Ózdtól a Sziget Fesztiválig: a képekkel mesélő Benkő Imre

Helyszíni
Szórt, szürke fény, a film szélét jelző Leica-kocka a képen, esszésorozatok fotókból – Benkő Imre fotográfus védjegyei ezek. Aki egyszer megismeri világát, nem tud szabadulni tőle, legyen az az ózdi kohászat képben elbeszélt pusztulásregénye, vagy a Sziget Fesztivál örökké változó arca. A Magyar Művészeti Akadémia kiadója lenyűgöző album-monográfiát jelentetett meg Benkő Imréről, a FUGÁ-ban mutatták be a kötetet.
 
 
Kezdhetnénk mindjárt, miért a FUGA Építészeti Központ, s miért nem a Vigadó, az MMA megszokott bemutatóhelye… Haris László, a Művészeti Akadémia Film- és Fotóművészeti Tagozatának vezetője fedte fel az okát: Benkő Imre – aki szintén tagja a tagozatnak – kérte, hogy itt legyen a bemutató. Egyrészt nem érzi magáénak az előkelő, csillárfényes helyeket, másfelől olyan helyszínt szeretett volna, amiről tudja, hogy fotós barátai, kollégái, tanítványai szívesen járnak oda. Ez is „nagyon Benkő”, mint ahogy az a kis történet is, amelyet Pion István, a beszélgetés vezetője osztott meg: tavaly a Capa Központban, a Sziget 25. évfordulós kiállításán figyelt fel rá, hogy miközben a megnyitó előtt egy zenekar játszik, a lábak között valaki négykézláb kúszva-mászva halad előre – amint elővillant a fotóapparátus, már nyilvánvaló volt, hogy Benkő Imre az. Békaperspektívából fotózta a zenekart.
 
 Palotai János, Benkő Imre, Pion István, Benkő Zsolt
 
Persze, nem ez volt a művész legkülönösebb élménye – „izgalmasabb” volt, amikor Kabulban egy csadoros nőt lefotózva ott termett egy katona, és követelte a filmet. Ő a másik gépéből vette ki a színes filmet – megmentve a számára igazi értéket. Benkő világa a monokróm „festészet”, ahogy később az esten ki is tértek rá, de előtte még arról hallhattunk, hogyan ismerték meg egymást Palotai János esztéta-filozófussal, aki a Benkőről szóló albumot jegyzi. Az Iparművészeti Főiskolán tanítottak évekig mindketten, s ahogy Palotai mesélte, egy tanszéki értekezleten súgva kérdezte a mellette ülőtől, amikor Benkő beszélt: „Ez Károly herceg?” (Benkő tényleg hasonlít rá egy kicsit.) Mire a mellette ülő: „Nem, ez Imre király.” „Én azóta láttam a királyt gyalogolni, tömegközlekedni, és amikor először láttam egy képét, amin egy ember fára mászik és zenél, alatta pedig vonul egy különös menet, azt mondtam, ez egy Jancsó-film, állóképben elbeszélve.” Később Palotai megszerezte Benkő első albumát, az Acélvárost, aminek a címlapján egy kokilla és egy munkás feje látható, amint a teste szinte egészében beleolvad a vasba – egy modern Kőmíves Kelemen-történet volt a kép, fogalmazott a szerző. Hasonlóképp megragadta a Kohásztemetés című kép, ahol egy negyvenéves embertől búcsúznak. Később egy előszó megírására kérte fel Benkő, s akkor Palotai Heidegger felől közelített a képi világához: hol lakik az ember, ha szabad, s hol, ha hontalan.
 
Az Élet-Mű című album egyszerre biográfia és társadalomtörténet is
 
Az album egyébként részben biográfia, részben társadalomrajza azoknak a közegeknek, amelyekben Benkő mozgott és mozog. Amikor még riporterkedett – például az MTI-nek –, akkor is mindig két gép volt vele: az egyikkel elkészítette a hivatalos protokollfotókat, de a másik volt a lényeg: azokat fotózta, akik sosem szerepelnek a hírekben. Ez az ő világa. Az egyszerű emberek, akikkel együtt él, együtt mozog – ahogy Palotai János fogalmazott: humanista szemlélete a velük való együttérzésből fakad. Benkő Imrénél az esztétikum és az etika egybeforr. „Az ózdi albumban (Acélváros) fedeztem fel – folytatta Palotai –, hogy itt már nem kis tételben játssza a maga zenéjét, hanem passiójátékká nő a muzsika.” A kontaktképek, amelyeknek közlése szintén Benkő módszere, itt gyászszalaggá válnak.
 
Palotai Jánossal igazi barátság szövődött köztük
 
A közös munkáról Benkő Imre elmondta: sok-sok közös beszélgetés és tervezgetés van mögöttük. Benkő maga válogatta a képeket Palotai szövegének illusztrációjaként. Hangsúlyozta, hogy az album közepén található fotóesszé – vagyis a különböző kötetek képanyagából összeválogatott történet – egészében az ő elképzelése alapján született, ilyenkor maketten készíti el a vázlatát. Az albumot Bárd Johanna tervezte, az ő keze alatt formálódott gyönyörű könyvvé. „Valójában az emberi létről filozofálok, és bárhol is járok a nagyvilágban – fogalmazott Benkő –, a különböző kultúrákat saját vizuális elképzelésem szerint rögzítem, ebből áll elő az én szubjektív világom. Az adott kor társadalmi összefüggéseiből aztán felépül egy történet, ami egyénileg olvasható. A generációs változások mindig nagyon érdekeltek. Ebben a műfajban visszafelé nem lehet haladni” – foglalta össze ars poeticáját a művész.
 
A Magyar Művészeti Akadémia saját könyvkiadójának első megjelent kötete
 
Megtudtuk, Benkő épp előző nap érkezett meg Pekingből. Kínába többedszer tér vissza egy fotóscsapattal, először ’84-ben, a kulturális forradalmat követően töltött ott hosszabb időt. Palotai János felidézte Benkő ismert képét a Tienanmen téri sárkányeregetésről, amikor az óriás, sötét lebernyeg mintha egyenesen a Mao Ce-tung mauzóleumból szállna elő. Fátumszerű fotó – jegyezte meg Palotai, hozzátéve: amikor Benkő külföldön készült képein érezni az első rácsodálkozást, még ezekben a helyzetekben sem állítja be szereplőit, hanem a pillanatot rögzíti, amelyben a maga teljességével részt vesz. Vietnami post-war fotói verik az összes fikciós filmet – magyarázta az esztéta –, azt mutatják meg, milyen valójában a pusztítás utáni táj.
 
 Benkő fotográfiái végtelen történetek – Palotai János
 
De vajon be lehet-e fejezni a képi történeteket? – vetette fel Pion István. Benkő hangsúlyozta, ő nem történetíró, csupán rácsodálkozik a szituációkra. A fotográfusok közt gyakori, hogy ha kész vannak a témájukkal, befejezettnek tekintik. „Hogy is mondjam... én pariban vagyok a korral, számomra nincs lezárt történet.” „Rétegek rakódnak egymásra – folytatta a magyarázatot immár Palotai János –, egy üzem történetének harminc éve, vagy a főváros homlokzatainak változása, a vakolathullás falakról és arcokról, az ikrek családtörténetei… ezek végtelen történetek. És az albumok közötti párhuzamok: egy falu és egy város sorsa, egy csepeli munkás és egy pesti hajléktalan.”
 
Az est vége felé Pion István szemléletmódja összegzésére is megkérte az alkotót, aki a szórt, szürke fényt emelte ki, illetve azt a magatartást, hogyan legalizálja magát a fotós a változó környezetekben. „Én olyan objektívvel dolgozom, amivel közel kerülök az emberekhez, és ezáltal látom, érzem, hogy elfogadnak-e.” És persze a film szélét jelző fekete keret: Benkő sosem vágja meg a képeit, a pillanat manipuláció nélkül tárul a szemünk elé. Palotai János hozzátette: a kontaktképek közlésével – amelyek közül kiemeli a végleges választását – a munkafolyamatot teszi láthatóvá, nyomon követhetővé. Eljárása a concept arthoz hasonló – a Horizon című album képeivel gyakorlatilag felrobbantja látási beidegződéseink, ahogy végteleníti a látómező centrumát. A dokumentarista műfaj kapcsán Benkő megjegyezte: többnyire még a hazai fotótörténészek sem jutnak el a megértésig, és megrögzött elképzelésük, hogy aki embereket fotóz, az riporter. Holott Benkő fotóesszéalbumai – ez az ő műfaji megnevezése – sorsregények.
 
 „Én olyan objektívvel dolgozom, amivel közel kerülök az emberekhez"
 
Hogy van-e kedvenc sorozata? „Az ózdi fotóesszétől már menekülni sem tudnék – mondta mosolyogva; jövőre az Egyesült Államokban egy nagy fotótörténeti kiállításon szerepelnek majd e művei. Ám van egy másik terület is, amelyet azonnal Benkőhöz szoktak kapcsolni: a Sziget fesztivál a maga tarka, zilált, felemelő, kaotikus forgatagával. A zene egész életének meghatározó szereplője – „a rocknemzedékbe nőttem bele – meséli –, csak a fényképezőgéppel a kezemben nem tudtam csápolni”. A zene szeretetét tovább is adta: Zsolt fia bluesgitáros, ő játszott parádésan az est elején és végén is. Mókás volt hallgatni, ahogy Zsolt elmeséli: kezdetben együtt jártak ki a Szigetre, de ő „kiöregedett” belőle, „apu folytatta”. Az ok persze összetettebb: a Sziget átalakulásával Zsolt és zenekarai kiszorultak a mainstreammé lett zenei közegből, a kis klubok lett az ő világuk. Az idősebb Benkőnek viszont éppen a változás, az átformálódás folyamata izgalmas a Szigeten. Hogy mennyire érzi még fiatalnak magát ehhez? „Amikor elindulok a géppel, és elvegyülök a tömegben, úgy érzem, még mindig az vagyok.”
 
 
                                                                                                             
Szöveg és fotók: Laik Eszter
 
 
Kommentek elrejtése, megjelenítése