Egy szép, vívódó lélek

Kritika, KritX

„Rögtön szembeötlik, milyen szabadon használja Radnóti és minden levelezőpartnere nyelvünket. Bíró-Balogh következetesen betűhű szöveget mutat be, ki is jelenti a kötet végén, a rendezés elveiről vallva: nem akarta a mindenkori helyesíráshoz igazodó szövegközlési gyakorlatot folytatni, a valós, sajátos, egyéni nyelvhasználat pontos láttatása volt a cél.” – Juhász Kristóf a Radnóti Miklós levelezését bemutató kötetben kalauzolja olvasóját, és von le tanulságokat a műfaj hasznosságát illetően.

Írók és költők levelezését többnyire irodalmárok szokták olvasni, vagy egészen furcsa, rajongói lázban égő, kétes alakok, fantaszták, elvágyódók. De magam is fantáziálok, mert igazából fogalmam sincs, kiket érdekel, legalábbis így, könyvformában. Ilyen gyűjteményekből részleteket sokan olvasnak, hiszen költőink szerelmeiről, betegségeiről, haláláról, különleges, egzotikus és botrányos eseteiről rendre jelennek meg cikkek, amelyek levelekre hivatkoznak, leveleket idéznek, netán elemeznek is. Ezek nem törvényszerűen bulvárhangú munkák, a szakmabeli nyilván kellő igénnyel, de sok műkedvelő is tisztelettel és empátiával közelít a tárgyhoz. Jelen recenzióm is illik „tudománytalan” vizsgálódásaim növekvő sorába, vagyis nem fogom a Különben magyar költő vagyok – Radnóti Miklós levelezése I. című, Bíró-Balogh Tamás által sajtó alá rendezett (467 levelet tartalmazó) gyűjtemény páratlan irodalomtörténeti fölfedezéseit, az életrajz kutatásában elért eredményeit és más szakmai erényeit méltatni. Egyetlen dolog érdekel – az olvasóra gyakorolt hatás, függetlenül Bíró-Balogh Tamás munkájának mennyiségétől és minőségétől. A munkássága során már rengeteg díjjal jutalmazott kutató egyébként heroikus munkát végzett, különös lelkialkat kell az ilyen alapos, pedáns, adatoló rendszerezéshez – el sem tudom képzelni ezt a monoton, mégis figyelmes szellemi állapotot, ezért is tisztelem különösen.

Tehát az érdekesség, a szellemi kaland esetünkben az, hogy micsoda különös dolgok történtek Radnóti Miklóssal, és hasonló események hogyan érintenének minket. Mintha egy pikareszkhőssel találkoznánk, aki véletlenül még levélirodalmi hős is. Meg egy tonna lábjegyzettel – erre ki kell térnem, hiszen a kötet egészének (durván) felét teszi ki. A levelekben szereplő személyek, helyek és események mind oknyomozói részletességgel kapnak magyarázatot, ahol pedig a kutató nem tudja, hogy ki, kivel, hol, mikor és miért, ott közli: nem tudja.

Rögtön szembeötlik, milyen szabadon használja Radnóti és minden levelezőpartnere nyelvünket. Bíró-Balogh következetesen betűhű szöveget mutat be, ki is jelenti a kötet végén, a rendezés elveiről vallva: nem akarta a mindenkori helyesíráshoz igazodó szövegközlési gyakorlatot folytatni, a valós, sajátos, egyéni nyelvhasználat pontos láttatása volt a cél.

Egy tudományos munkában nyilván tilos leírni a hangulat és hatás terminusait, erre való hát a recenzens: a módszer a ki nem mondott célokat is eléri, vagyis a teljes betűhűségtől van az ilyen gyűjteményeknek –  gondoljunk csak a joggal legendás Petőfi–Arany-levelezésre – valami elemi, sodró hangulatuk, aminek segítségével, meg némi kurázsival az olvasó átlépi azt a pár évtizedet: „Gyurkám, Te vagy az első, akinek Royal portable gépemen irok. Tudod mit jelent egy irogép magunkfajta embernek! Remek. Igy hát tudod azt is, hogy mit jelent az, hogy először neked kopogtatok.” Radnóti huszonöt évesen írja ezt Buday György grafikus és fametszőnek, akivel szoros barátságot ápoltak, az Újhold kötetet ő illusztrálta.

Ekkorra már Radnóti sok kalandon túl volt; nem mintha különösebben kereste volna a bajt, egyszerűen nem bírta visszafogni saját szellemi elevenségét, pajkosságát, ez már tizennyolc éves korában írt leveleiből is kitetszik – szenvedélyes levelező volt egyébként, Boda Klárának (hogy pontosan kicsoda Boda Klára, azt Bíró-Balogh Tamás sem tudja pontosan, pedig alaposan utánanézett) írja:

„…a tanulás az egy, még a levélírásnál is jobb dolog”.

Sok viccet is mesél, kedvencem:

„Bölcs Salamonhoz beállított egyszer egy anyós és bejelentette, hogy eltünt a veje. Bölcs Salamon megigérte neki, hogy előkeríti. A király összedoboltatta a népet és így szólt:

– Emberek, ezt az anyóst ketté kell vágni!

– Úgy van! Helyes! – kiabálta a tömegből egy hang.

– Ott a vőd! – szólt mosolyogva Salamon.”

Ugyanennek a levélnek utóiratában írja:

„Ne haragudj, hogy e levelemben vagy veszekedem, vagy viccet mesélek. Ez a dekadencia jele.”

Az olvasott embereknek gyakran tágabb fogalmaik vannak szalonképességről, mint kevésbé olvasott felebarátaiknak. Csodálatos és minden literátus embernek ajánlott a 62. oldalon szereplő levél, amit Radnóti a Magyar Királyi Törvényszéknek írt, hogy tisztázza magát közszeméremsértés és vallásgyalázás vádja alól (a per története még a legrövidebb, instant, érettségire készült életrajzokban is olvasható). Kíváncsi volnék, a kor törvényszolgái ismerték-e a fölsorolt műveket (és ma ismeri-e ezeket valaki?), amiket Radnóti csatasorba állított, hogy irodalmi Krisztus-ábrázolásának kultúrtörténeti relevanciáját igazolja. Idézzük csupán a költő leghajmeresztőbb mondatát, amellyel tán szándéka ellenére csak még jobban fölhergelte ellenségeit:

„Upton Sinclair regényében (Az ács fiának hivnak) Krisztus szocialista apostolként szerepel, Jehan Rictus költői elbeszélésében (magyarul: Találkozás Jézussal) például a következők olvashatók: Ha visszatérne a fiatal Mester. – A szép szemü a szép álmu Ember – Akit a nők annyira szerettek. – A furfangos anarchista fickó – Ki ácsbaltáját végleg félrelökte – S tolvajokkal keveredett össze.”

De idézi Kosztolányi Lankadt ibolyáját is, hogy igazát védje. A mindenkori érző és gondolkodó ember és a mindenkori falanszter-világ szembenállása olyan ékes és pontos a költő konklúziójában, hogy intézmények homlokzatán kéne idézni:

„A törvényszék itéletének tévedését azzal okolom, hogy a biróság irodalmi kérdésekben jártas szakértő véleményének kikérése nélkül birálta el verseimet s maga pedig nem rendelkezik nem is rendelkezhetik oly szakértelemmel, mint ily ügyben megnyugtató ítélet hozatalához szükséges volna.”

Korunk gyermeke azért nem tud visszatartani itt némi keserű vigyort: vajon hány irodalmár adná ma fél életét egy kis botrányért, csak hogy ismertségre tegyen szert? Radnóti persze nem ilyen alkat volt, nem is ilyen közönyös, hidegen kegyetlen korba született. Az ő korának kegyetlensége sajnos nagyon is forró és aktív volt, költőnk pedig ennek ellenére igyekezett alkotó, gondolkodó emberként élni, dolgozni, szeretni. Megint csak korunk gyermekének szemével: el tudjuk ma azt képzelni, hogy bevonulunk munkaszolgálatra, visszajövünk, folytatjuk értelmiségi létünket szerkesztők, pályatársak, hasonló gondolkodók között, aztán megint bevonulunk munkaszolgálatra?

Az összegyűjtött levelezésből egyszerre rajzolódik ki költő és kor; a kettő általában szemben áll, pedig Radnóti érezhetően nem volt harcos alkat, viszont személyes meggyőződéséhez körömszakadtáig ragaszkodott – saját kereszténységéről és zsidóságáról vallott gondolatait minden istent kereső, istennel viaskodó, de alapvetően istenben hívő embernek melegen ajánlom.

Egy párhuzamos világban, ahol a mentális egészség a fontosabb a gazdasági hasznosságnál, létezik egy pedagógiai program, ami íróink és költőink levelezését alapul véve levelezni tanítja szegény monitorfejű gyermekeinket. Egymással. Tintával papírra. Magam a boldogult kilencvenes években még átéltem a valódi levelezés ünnepélyességét, azóta is meggyőződésem: ebben a formában beszélgetni, vallani vagy vitázni valamiről emeli mind a közlés, mind az emberi nexus minőségét.

 

Juhász Kristóf

 

Bíró-Balogh Tamás: Különben magyar költő vagyok – Radnóti Miklós levelezése I. Jaffa Kiadó, 2017.

Kommentek elrejtése, megjelenítése