációt, amely idővel majd elpártol a könyvektől, bedőlve az „én ezt már nem értem” lózungjának, holott az értés nem olyan, mint a keresztrejtvény-fejtés – magyarázta az író –, hanem az irodalom által felkínált közelítések elfogadása. Ami pedig a reményt illeti: az író a lapokban, folyóiratokban, a televízióban és a művészetoktatásban látta zálogát annak, hogy a kultúrára ne a megcsuszamlás várjon, hanem a mindennapi élet része lehessen.

A bejátszás végén a színpadra kiülő Parti Nagy Lajos és Csuhai István lényegében már arcukkal elmondták, mi lett a rendszerváltás utáni várakozásból az irodalom és művészetek helyzetét illetően. „Mindennek az ellenkezője lett igaz – összegezte Parti Nagy –, de lehet, hogy ez még nem a jövő.” Csuhai naiv hitnek nevezte a közel harminc évvel ezelőtti bizakodást, amely egyformán élt mindegyikőjükben. Mielőtt azonban még borongósabbra fordult volna a beszélgetés, Ágoston Zoltán felidézte azt a bizonyos szerkesztőségi épületet, melynek hatalmas fikusza alatt ülve láthattuk a kivetítőn Parti Nagyot. Egy terebélyes banképület hátuljában kapott helyet a Jelenkor-szerkesztőség, ahol az ügyfélteret követő teremben rendszerint a nőszövetség ülésezett, s az a mögötti szobában bújt meg a Jelenkor. Ma már jó ideje a Művészetek és Irodalom Házában dolgoznak a szerkesztők, de a régi helyet azóta is nosztalgiával emlegetik. Pedig a romlás azt is kikezdte: húsz éve kísértetkastély a régi épület, amit hagytak teljesen szétrothadni. Ágoston Zoltán fel is idézte: „Lajos, egyszer azt mondtad, ha ezek a szobák nem lesznek, akkor már Pécs sem lesz.” Parti Nagy úgy reagált, mivel nem él Pécsett, nincs joga megítélni, de sajnos az önmagában árulkodó, hogy mi lett ebből az épületből.

Csuhai Istvánt 1986-ban a legendás Szederkényi Ervin hívta a folyóirathoz, melynek először tördelőszerkesztője, majd olvasószerkesztője, s végül 1991 és ’99 között főszerkesztője volt. Csuhai felidézte, hogy amikor elköltözött Pécsről, a lakását is fel kellett számolni, és az óriási szobanövényét a szerkesztőségre hagyományozta, ők gondozták tovább. A lap múltjára úgy tekint vissza, „bár nemzedékek tűntek el és jöttek, de ez a »sárga borítós« negyven év számomra egységes, és a hagyomány folytonosságát jelenti.” Az a bizonyos jellegzetes sárga borító egyébként a nyolcvanas években jelent meg, s abban egyetértettek a beszélgetők, hogy azóta a Jelenkor ugyanaz.

Ágoston Zoltán arra volt kíváncsi, ki volt beszélgetőtársai számára a legmeghatározóbb személyiség a Jelenkor körül. Sokan voltak – felelte Parti Nagy Lajos, de azért kiemelte – ahogy ő fogalmazott – a pécsi irodalmi élet doyenjét, Csorba Győzőt és mellette Bertók Lászlót, aki az egyik legjelentősebb magyar „szóművész” volt, fogalmazott Parti Nagy. Élete legfontosabb hét éveként a Szederkényi Ervinnel és Csordás Gáborral töltött esztendőket tartja számon – ez az időszak adta meg számára a meghatározó barátságokat is, Mészöllyel, Balassa Péterrel, Esterházyval. „Rémületesen sok idő hatvan év – tekintett vissza az író –, és nagyon jó, hogy vannak folyóiratok, amelyek ezt megérik.” Csuhai István nem akart senkit kiemelni a névsorból – mint elmesélte, annak idején Bertók László hetvenedik születésnapjára ő írt köszöntőt az Élet és Irodalomba, s ekkor egy hosszabb felsorolásból kifelejtette egy kedves kollégájukat. Azóta nem vállalkozik rá, hogy neveket leltárazzon, de azt azért megemlítette: „Az én sorsomat leginkább Csordás Gábor irányította. A vitáink, az összetűzéseink, a kibéküléseink mind nagyon meghatározók voltak.” Ágoston Zoltán még kiegészítette az elhangzott neveket a másik nagy pécsi mesterével, Tüskés Tiboréval, aki 1960 és ’64 között szerkesztette a lapot. A nemrég lezajlott pécsi ünnepségen egyébként Méhes Károly is megemlékezett – osztotta meg a közönséggel a főszerkesztő –, hogy milyen zavarba ejtően nagy nevek (Mándy, Nemes Nagy, Ottlik) társaságába csöppent be fiatal prózistaként.

Ismét felolvasások következtek, kicsit oldottabb, humorosabb szövegekkel. Garaczi László A tejföl mennyit bír című versében egy könyvtári felolvasásra véletlenül beeső, majd ott ragadó szegény flótás levele hangzik el, melyet a költőhöz írt arról, hogy talán a költészet még a szatyrában melegedő tejfölre is hatással volt. Kukorelly Endre azzal vezette fel verseit: bár több folyóiratot is kedvel, de a Jelenkort a háború után meginduló lapok legfontosabbjának tartja. Sírással kezdődött a versek sora: „Sírás miatt náthás orr. / Sírás kimarta szem. / Sírástól összefacsarodott szív, gyomor. / Sírni nő miatt” (Sírás miatt náthás), majd a Közepes tömeg meditatív sorai keresték a választ a „mihez fogok” kérdésre, és végül, kifejezetten a tejfölös Garaczi-versre válaszképp meghallgathattuk az obligát író-olvasó találkozók másik szereplője, a költő szemszögéből előadott ironikus helyzetjelentést. Az est méltó zárlataként szólalt meg Parti Nagy Lajos Csorba Győzőhöz írott verse, a Csorba-kert. A mottóul használt Csorba-sorokra – „a kertből vers lett s míg a vers él / e kert erősebb lesz a kertnél” komponálta meg Parti Nagy a maga költeményét, emlékezetes zárlatával: „Gazda, isten áldjon, / a több Te vagy és több nem mondható.”

Kifejezések Születésnap
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

Az Irodalmi Jelen megváltozott, és egész novemberben teszt-üzemben működik. A véglegesítésbe Ön is besegíthet!