Varga Melinda: Az időszínház utolsó állomása

Tárca

 

Varga Melinda

Az időszínház utolsó állomása

                                    Francois Brédának

 

Nyugtalan, izgága délután ült a kisbácsi dombokra. Hétszer vették el az áramot.

Három óra körül hirtelen, a semmiből elindult a szél, süvöltött, becsapta a konyhaablakot, leverte az asztalról a cigarettásdobozt. Ijedten szaladtam ki. Visszatettem a helyére, az ablakot nyitva hagytam, hadd szellőzzön, vigye ki a füstöt a huzat. Néhány percre rá megismétlődött a jelenet. Cigarettásdoboz a földön, az ablak becsapódva. Odaát bizonyára szigorúbb a dohánytörvény, rágyújtanál, azért vered le a cigisdobozt az asztalról.

Nem megy a munka. Képtelen vagyok összpontosítani. Hamarosan gyűlés, és alig haladtam a mára betervezett dolgaimmal. Gyomoridegem van. Hányinger, rosszullét környékez. Hát ilyen gyenge leány vagyok én? Nem tudom méltósággal elfogadni, hogy a létezés nem ott kezdődik, hogy valakit felhívunk telefonon, érezzük a fizikális közelségét? Amit elmondhattál nekem, amit taníthattál, rég megtetted. Itt, ezen a földi téren nem sok dolgunk van már egymással.

A letargikus csönd, akár egy húsevő növény, hatalmába kerített. Másik rossz hírt is kapok az elköltözésed hírén kívül.

A mellkasom elszorul, nem kapok levegőt. A könnyeim mégsem akarnak elindulni.

A legnagyobb bánat befele fakaszt üveggyöngyöket az emberben, csak pörögnek megállás nélkül, az orvostudomány számára ismeretlen lélekben. Miért engedi az ember megszelídíteni magát, miért nem marad vad, ha tudja, a szív milyen finom hangszer, gyenge szerv? Remeg az egész testem. Minden alagutat felfedeztem már, ismerem a fájdalom és az öröm metafizikáját, a mélységet és a magasságot, láttam madártávlatból a földet, és le tudom könnyűszerrel vetni a maszkjaimat, nem félek a sebezhetőségtől, bátor vagyok, de még nincs kőszívem, az érzéseim és a vágyaim hatalmasabbak nálam, nem vagyok még bölcs, és nem vagyok teljes. Pőrén érkeztünk, pőrén megyünk el, nincs szükség cicomára. A szív felülírja a ráció útjait, s van olyan út is, ami a szíven túli, te ezt már ismered, s most biztos mondanál nekem valami elméset, megnevettetnél.

Két napja furcsa felhők takarják el a napot, a naplemente mintha porcelánból volna, s narancscsík készülne széttörni az eget. Az egyik fekete felhőből kinyúlik egy ujj, akár Michelangelo freskóján. Hallucinálok, élénk a fantáziám – terelem el a gondolataim. Pedig jelek – a készülődés, a búcsú jelei. 

 

 

Visszakerestem az interjút, amit az Apolló apológiája című könyved megjelenése apropóján készítettünk az Insóban. ( http://www.irodalmijelen.hu/05242013-1528/nyelv-hasznalatan-keresztul-os...)

Három órát beszélgettünk, gyerekkorról, Déváról, a felolvasónődről, a világról, a szellemről, a párizsi évekről, a nőkről. A nyilvánosságnak szánt változatból a lényeg persze kimaradt. Ha sok mindent mond el az ember, bolondnak nézik, vágjunk. Tudjuk, mi! – kacsintottál, s meggyújtottad a huszadik cigarettát is, nagyokat köhögve, káromkodva közben.

Csak a buta és gonosz ember képzeli magát szabadnak. A butaság nem egyéb, mint a gonoszság szabadsága” – erről is beszélgettünk hosszasan.

Amikor megbetegedtél, azt mondtad, hosszú ideje barátkozol a halállal, nem félsz tőle, azt is tudtad pontosan, mennyi időd van hátra – szinte percre pontosan.

Az első Bretterem után, amikor remegő lábakkal ültem a Bulgakov füstös pincéjében, azt mondtad, neomanierista költő vagyok, „szufletista”, nagy lélek, kicsit még sok a póz, de nincs benne a versekben női szirup. „Nívó”, „cucc”! Akkora falakat emeltem magam köré húszévesen, nem is tudom, hogyan tudtál mögéjük látni! – azt a lelket erősen el akartam takarni, senki se lássa, a zárkózottságom és szerepeim, felvett arcaim közül nem tudom, miként szúrhattad ki az igazit. Terelgetted az utam, biztattál, küldjek verseket a „nagy” Orbán János Dénesnek, közölni kell, nem eldugni az asztalfiába! Így lett publikációm az Irodalmi Jelenben, s rá néhány hónapra a Helikonban. Azóta is ehhez a két laphoz küldöm a legjobban sikerült verseimet – az ember maradjon következetes, hűséges azokhoz az utakhoz, amelyeken elindult.

Muszka Sanyira és rám bíztad az Echinox magyar oldalainak szerkesztését. Taknyos tizenkilenc évesnek ekkora bizalmat megszavazni! Románul sem tudtam rendesen, a román kollégákkal Muszka testvér kommunikált, amikor össze kellett dobni az oldalakat. A vaskos verstankönyvet tőled kaptuk kölcsön, ki kellett minden költőnek készülő delikvensnek jegyzetelnie, referálnia róla, kocsmában verslábakat kiütnie az öngyújtóval.

Tényleg „nívó” volt, soha jobb kezdést pályakezdőnek! Izgalmas fiatalokkal vagy egészen különleges szellemi emberekkel vetted körül magad mindig, sokuknak voltál a mestere, tanítója. Állandó kurzus folyt a Music Pubban, a Bulgakovban, a Prosperóban, az Angyalokban, a Spritzben, az Insóban.

A korcsma civilizációnknak egyik legfontosabb intézménye, sokkal fontosabb, mint például a parlament. Az egyik helyen a sebeket osztják, a másik helyen gyógyítják” – Hamvas is ezt mondja. Ebben a fontos, gyakran alvilági intézményben nagy dolgok dőlnek el, például felhívják az ember figyelmét olyan nevekre, akikkel nem lehet találkozni az egyetem padjaiban.

Gondolatban a Monostoron sétálok, minden valamire való költő lakott a Monostoron Dsida Jenőtől Ștefan Manasián át Orbán János Dénesig és André Ferencig. Poétikus hely, mágikus.

Szomszédok voltunk hosszú ideig. Évek óta nem jártam a negyedben, nem volt arra dolgom. Szombaton meglátogattunk Böszörményi Zoltánnal, ott volt velünk Boros Lóri is. Úgy ültél az ágyon, mint egy manó, a tekinteted egészen angyali volt, béke, nyugalom lakott benne. Pedig rosszul voltál, borzalmas fájdalmaid lehettek. A test mégsem hatalmasodott el a szellemen.

Éjjel álmot láttam. Fehér vászon borította az egész negyedet. Lebegett az óriás lepedő. Szárnyai is voltak, akár egy arkangyalnak.

Az ember a földi életben néhányszor esélyt kap arra, belekóstoljon a léten túli létbe, a pillanat töredékéig megnyílik az ég, és átsuhan rajta egy sugallat. Egészen biztos, hogy költészet, az öröm és az önzetlen szerelem is ilyen sugallat, pillanatokig egészen eksztatikus ez az élet, a léthez hasonlít. A többi csak körítés, hogy legyen, amibe az idő belekapaszkodjon.

Kedves Barátom, Te, ki már Ciceróval beszélgetsz, s dedikálod neki a Theatrum Temporist és a Bab és babért, bólints, ha így van.

 

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése