Finta Edit: Elfolyó homok csöndje. Töredékek (20.) – Csodálatos hajnalok

Fűalatt

Nap és Drapéria I. 1964, olaj, vászon, 80 x 80 cm

 

 

Csodálatos hajnalok

 

     A szél végigsöpört a dombok között, hegedűversenyként színtónusokat híva elő, a hepehupás táj fölött. A süvítő orkán a vonós és fúvós hangszerek – hegedű, mélyhegedű, nagybőgő, angolkürt, oboa, fuvola – váltakozó mély és magas hangjait szólaltatta meg. Ide-oda hajladoztak a fák reccsenve, derékba törve, mint valami megunt, kivert kutya különösen fájó vonítást, nyüszítést visszhangozva a sötét éjszakában. Aztán elcsendesedett a szél, mely a rengeteg műanyag szemetet széthordta, az összegyűrt papírokat elterítette. Olyan volt, mint mikor Mózes Attilának nem tetszett az egyik írása, és egy könyv kéziratát a IV. emeleti lakás ablakából kiszórta. Hogy megmentsem a novelláit, a lapok után futottam a szemerkélő esőben, körben az udvaron, mindenki bámulatára, csodálkozására a barakkok között a szeméttel teli sárban. Minden lapot összeszedtem. Azokért a különös hangú, igen jól megírt novellákért kár lett volna. Széttaposni több év munkáját, mielőtt még közkinccsé válhatna? Fény, árnyék átdereng, Átmenetek, Történet falkányi kutyával. Sorolhatnám. Mint mikor a fürdővízzel a csecsemőt is kidobják. Fájdalmasan morbid népi mondás.

     Építkezés folyt a hátsó udvarban, egy régi kolozsvári kertet törölve, megsemmisítve dolgoztak a lánctalpas buldózerek, kotrógépek, maguk előtt tolva az értékes fekete termőföldet. Az alapokat ásták. Mi lesz szegény hóstátiakkal a panelbe kényszerítve, több emeletnyi magasságban semmit nem termelhetnek. Mi segíti őket az életben maradáshoz?  
Otthonunkból gyermekkoromban minket is kisöpörtek. Kellett Apámnak saját erdejéből, saját tervezésű, alapítású, az ötvenes évek államosításakor a hatóságok által lepecsételt fűrésztelepén a kápolna felépítéséhez feldolgozni a fát. A falu népének építette a kis templomot. Alig tudták megmenteni a Duna-csatornai elhurcolástól. A teljes vagyonelkobzás, a kitelepítés következett.  
       

     Kolozsváron be lehetett fizetni a művészek részére épülő műteremlakásra. Kifizetem az előleget,      Attilától a részleteket vonják. A ,,hideg szépség”, mintha az ördög szállta volna meg, gonosszá torzult arccal meglebegtette előttem az okmányt az igénylők nevével, majd kioktatott: ,,Itt van egy hivatalos papír, neveddel az elsők közt. Feliratkoztál egy műteremlakásra. Most széttéptem az iratot. Nem is létezel!” Végigszemetelt, szétszórta a kukába kívánkozó papírdarabokat. Mozdulni sem tudtam. Kegyetlen volt, fájó és felháborító. Ott álltam a terem közepén ledöbbenten, meg se tudtam szólalni. Nem éreztem haragot. Ez a jelenet inkább szánalommal töltött el. Ennyire megkeseredetten gyűlölködő is tud valaki lenni? Mit árthattam neki vagy másnak? ,,s jön a világ, dühödten megszagol és nem vagy se itt, se ott, és nem vagy sehol –” (Vásárhelyi Géza: Sehol. Mózes Attilának). Eddig is becsukott ajtók álltak akadályt. Nem a törvények vannak ellenünk. Egyesek gonoszsága, szakmai féltékenysége irányít. Oly magasabb rendűnek érezte magát, hogy egyedül törvényként cselekedett. Nem erőltettem, elvonultam. Felsőbb szervekhez sem mentem. Kizsűrizték a Nap és Drapéria című festményemet is. Mit takarhat a drapéria? Azzal védekeztem, hogy még többet dolgoztam! Később egyik kiállításom után mégis sikerült lakáshoz jutnunk. Nem belvárosi műteremlakás volt. Egyszerű panellakásra  sikerült az előleget befizetni. Mentünk megnézni, hol is lesz az otthonunk. A végén nem azt választottuk. A város másik felében egy visszautasított IV. emeleti lakásra kötöttünk részletfizetési szerződést. Akkor és ott, közel a Rádióhoz a tízemeletes tömbház I. emeletén szörnyű látvány tárult elénk. A meredek, még korlátok nélküli, veszélyes, épülő lépcsőházban, a szeméthalom tetején egy otthagyott játékbabára figyeltünk fel. Szinte már közönséges, gusztustalan, frivol, obszcén látvány volt, ahogy az elhagyott, szeméttel teli környezetben a giccses porcelánbabának felcsúszott a szoknyája. A feje rózsaszín, kárminpirosra festett csokros ajka, túlzottan kifinomult a megmunkálása. Az egészben volt valami hivalkodóan provokatív, visszataszítóan szürreális. Undort, de szánalmat is kiváltott belőlem, különös, irritáló, megmagyarázhatatlan, felháborító érzelmek zavarát. Valakinek a kisgyermeke veszélyes helyre tévedhetett, majd megijedt, talán a hulló törmeléktől, a nagy ürességtől. A szülei kereshették. Ottfelejthette a játékbabát. Attila is elsápadt a látványtól azon az építkezési helyszínen: a széttaposott sáros műanyagflakonok, koszos rongyok és papírdarabok között egy törékeny, szép, szinte már ,,édeskésen” élethű porcelánbaba otthagyottan a szemétben. Úgy tűnt, alaposan,,helybenhagyták”, kegyetlenül megverték, megkínozták, brutálisan sárba taposták és otthagyták. Titok maradt örökre. Műanyaggal szennyezni a környezetet? Ez a kép adott egy plusz, emberi érzelmekre negatívan ható, furcsa hangulatot, egy megmagyarázhatatlan, felkavaró érzést sugallt. A babát kiragadták természetes környezetéből, egy barátságos tiszta szobából, más kellékek, nemkívánatos tárgyak között hagyták. Óriási a kontraszt. Nyugalmat megzavaró, lehangolóan megindító, az emberi érzelmekre irritálóan ható látvány! Nem értem az embereket. Hogy is érthetném? Felháborodást, lázadást, undort, szánalmat váltott ki bennem minden betegesen megcsúszott, perverz erőszakot elkövető ellen.

     A felfordulás, amit az éjszakai vihar okozott, megszűnni látszik. A híradó is bemutatta, hogyan hárítják el a károkat, javítják a háztetőket, a veszélyes kéményeket. Megnyugszik az ereszen a zavaró, kihallgatásokon is leutánzott monoton kopogás, mint valami ütőhangszer, pergődob vagy üstdob lassuló, diszkréten elhalkuló, elnémuló hangja. A folydogáló víz csobogása halkulni kezd, majd elcsendesedik. A víztócsák kisimulnak, letisztulnak, a zavarosból előbb áttetszővé, majd tisztán átlátszóvá nemesülnek. Megszűnnek a körkörös csodák. A víz, mint egy megnyugvó, tajtékzó, tenger kicsinyített, miniatűr mása, kisimul. Fényesre csiszoltan várja a napkeltét, hogy megmutathassa az imádott derűt hordozó nap csodálatos mását, amint játékosan vibrál a fény a tiszta víz tükrében. Cinóberre festett egével előtört a hajnal, egyre inkább erősíti a vörösek varázslatos színskáláját: cinóberpiros, narancsvörös kavalkádját. A tónusok narancsra, krómsárgára, derűs nápolyi és citromsárgára váltanak. Az árnyalatok helyenként hűvös, már szinte fagyos színtónusokra cserélődtek. A szürkeség, a párás köd kifehéredik, apró vízcseppeket hagyva a krómzöld fűszálakon, faleveleken. Olyan, mint mikor tavasszal a frissen sarjadó füvet a felkelő Nap átfesti előbb halvány sárgászöldre, majd komolyabb, drámaibb árnyalatokban pompázóra krómzöldre, smaragdra, mély nedvzöldre. Az apró vízcseppeket szitáló, szürkésfehér köd egyre magasabbra húzódik a hegyek fölé, beleolvadva az erdők és dombok smaragd színeibe. Tüneményesen meglágyítja a tájat, eltünteti a fák koronájának konkrét körvonalait, alig kivehető bizonytalanságot hagyva. Átengedi magát a derűs hajnal varázsának, teret enged a felkelő Napnak, hogy átláthatóbbá, fényesebbé válva egyre inkább fehér izzásba burkolózzon. 
Ez a csodás reggel a tegnapi éjszakába hajló, félelmet keltő, viharos eső után pompás ragyogásra váltott, felvidítva széppé varázsolta a napkeltét. Az erdőkkel borított budai hegyek felvillantják gyönyörűséges valójukat, fehér füstszerű ködfoltokat eregetnek, hogy hitelesebbé változtassák a reggeli tájat. A ködösen szitáló nedvdús elemek még itt-ott lassan alászállnak, egy  ideig még játszadoznak, de pajkosságuk nem tarthat sokáig, hisz a fehéren izzó napkorong végképp átengedi magát a teljes boldogságot előhívó ragyogásnak. Az ember hangulata is egyre derűsebbé, napfényes örömmé alakul. A félelmet keltő, szeles hangzavart magába záró éjszakát felváltja a madarak egymást túlharsogó, kórusként felcsendülő, végtelenbe tűnő, a napkeltét dicsőítő himnusza. A természet nem hazudik. Megmutatta pompázó szépségét, minden szorongást elsöprő, gyógyírt hozó valóját, megnyugvást borított a táj fölé. A bokrok, fák lombkoronái az ide-oda hajlongás után merevvé, statikussá váltak. Mozdulatlanságukkal a vihar elvonulását, a szél elcsendesedését jelzik. Szeretem a csendet, magabiztosságot ad, új képek alkotására ösztönöz.   

Kiüresedett tér. 2018, olaj, vászon, 80 x 100 cm
 

 

Megírtam a Csodálatos hajnalok című festményem lényegre törő színeit, metamorfózisát, metafizikáját, hogyan is alakult a természet hűvössége, szinte már fagyos ridegsége, ködszitáló, unalmas szürkesége, piszkos fehérje lassan pompázó, meleg, végtelen ragyogássá, csendbe hajló, örömteli csillogássá. Egyre inkább rájövök, hogy ezek a különös természeti csodák ciklikusan ismétlődnek. Mint egy szimfónia összhangzanak, összecsengenek. A zenei ritmusok felépítése, hangszínezete előbb kétségbeesett életérzést sugall, majd lassan átvált a csendre, s végül a ,,megnyugvás ösvényein” halad tovább. Mint egy eltévedt folyó, elkanyarodott, új medret vájt magának, más utakra tért. Megmutatta minden bánatot lebíró, fájó, gyászoló könnyeket felszárító, sebeket is begyógyító győzelmét. A fájdalmat a belenyugvás követi. Amin nem lehet változtatni, visszafordíthatatlan, azon hiába rágódunk. Ha a sebeinket nyaldossuk egy gonosz cselekedet után, egy széttépett okmány miatt, zárt kapuk, visszautasítások, feljelentgetések okán, magunk ellen cselekszünk. Egészségromboló. Legyinteni kell, felejteni! A művésznőnek kívánok  önmagával való megbékélést, jó alkotásokat. Legyen óriási sikere! Talán akkor nem fog másokat is megalázni, vagy hasonlóan felsőbbrendűen viselkedni.

A sok munka mindenen átsegít.

     Ha kivágják a fát, friss hajtásokat eresztve újra kinő. A rügyek kibomlanak, kizöldülnek, magasra nőnek, ismét kivirágoznak. A természet örök körforgásban van, megújul. A sok félreállítás, mellőzés után az alkotás rendkívüli birodalma elsöpri a támadásokat. A fák koronái, mint a természet gótikája, magasra törnek, követelőzően virágba borulnak. ,,Színek és formák, hát persze hogy első helyen állnak, a legközelebbiek. Mert egy életen keresztül úgymond használtad, ezek segítettek az önkifejezésben. Tökéletesen uralod a színt és a formát, kiszolgálnak, amikor hozzájuk nyúlsz. De ezek csak alázatos szolgák. Épp így lenne játékszer a kezedben a hangszín, a dallam, az épület vagy a nyelv, a szó vagy bármi, aminek a technikáját begyakorolod. Eszközök mind! Kifejezői a lelkednek, a lényednek, az egyéniségednek. Azt tárják az emberek felé, amit Te átadsz nekik, amire megtanítod őket. A szövegeidben szintén Veled találkozok, akárcsak a képeiden keresztül. És itt ez az érdekes. Persze, bármi lehet félreérthető, meg ki lehet forgatni. Más kérdés, hogy szövegnél vannak nyelvészeti szempontok. De fő az, hogy szavakkal is tudsz festeni" – írta a Marosvásárhelyi Zene- és Képzőművészeti Líceumban öt évig volt osztálytársnőm, Molnár Olga divattervező művész. Védett engem.

     Igen, a színek helyét rövid időre átvehetik a szavak, mondatok és azok játékai. Ha nem rajzolok, festek rendszeresen, ahogy azt megszoktam sok éven át, hiányérzetem támad, a lelkiismeretem szólal meg, mintha hűtlen lennék a színekhez, a formákhoz, a vonalakhoz. Úgy érzem, hűtlen lettem az álmaimhoz!

 

 

Világító fények. 2008, olaj, vászon, 90 x 65 cm 

 

 

 

 

 

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése